Kétségbeesés és öröm négy percben
Első hallásra talán kicsit furcsán hangzik, de ez az egy pont felért egy győzelemmel: egy csapat, ami az Arsenal ellen egy tizennyolc és egy tizenhét éves védővel áll ki, aminek kapitányát hordágyon viszik le, aminek legdrágább igazolása lebotorkál a pályáról fogja, és a 101. percben belövi az egyenlítő találatot – nos, ezekért a pillanatokért megéri focit nézni – de főleg a Liverpoolnak szurkolni.
Pedig korántsem tűnt ilyen rózsásnak a helyzet: a 21. percben – hatalmas dobpergés – megsérült Fabio Aurelio, akiről lassan tényleg nem tudjuk eldönteni, hogy véletlenül csinálja ezt, vagy csak szimplán szivat minket. Ennek ellenére Jack Robinson impozáns 4 perces PL-tapasztalata egyáltalán nem volt szembeötlő, egy-két pontatlanságot leszámítva jól bánt a gondjaira bízott Walcottal. A félidő végén nyüszítő kutya módjára iszkoltunk be az öltözőbe, és habár a második negyvenöt perc bíztatóan indult, rövid időn belül újra a Liverpool tizenhatosára zsugorodott a pálya.
A 62. percben aztán elvesztettük a Carraghert is, aki a jelenlegi információk szerint sokkal jobban van, mint az az esésből kikövetkeztethető volt. A 71. percben lehozott Carroll sérülése sem tűnt komolynak, remélhetőleg a Birmingham ellen már játszhat újra.
Ami pedig az utolsó tizenegy percet illeti, kulcsszavakban lehet csak összefoglalni: félelem, pánik, keserűség, düh, belenyugvás, csodálkozás, reménykedés, eszeveszett ordítozás, további reménykedés, önfeledt öröm és valahol káröröm. Ez a tizenegy perc összefoglalta azt, miért is érdemes ennyit beszélni a fociról, ez a hosszabbítás volt a foci esszenciája. Nem született zseniális végeredmény, nem láttunk látványos focit, még csak izgalmas meccset sem, mégis csodálatos volt megélni csalódás és öröm végleteit ilyen rövid időn belül – liverpooli oldalról.
A csapatot tekintve ma egyértelműen a védelem parádézott: ez egyrészt annak is köszönhető, hogy sem Carroll, sem Suarez, sem Kuyt hármasfogatából senki nem tudott kettőnél többet pontosan passzolni, másrészt annak, hogy a ma pályára lépett mind a hat védőnk kiváló játékot nyújtott. Flanagan nagyon hamar alapember lesz ilyen teljesítménnyel, ahogy Robinsonban is megvan a potenciál: nem egy szélvészgyors játékos, de 17 évesen nehéz jobbat produkálni ilyen körülmények közt: egy rangadó 21. percében megbízták azzal, hogy a liga egyik leggyorsabb játékosát vegye le a pályáról – nem egy álommeló. Vele együtt Skrtel is megérdemli a dicséretet, lassan és bizonytalankodva kezdte a mérkőzést, de a City elleni stabil oldalával zárta azt. Carragher pedig apjuk helyett apjuk volt a védelemben, hogy aztán a Kirjakosz vegye át tőle a stafétabotot és egy meglepően jó fél órát játsszon.
Ehhez a munkához azonban kellett Lucas és Spearing vérszívó mentalitása is. Mindenhol ott voltak, idegesítették a támadókat, indították a támadásokat. A brazil egyértelműen a meccs embere volt. Kettejük munkáját még az sem homályosítja el, hogy Spearing rúgta fel Fabregast. Shelvey-ről már nem tudunk ilyen sok jót elmondani. Őszintén szólva semmit nem csinált, Koscielnyt felrúgta egy igencsak ostoba szituációban, ezen kívül több nem maradt meg belőle. Meireles szokatlanul pontatlan volt, játéka tökéletesen illeszkedett Carroll, Suarez és Kuyt első félidei teljesítményéhez.
És mégis, egy kicsontozott Liverpool, amiből három további alappillért is kivettek, képes volt elhozni egy pontot az Emirates-ből úgy, hogy a hosszabbításban került hátrányba. Itt kell megemlékeznünk, a fentebb szürkének bélyegzett Suarezről. Habár nem játszott jól, az ő akarása vitte előre a liverpooli támadásokat, az ő kompromisszumot nem ismerő hozzáállása lendítette túl a csapatot a holtponton.
Természetesen el lehet mondani, hogy ilyen helyzetben csak az Arsenal képes kikapni, azonban rá kell jönnünk, ez nem igaz: kellett hozzá egy 99. percben még támadni szándékozó Liverpool, egy Dirk Kuyt, aki egy roppant szürke másfél óra után gond nélkül akasztott egy hibátlan büntetőt, és egy védelem, ami 98 percig kitartott az Arsenal cseppet sem baráti szorításában.
