Egy borzalmas nyár emlékére

Természetesen mindig nagyobb kedvvel beszélünk esetleges igazolásainkról, mint a távozókról, de öt fordulóval a vége előtt már kezd körvonalazódni, kiktől is fogunk megszabadulni a nyáron: elképesztő, de főleg azoktól, akiket egy évvel korábban leigazoltunk. Hajtás után végigzongorázunk Hodgson 6+1 szerzeményén, akik közül egyedül Meireles nevét tudjuk pozitívumként felhozni.

Az itt felsorolásra kerülő játékosokat elnézve azt hiszem nem túlzás, ha 2010 nyarát katasztrofálisnak nevezzük: Hodgson hat, illetve Benitez egy embere közül egyedül Raul Meirelesre mondhatjuk azt jó szívvel, hogy bevált. Ami talán még ennél is rosszabb: Jovanovic leigazolásán kívül egyik üzlet sem magyarázható a klub akkori katasztrofális anyagi helyzetével.

Egy Liverpool-szurkolót legjobban egy olyan asszociációs játékkal lehet feldühíteni, amiben a kezdő szó Roy Hodgson. Nem véletlen, hogy sokunk egyből Paul Konchesky nevét vágná rá, hiszen ő volt az, aki egymagában szinte materializálta a hodgsoni éra életérzését: bizonytalanság, állandó szenvedés, hibák és ötlettelenség. És még csak nem is ez fájt annyira, inkább az, hogy adott volt egy fiatal, egyéves PL-tapasztalattal bíró Insua, akinek hiánya a szezon előrehaladtával csak egyre jobban fájt.

Egy kis kitérőt téve az argentinra, számomra mindig is érthetetlen volt az őt érő vehemens kritikaáradat: rengeteg hibája volt, de Insuának úgy kellett úsznia, hogy minden előzetes oktatás nélkül bedobták a mélyvízbe és megkérték, kapálózzon. 2009 januárjában múlt csak 21 éves, az ominózus 2009/2010-es szezonban összesen 41-szer lépett pályára, ami durván háromszor annyi mérkőzés, mint amennyit előző három idényében összesen játszott. Nem érhetett váratlanul senkit áprilisi sérülése sem, a srác egyszerűen nem bírta a terhelést.

Ilyen előzmények után sikerült 4 millió fontért vásárolni egy 30 felé tendáló, apróbb sérülésekkel bajlódó Championship-trollt, akit később saját anyukája védett meg a Liverpool-szurkolókkal szemben (más kérdés, hogy ezt Konchesky sem kérte). Erre az üzletre egyszerűen nincs magyarázat, minden pontján nélkülözi a logikát. Habár jelenleg kölcsönben van, még mindig nem érezhetjük magunkat biztonságban: május 3-án visszatér a Liverpoolhoz, mi pedig térden állva könyörgünk King Kennyhez, hogy Robinsont játszassa balbekként a babagyilkos-tekintetű helyett.

Milan Jovanovic sokat nőtt a szememben, amikor beismerte, baklövés volt a liverpooli kiruccanás. Szegény abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy az őt leigazoló edző már sosem játszathatta. A szituáció aztán annyiban változott, hogy nem az őt leigazoló edző nem játszatta, hanem egy másik, végül ma már ott tartunk, hogy az őt le nem igazoló edző helyett is egy újabb edző nem játszatja. Roy Hodgson Liverpooljában csődöt mondani olyan volt, mint utcaseprőként az FKF-nél megbukni. Márpedig neki sikerült: nem futott gyorsan, cserébe buta volt és roppant körülményes, beadni nem tudott, cserébe a labdát folyton elhagyta. Kedves Milan, nem csak te bántad meg liverpooli látogatásodat!

Igazából sem Konchesky, sem a szerb csalódást keltő produkciója nem ért minket váratlanul: azt kaptuk, amit nagyjából sejthettünk. Nem így Joe Cole esetében, aki nyolc hónapnyi kemény munkával elérte, hogy ma már csak Joke Cole-ként emlegessük: egy kapavágás nem sok, annyit nem láttunk tőle ebben az évben. Ugyanakkor meglepően sokért nem csinál semmit: 90 000 fontos heti fizetése irigylésre méltó (ennyiért én is szívesen kocognék párat hetente).

Ő volt az a játékos, aki mindig a szigetország elfelejtett szuperhőse volt, a meg nem értett zseni, aki csak azért nem robbant be rendesen, mert állandóan csúnya/gonosz edzők karmaiban tengődött. Még maga a klub is sokat küzdött vele, a csapból is Cole esküdözése folyt: ő jobb játékos ennél, majd megmutatja, majd megmutatja. Aztán vagy nem lépett pályára, vagy ugyan ott volt, de mi sírva könyörögtünk, hogy ne legyen. Végül február környékén ezek az interjúk is abbamaradtak, és a hallgatással elismerte a klub: Joke Cole ordas nagy tévedés volt.

