Egy felfoghatatlan város vendége voltam
Nagyon nehéz összefoglalni Liverpoolt: ez nem csak egy város, ez inkább egy jelenség, amelyhez hasonlóval itthon nem találkozni. Egy város, amit a legutolsó téglájáig áthat a foci. Egy város, ami több, mint száz éve ezt lélegzi be. Hihetetlen élmény akár csak két napra is belecsöppenni ebbe a világba.
Az utazás mikéntjéről egy külön posztban szeretnék beszélni, mivel erre sokan kíváncsiak voltak, most a programomra fókuszálok – azon belül is szombatra. A több órás koncentrációtól (átszállás, terminálok, kapuk, ellenőrzések) kissé fáradtan indultam meg a stadion felé, amely a belvárostól egy olyan 10-15 percnyi buszútra van. Egy pár perc út után viszont már kezdtem elbizonytalanodni, hogy hol is vagyok tulajdonképpen: most én vagyok ilyen hülye és nem vettem észre egy stadiont, vagy ez tényleg ennyire messze van? A mellettem ülőtől kértem segítséget, aki csak annyit mondott, hogy nyugalom, fel fog tűnni, ha odaérek. És valóban: az Anfield szinte monumentális épület a környező házak gyűrűjében, amelyek leginkább Óbuda századeleji földszintes épületeire emlékeztetnek.
Átlépve a 4 méteres kovácsoltvas ajtón, Gerrard, Kuyt és Suarez óriásposztere tekint vissza az emberre és hirdeti: “Liverpool FC is all in”. Rendesen nem is lehet rálátni, minden szűk, annyi hely van, ami ennyi ember mozgásához feltétlenül szükséges. Fel is jegyzem magamban: kicsi ez a stadion, majd nevetésemet elfojtom, mert eszembe jut az Üvegtigris sokat emlegetett mondata: “rossz helyen van ez a büfé Lalikám”.
Az viszont biztos, hogy nem véletlenül rendezték be úgy ahogy: a hivatalos bolt az első ajtó, ami mindenkinek feltűnik. Mondanom sem kell, én is berobogtam egyből. Már ez is maga egy csoda, minden tárgyról a klub címere köszön vissza, kispohártól kezdve a tapétán (!!!) keresztül a mentolos cukorkáig minden kapható, a vásárlás nélküli kijutás pedig szinte lehetetlen. Jómagam háromszor jártam körbe a boltot, végül minden önuralmamat összeszedve csak egy sálat vettem, illetve Donnelly kérésére egy poharat. De ezzel nem csak nekem volt problémám: a boltból vásárlás nélkül senki sem távozott.
Apropó sál: ezt nem csak szuvenírnek vettem. A boltból kiérve sietve nyakamra is tekertem, ugyanis az addigi tíz fok mellé szél is társult, majd rövid időn belül az eső is eleredt. Mire a stadiontúrára került sor, az időjárás már kezdett egészen angolos lenni. Ellenben úgy tűnt, csak engem, illetve külföldi sorstársaimat zavarja a szakadó eső: a helyiek mezben és rövidnadrágban várták a taxikat.
Bolond népség ez a liverpooli. idehaza nemegyszer szóvá teszik, fanatikusan szeretem a Liverpoolt. De a fanatikusok ők, és nem én vagy mi. Liverpool egy olyan város, ahol senkit sem lep meg, ha az ember mezben járkál egész nap. Teljesen megszokott, hogy minden második ember kezében a hivatalos bolt szatyra lóg. A buszon megszólaló telefonok fele az YNWÁ-t kezdte el játszani. A belvárosban két Official Store is van, ezáltal olyan az ember érzése, mintha ez a város csak a csapatért létezne. A szállodában, a boltokban, a pubokban naphosszat csak közvetítések mennek. Teljesen fociőrült itt mindenki, teljesen szürreális világ – a legjobb értelemben. Kortól és nemtől függetlenül élete részévé tette a focit, Shankly híres mondása rájuk abszolút igaz: ez sokkal több, mint élet és halál kérdése.
„He made the people happy.”
