Egy felfoghatatlan város vendége voltam II.

Liverpool városként korántsem olyan barátságtalan, mint azt vártam tőle: alapvetően kedves emberek, Angliára jellemző multikulturális közeg, szerethető belváros sőt, a stadionjuk (egy Liverpool-szurkoló csak egy stadionról tud) fantasztikus.. Élmények, amiket sokkal inkább át kell élni, semmint elbeszélni.

Vasárnap nyolckor ébredtem az érzésre 4 négyzetméteres szobámban, majd egy gyors reggeli után (hektoliternyi kávé és pár lekváros kenyér) nekivágtam a vasárnapi Liverpoolnak. Az időjárás természetesen semmit nem változott, de – a helyi ritmust felvéve – a szemerkélő eső már el sem indította bennem az esernyőhöz nyúlás reflexét. A város meglepően kihalt volt, egy-két turista kódorgott az utcákon, amelyek nagy része le van zárva az autós forgalomtól.

Utam első állomásaként lesétáltam az Albert Dockhoz. Némi magyarázatot igényel persze az is, hogy miért épp “lesétáltam”: a város a part felé jelentősen lejt – ellentétben sokak elképzelésével, miszerint Liverpool egy nagy mezőre épült.

A város tele van a két világháború emlékműveivel

Akárhogy is megy az ember, a Liverpool ONE bevásárlóközpontot nem tudja elkerülni. Ez a félig föld alá épült monumentális építmény leginkább a budapesti West End-re hasonlít. Természetesen ide is került egy Official Store (nehogy valaki bármiről is lemaradjon), közvetlenül az Everton boltja mellé. A kettővel szemben pedig a helyi Hervis, a Newcastle tulajdonosának mammutvállalkozása, a Sportsdirect.com terült el.

A parton rögtön visszaköszöntek az előző nap élményei: a szemerkélő eső metsző, hideg széllel párosult. Miközben kényelmesen átsétáltam a teljesen üres, kétszer négy sávos parti úton szembejött velem egy futó, akit szemlátomást cseppet sem zavart az időjárás. Mivel az éghajlat ignorálásában profik az angolok, nem nagyon törődtem vele, ám pár perccel később újabb embereket pillantottam meg hasonló szerelésben – ezúttal a vízben. Kiderült, hogy valami kombinált versenyről van szó: miközben én több réteg alatt, sállal, kapucnival és a gyomromban dolgozó nagy adag kávéval vacogtam, ezek úszkáltak a – ránézésre hét fokosnál nem melegebb – vízben. Hülyék ezek az angolok…

Az Albert Dock egyébként semmi különöset nem tartogat: ha Liverpoolban járunk, érdemes megnézni, de ne várjunk tőle világmegváltást. Utam másik állomása a Beatles-múzeum volt. Heveny 12 fontért beléphetünk, a ráérősek magukhoz ragadhatnak egy e-guide-ot is. Itt egy dologra kell nagyon figyelni: a kiállítás végén található hivatalos bolt majdnem olyan veszélyes hely, mint a Liverpool official store-ja.

Pár utcával arrébb visszaindultam a lime street-i pályaudvarhoz, ahol találkoztam egy régi barátommal, hogy együtt induljunk a stadionhoz. Egy gyors ebédet követően neki is vágtunk, hogy már valamikor fél három körül a stadionnál legyünk – de erről majd egy külön bejegyzésben.

Visszatérve a városra: Liverpool (mint város is) felülmúlta minden várakozásomat. Egy szürke bányászvárosra számítottam, ehelyett kaptam egy minden ízében világinak számító helyet. Ugyanakkor nem ok nélkül bántják sokan az itt élőket: a helyiek öltözködési stílusa számomra sokkoló volt. A macinaci itt szériatartozék, legyen szó utcáról, pubról, meccsről vagy épp utazásról. Rengeteg a baltával faragott arc, akiket legtöbbünk több száz méterekre elkerülne – pedig semmi baj nincs velük.

Az akcentus pedig nem urban legend: ezek tényleg elviselhetetlenül beszélnek. Jómagam felsőfokú angollal rendelkezem, mindent megértek, mindent el tudok mondani, de liverpooli párbeszédeim nagy része így nézett ki: kérdeztem valamit, erre az illető válaszolt. Visszakérdeztem, hogy mit mondott. Újra elhadarta, erre pár szót felfogtam belőle.

„Az Albert Dock-nál. No swimming – ez most komoly???”

Vasárnap este egy pubban üldögéltünk még mezben, mikor odajött hozzánk két öregúr. Megkérdezték honnan jöttünk, miért, majd hatalmas ölelkezésbe kezdtek, mikor kiderült, hogy Magyarországról érkeztem az első meccsemre (ennek ellenére konstans módon Bulgáriába akartak elhelyezni). Elmondták, hogy ők már akkor is a csapatnak szurkoltak, mikor kiestünk a másodosztályba (1953-54!!!), majd jó utat kívántak és visszaültek. Ez az információcsere körülbelül öt percig tartott: ha a scouse idős emberrel és jó adag sörrel találkozik, az ember visszaadhatja a nyelvvizsgáját. A wc-n egy részeg Evertonos jött szembe, mosolyogva bólintottunk egymásnak, majd továbbmentünk.

A tolerancia erre is kiterjed: az emberek inkább tisztelik egymást amiatt, hogy ugyanazt a sportot szeretik, semmint egymásnak esnének a különböző klubok miatt. Már a vonatra vártam hétfőn, mikor odajött hozzám egy feltűnően jól öltözött alak: először arra gondoltam, hogy a háta mögött kiállított mobilok kipróbálására akar rávenni, de kiderült, a nyakamban lógó sál miatt szúrt ki. Megkérdezte, tudom-e, hogy a City nyerte az FA-kupát. Mondtam neki, igen. Voltam-e tegnap kint? Igen – mondom – ez volt az első meccsem itt, amúgy Magyarországról jöttem. Erre a vállamra tette a kezét, megrázta a fejét és csak ennyit mondott: “You support the wrong team, mate.” Majd nagy nevetés közepette ki-ki továbbállt.