Az eddig felsorolt három név esetében beszélhettünk valamifajta tudásról: halványról, nem PL-szintűről, de mégis, Konchesky alapemberként szerepelt a Fulhamben, Jovanovic a Standard Liége favoritja volt, Joe Cole-t pedig szerette a Stamford Bridge közönsége. Egyiket sem mondhatjuk el Christian Poulsenről, aki számomra a jelenkor labdarúgásának egyik legnagyobb rejtélye. Egyszerűen nem tudom megfejteni, mi lehet a titka. Hogyan lehet a La Ligát, a Serie A-t és a Premier League-et is úgy megjárni, hogy valaki nem tud focizni? Az ügynöke egy zseni lehet, ez nem kétséges. Nála nemhogy rezeg a léc, de ledől az egész léctartó szerkezet, neki nem az angol bajnoksághoz, hanem magához a játékhoz nincs köze. Roy Hodgson pedig szóla: “Aquilani, fiam, van itt egy tehetséges gyermek. Olybá tűnik nékem, hogy sokkal tehetségesebb nálad. Alberto, ki gyermeke vagy egy Aquilani nevűnek, takarodj vissza ahonnan jöttél, mert megtaláltam a középpálya Szent Grálját!”.

Lomha, buta és egy közönséges favágó, Torinóban azóta is rajtunk röhögnek.

Visszatérve egy védőre, Danny Wilsonról kevesen tudják, hogy 2 millió fontos vételi ára mögött egy olyan alattomos szerződés bújik meg, amely pályára lépések számától függően 5 millió fontig tolhatja fel a vételi árat. Akárhol is jár most ez az összeg kettő és öt közt, eddigi teljesítménye egyiket sem igazolja: Konchesky egy világító fárosz hozzá képest, eredeti posztján, azaz középső védőként pedig sosem láthatjuk. Őt még továbbra is korai temetni, hiszen egyrészt nem ok nélkül nyerte el “A skót bajnokság legjobb fiatal játékosa”-díjat, másrészt még csak 19 éves.

Kevés olyan hálátlan feladat van a fociban, mint a tartalékkapus szerepe: sosem lépsz pályára, ha igen, akkor jó eséllyel belekerülsz egy a nem a te szinteden pörgő mérkőzésbe, esetleg egyből védhetsz egy tizenegyest. Még rosszabb a helyzet, ha egy olyan masszív emberrel kell harcolni, mint Pepe Reina. Brad Jonesról nehéz véleményt mondani – egyrészt sosem láttuk játszani, másrészt King Kenny érkezésével – az addig harmadik számú kapusnak számító – Gulácsi Péter nevetve szorította ki a padról.

Végigtekintve a neveken, itt az ideje, hogy végre valami jóról is beszéljünk: Raul Meireles egy visszafogott rajt után felvette az elé dobott kesztyűt és biztos ponttá nőtte ki magát a Liverpool kezdőcsapatában. Az idény második felére még arról a kétségbeejtően rossz szokásáról is leszokott, hogy a megmenthetőnek tűnő labdákat rendre az eredetinél is jobb helyzetben levő ellenfelekhez passzolta sőt, a csapat életében mindig kritikusnak mondható januárban és februárban több értékes góllal segítette a Liverpoolt. Vele kapcsolatban egyetlen komoly problémára hívnánk csak fel a figyelmet: nem vezéregyéniség – ha nem megy a csapatnak, nem megy Meirelesnek sem.

Összegzésképp így néz ki a mérleg: Poulsen és Konchesky helyére volt játékosunk, Danny Wilsonra 18 évesen elköltött a klub 2-5 millió fontot, Joe Cole 90 000 fontos fizetést kapott. Egyedül Jovanovic kivétel, aki mellesleg a Bosman-átigazolások kitűnő példája (Meireles pótlásként érkezett, ahogy Brad Jones is, velük kapcsolatban nem is beszélhetünk ilyen problémáról).

Százmilliós nagyságrendű adósságállomány barkácsolható össze a semmiből, ha az amúgy is szűkös anyagiakat rossz kezekbe adjuk. 2010 nyara nem csak azért volt borzalmas, mert egy minden ízében recsegő-ropogó gépezet próbált meg fából vaskarikát csinálni: sokkal inkább az fáj, hogy mindezt a hozzáértés teljes hiányában próbálták meg. Hodgson ugyan valóban nem kapta meg a kellő szurkolói támogatást, azonban ezeket az igazolásokat nem lehet rákenni senki másra, ezek vastagon az ő lelkén száradnak. Fél évet vesztettünk el azáltal, hogy a kulcsjátékosok gyengélkedéseit, a pályán kívüli nehézségeket ilyen kerékkötőkkel hatványoztuk. Fél évet, ami a Premier League többi csapatának botladozásait elnézve vérlázító.