Visszatérve a túrára, 14 fontért körbemehet bárki a stadionban, mindenkinek csak ajánlani tudom. Első állomásként egy szobába értünk, ahol a klub legendái sorakoztak a falon (ez leginkább a melegedésünket szolgálta), innen pedig a press roomba vezetett az út. Eszméletlenül kis játékszoba, ami viszont érdekes: a Press Room 1991-ben került kialakításra a Sky nyomására, aki előírta, hogy minden stadionnak rendelkeznie kell sajtószobával. A rókalyuk (mert nem több ennél) eredetileg a Liverpool legendás Boot Roomja volt, ám Graeme Souness a legendák és a szurkolók véleménye ellenére úgy döntött, itt alakítja ki az ominózus szobát. Hogy az összeesküvés-elméletek gyártói is örüljenek, a vezető felhívta a figyelmet: a Boot Room megszüntetése óta a Liverpool nem nyerte meg a Premier League-et, majd mikor Benitez létrehozta az új Boot Roomot 2009-ben, a klub második lett a bajnokságban.
„So, there’s Pepe, then the defenders, then our midfielders, the strikers… and Ngog…”
Ezután következett az öltöző. Sajnos csak a vendégcsapaté volt átalakítva hazaivá, azonban nem is ez volt itt a lényeg. Egyrészt érdekes volt megtapasztalni, hogy az Anfield milyen kis stadion, a hobbitoknak tervezett Press Room után a 190 centis belmagasságú öltözői folyosó is sokkolólag hatott. Fel is merült a kérdés, hogyan fér el itt Carroll, de erre nem érkezett megnyugtató magyarázat. A vezető elmondta, hogy a vendégek öltözője – ellentétben a hazaival – nem hangszigetelt, valamint mesélt még kicsit a funkcióról, Shankly “mind game”-jeiről, valamint arról, mennyire félelmetes a vendégek számára a szurkolók beszűrődő morajlása. Ezután pedig jött a stadion. Miután mindenki elkészítette a maga “This is Anfield”-képét, beültettek minket a kispadokra, és meséltek kicsit a lelátókról. Szóba került a bővítés is: a guide szerint a legsúlyosabb probléma az úgynevezett corporate box-okkal van. Ezekből az Anfielden harmincakárhány van, az Emirates-ben 150, az Old Traffordon 200. Ez még nem lenne baj, viszont egy box éves bérlete 70 000 dollár (font? – a vezető 70 grand-et mondott). Össze lehet rakni, hogy mennyit is keresünk mi, illetve a konkurencia egy meccs alatt… Egyébként a stadion tényleg apró: szinte minden közel van, a legtávolabbi helyről is tökéletes a rálátás. Néma csend volt az Anfielden, csak az eső szakadt. Ahogy Audrey is írta: az ember hirtelen magába szippanthatja 119 év történelmét, a győzelmeket, a kudarcokat, a továbbjutásokat, örömöt és kétségbeesést. Elgondolkozik rajta, vajon hány ember ülhetett már a székén, hány játékos koptatta ezt a gyepszőnyeget, de a konklúzió végül az: milyen kicsik vagyunk a klubhoz képest. Itt válik igazán érthetővé: Nobody’s bigger than Liverpool.
A legutolsó vezető (minden helyszínen más volt) megkérdezte a társaságot a másnapi eredményről is: az óvatosak 3-0-át, a bátrak 5-0-át, a merészek 10-0-át jósoltak (ez utóbbi esetén Maxi, Kuyt, Suarez mesterhármasával és Joe Cole megpattanó lövésével – hát majdnem összejött…).
A stadion után még körbejártam a múzeumot, ahol meg lehet tekinteni az összes trófeánkat, mezeket, egyszóval mindent, ami a Liverpoollal történt története során.
Valahogy így ért véget számomra a szombat, hullafáradtan hazaestem a szállodába, hogy utána fél tizenegyig a szomszéd szobában zajló orgiát hallgassam. Szerencsére elég kimerült voltam ahhoz, hogy el tudjak aludni. Zsebemben a másnapi jegyekkel és az akkor még eléggé érthetetlen Players’ lounge belépőkkel elaludtam, mint a tej.
