A hazai pálya hátránya

Esélyekről beszélni idén a Premier League-ben olyan, mint kartográfusként dolgozni a harmincéves háború idején: naponta lehet revizionálni a tegnapi elképzeléseket. Nevető hatodikként viszont megvan az a jó tulajdonságunk, hogy ha épp nem ver meg senki senkit, nem mond senki semmit, és nem csúszik be senki senkinek, akkor a saját elvárásainkon kívül nincs rajtunk nyomás. Azonban sajnos ez is elég ahhoz, hogy a hazai pálya, mint egy, az esélyeket javító jelenség ne létezhessen a Liverpool számára.

Az már persze más kérdés, hogy saját elvárásainknak nagyjából a szezonnyitó Sunderland elleni mérkőzés óta nem tudunk megfelelni. A problémákkal mindannyian tisztában vagyunk, ezért inkább egy olyan jelenségre mutatnánk rá, ami első látásra – vagy helyesebben: hallásra – talán elkerülte a legtöbb szurkoló figyelmét:

Nem állítunk nagyot, ha anfieldi formánkat csapnivalónak nevezzük. Az egykor a pokol, a sírás és fogcsikorgatás szinonimájaként használt stadion ma mintha nem tudna mit kezdeni magával, a jelenség pedig határozottan aggasztó. A közönség megérkezik a mérkőzésre, elfoglalja a helyét, majd… Majd semmi sem történik. Nézi a meccset, esetleg beszélget a mellette ülővel, ha arra jár a labda, lő két képet, esetleg megtapsolja a bedobáshoz készülődő hazai játékost. De alapvetően néz. Néz, néz és csak néz, és várja, hogy valami történjen. Nem szurkol, mér’ szurkoljon egy Norwich ellen, hisz ezek senkik.

Tyúk vagy a tojás dilemmára emlékeztet a helyzet: mi volt előbb? A szurkolás, vagy a jó teljesítmény? Négy gól, ami felcsigázta a szurkolókat, vagy a szurkolók, akik négy gólba hajszolták az övéiket? Mivel előbbi nem igazán jön magától, az másodikat kell választanunk – kár, hogy a közönség ezt nem így látja. Ha épp nem egy topcsapat jár nálunk, az Anfield mintha egy monumentális temetési szertartás színhelye lenne. Már-már jó hallgatni a vendégszurkolókat, akik legalább elérik, hogy a focimeccs-illúzió meglegyen.

Persze ha gólt kapunk, vagy épp StevieG beáll, hirtelen felzúg a közönség, de az ingerküszöböt már nem lépi át egy középcsapat. A pályán meg hirtelen olyan érzése van a Liverpool-játékosoknak, mintha idegenben lennének. Ha innen nézzük, szinte alig játszottunk hazai pályán.

A jelenség ugyanakkor tökéletesen érthető: ha az ember szeme láttára omlik össze egy Real Madrid, akkor nehéz rápörögni egy Stoke-ra. És ami talán még rosszabb ennél: nem igazán látni, hogy mitől fog ez változni. Egyfelől csodálatos dolog ez, hiszen azt jelenti, hogy az elvárások továbbra is magasan vannak, másfelől siralmas, mert gyakorlatilag nincs hazai pályánk. Félő, hogy a mai Stoke City elleni mérkőzés is hasonló lesz.

Habár Tony Pulisék visszafogottan teljesítenek az utóbbi időben (WLDDW), az egykor a bennmaradásért küzdő csapat ma egy győzelemmel és két döntetlennel rosszabb csak nálunk.

A kezdőt illetően a megszokott Reina-Enrique-Agger-Skrtel-Johnson ötös előtt Adam, Gerrard és Henderson kaphatnak helyet. A széleken továbbra is nagy a rotáció, Maxi, Kuyt, Downing vagy Bellamy tetszőleges kettőse kerülhet be. Elől minden sörfogyasztók istene, Andyfiú játszhat.

Ahogy a bevezetőben említettük, a Liverpool feladata jelenleg az, hogy fejét leszegve, konkurenseit és a közvéleményt elfelejtve gyűjtögesse a pontokat. Január van, még nem kell számolgatnunk – meg mondjuk nem ártana helyreállítani a világbékét azzal, hogy ma megverjük a Stoke-ot. Meccset nyerni egyetlen kaput eltalált lövéssel? Ez pofátlanság…

Képek: LFC.tv