Nem félek a Chelsea-től

Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is írjak pontosan a Chelsea – Liverpool elé, gyorsan rájöttem, egy poszt kevés lesz hozzá: nem is igazán beharangozó következik most, sokkal inkább egy olyan bejegyzés, ami összefoglalja a csapattal kapcsolatos legfontosabb gondolatainkat, véleményünket a londoniakról. Nem anyázás, sokkal inkább egy külső szemlélő elmélkedései ezek.

Nem félek a Chelsea-től: nem tudom, vajon mikor uralkodott el rajtam ez az érzés, vagy pontosabban ez a nem-érzés. Persze továbbra is erős csapatnak tartom őket, holnapután is simán megverhetnek minket, soknullára is. De valahogy nem fog el a rettegés, hogy Úristen, most a Stamford Bridge-re megyünk, vagy jaj mi lesz, Lampard ott van a kezdőben. Egyszerűen látom őket futkosni a pályán és semmi. Nem kerít hatalmába semmilyen érzés. Az Ancelotti-féle dupla óta fogatlan ragadozóként téblábolnak.

A Manchester City előretörésével ráadásul a Dagobert bácsi-image-et is elvesztették. Nem mintha ez egy pozitív kép lenne, de mégis csak adott a Chelsea-nek egy bizonyos arculatot és még mindig jobb, mint ez a mostani bunch of losers életérzés. Már csak azért is volt ez fontos, mert számomra sokszor úgy tűnt, egy-egy jó teljesítménnyel ezt próbálják valahogy kompenzálni. Egyrészt, hogy bebizonyítsák, igenis értek annyit a pályán levő játékosok, másrészt, hogy megmutassák, ők is képesek nagy dolgokra: a kisebbségi komplexusukra arroganciával válaszoltak. Nehezen szerethető, de karakteres vonások ezek.

Aztán ott van Abramovich végtelenül gyerekes hozzáállása is: “De mamiii, én zenélős Batmant akartam, ez csak beszél! Ki is dobom!” Ahányszor egy játékos bebukott a Stamfordon, valami hasonló sipákolás játszódhatott le az orosz és a vezetőség közt. Az ész nélküli személycserék viszont igazán a manageri poszton fájtak: a Chelsea számomra ezen a ponton válik végleg ellenszenves csapattá. Avram Grant a BL-döntőbe vezette őket, Terry pedig kihagyta azt, ami valószínűleg élete végéig kísérteni fogja. Ez a hiba az izraeli edző állásába került – és akkor felteszem a kérdést, hogy ezek szerint Grant munkája egy elcsúszásnyit ért? Ancelotti, akit egy PL-FA Cup dupla után az első megingásnál kidobtak?

És akkor még csak általánosságban beszéltünk róluk: a Liverpool szempontjából különösen fájó, hogy az utóbbi két évben három fontos játékosunkat is elvitték. Benajun menni akart, ahogy Torres és Meireles is – nem is igazán ez zavar minket… De mi láttuk őket jól játszani! Egyáltalán: láttuk őket játszani. Ez fáj igazán. Hol vannak most? Benajun az Arsenalnál, kölcsönben, legjobb esetben csere. Torres: a Premier League legjobb csatára volt, ma egy senki, egy bukott szőke srác, akinek minden egyes porcikája szinte üvölti, hogy rosszul érzi magát. Meireles? Stabil kezdőből peremember.

Fiam, fiam, kellett ez neked?

Megértem, hogy elmentek, egészségükre, sok-sok frankó dolgot vettünk az árukból. Kicsit olyan ez az egész, mint amikor gazdagék elkényeztetett egyke gyermeke két perc után megunja a karácsonyra kapott Playstationt, mert kapott még vagy egy tucat hasonló dolgot. A Chelsea mintha elvesztette volna a realitásérzékét abban a fene nagy bevásárlásban.

André Villas-Boas? Sosem tudom megállni, hogy ne villásboásnak mondjam, sokkal kényelmesebb. Egy újabb kísérlet arra, hogy valami formát adjanak ennek az amorf csapatnak. Látszik, hogy a Chelsea is tisztában van a problémákkal: az öregedő keret, a megfontoltság és türelem hiánya. Megvették neki Matát, Lukakut, Romeut, az üzenet egyértelmű: most máshogy lesz. Hát hogyne.

Nem, kedves Chelsea FC, nem félek tőletek. Ugyanaz a Drogba, Anelka áll már sokadik éve velünk szemben, nevek, amik már nem hoznak zavarba. Róluk különben is a nagyszüleim szomszédságában élt vizsla jut eszembe, Pajti, aki 15 évesen ugatás helyett már csak lehelt egyet: sejtettük, hogy ugatni próbál, játszani akarja a régi nagymenőt, de csak valami szánalmas hörgés tört ki belőle.

Egyszerűen vannak már nálatok nagyobb költekezők (City), nagyobb hévvel küzdők (Tottenham, Arsenal), vagy csak olyanok, akik kitaláltak maguknak olyan baromságokat(ezer éve hagyományokba, a múltba kapaszkodnak), amikkel túlélhetnek, amik arcot adnak nekik (Liverpool). Ti pedig mocskosul nem találjátok sem magatokat, sem a helyeteket ebben a rendszerben. Lehet, hogy vasárnap meg fogtok minket verni, lehet, hogy egyszer csak megtaláljátok a jó formációt, a jó formát, a hiányzó közös hangot. Még akár össze is hozhattok idén valami B-kategóriás trófeát, talán jobbat is.

Hagyományt (Liverpool, United), ennek megfelelő jellemet (Kenny, Ferguson) azonban nem lehet pénzen venni. Ma talán tiétek a PL, vagy bármi. Csak azt nem veszitek észre, hogy közben eladtátok a lelketeket és pont a kitűzött célt nézitek el kilométerekkel.

Vicces, de egy halom pénzt elfüstöltek, a lelkük már sehol, az eredmények pedig nem jönnek. Talán ez a legfájóbb napjaink Chelsea-jében, sőt: egyenesen komikus.