Tegye fel a kezét, aki meglepődött
Az eredményt leszámítva azt kaptuk, amire számítottunk: semmit. Az Európa-Liga nem képes eléggé felcsigázni a játékosokat (érthetetlen, de erről majd később), vagy az idegenben focizás bizonyul továbbra is túl nagy falatnak? Joe Cole vajon hogy képzeli el a jövőjét? Egyáltalán beszélhetünk-e nála valamiről, ami alapján a csapatnál maradhat? Lehet-e még valaki Jay Spearingből? Poulsennek már soha nem lesz értékelhető mozdulata? Egyáltalán érdemes-e szót pazarolnunk rá? Lehet-e róla újat mondani? Hajtás után megpróbálunk válaszokat keresni az éterben.
Egyfelől megértem, hogy nem képes senkit sem motiválni a lúzerliga: nulla respekt, szolid pénzösszegek satöbbi. Meg egyáltalán: nehéz arra büszkének lenni, hogy a Liverpool megnyeri az EL-t. Ezzel legfeljebb egy Arsenal-szurkolót lehetne ugratni. Ilyen hozzáállás mellett átérzem a játékosok helyzetét is. Egy másik csapatnál. De ha végre mindenki rájönne, felismerné: nekünk ez maradt. Ennyi. Se FA-kupa, se CC, se BL, se PL. Ez az európai borzalom maradt nekünk, és tetszik vagy nem tetszik, egyedül ezt tudjuk megnyerni. Egyszóval, a rohadt életbe, nekem ne jöjjön azzal egy öt éve trófea nélkül ácsorgó csapat, hogy nem vesz komolyan bármit is, aminek a végén egy bádogdoboz nyerhető. Ilyen nincs. Nem lehet arra hivatkozni, hogy mi valójában csak átutazó vendégek vagyunk, hogy nagy múlt így meg úgy. Egy focista azért focista, mert ez a munkája. Ha kell, akkor esőben, nyakig sárosan is kihajtja magát, ha kell otthagyja a belső szerveit a pályán, ha kell ott leheli ki a lelkét is. Mert ő ebből él. Ezért kapja azt a csillagászati összeget, hogy minden körülmények közt száz százalékot nyújtson, pláne egy Liverpoolnál. És ha kell, BL helyett az EL-ért küzd. Nem azért, mert ez egy olyan hűdetrófea, nem. Azért, mert ez maradt. Na ezt a hozzáállást nem érezhettük tegnap.
Első kérdésünk, ötezer forintért: Joe Cole vajon hogy képzeli el az elkövetkező egy évét? Tegnapi produktuma alapján jobban járnánk, ha nem is tudnánk a létezéséről. Egy tehetségesnek kikiáltott játékos, aki komoly tapasztalattal rendelkezik. Most ott tartunk, hogy sokat keres akkor is, ha meg se mozdul. Semmit nem mutatott tegnap, semmit. Teljességgel nulla a tegnapi teljesítménye. Úgy látszik, Joe Cole kezd beleszokni egy olyan életbe, amelyben felelősségmentesen csünghet egy klubon, rengeteg pénzért. Innen nézve hamar érthetővé válik, hogy az első csapatba kerülés micsoda egy zavaró tényező szegény Cole életében. Ha rengeteg munkával ugyanannyit keresel, mint lébecolással, egyértelmű, hogy az utóbbit választod. Ezzel a képlettel csupán az a probléma, hogy hiányzik belőle a foci szeretete, illetve a minimális erkölcsi tartás. Bár ez utóbbit reklamálni már elég középkori hitvallás, ezt elismerem. Rossz ezt kimondani, de Joe Cole-lal ott és akkor kell szerződést bontanunk, ahol és amikor lehet.
De nem csak őt szeretnénk kritizálni. Poulsenen most udvariasan átugrunk, róla szinte már mindent elmondtunk. Egyszerűen úgy rossz, ahogy van.
Nem úgy Spearing aki sajnos megér pár gondolatot. Hosszú sérülés után tért végre vissza az angol középpályás, és ennek tudata azért még égve hagyja a remény pislákoló mécsét. 23 éves lesz novemberben a klub által “he-could-be-the-new-Steven-Gerrard”-ként beharangozott játékos, akit sok mindenként lehet aposztrofálni, de StevieG reinkarnációjaként nehezen. Az itt az alapvető probléma, hogy a 19 éves Shelvey-ben már most több fantáziát lát a világ, mint Spearingben valaha (mellesleg jogosan).Lássuk be, 23 évesen a tehetségek már masszívan ott ugrálnak az első csapatban. Hogy miért? Elképzelhető, hogy a világ focistáinak nagy százaléka ostoba tuskó, de azt is meg kell jegyezzük, a ma nagy névnek tartott irányító középpályások többsége (Xabi Alonso, Lampard, Xavi) kiemelkedően intelligens ember: ez ugyanis feltétele annak, hogy valaki átlásson egy pályát, megjátszhassa társait, lefülelje a beadásokat, összegezve: hogy vezesse csapatát. Ez az az ösztönös intelligencia, amit még csak nyomokban sem tudunk felfedezni Spearingben. Egyetlen reményünk az, hogy csak a hosszú sérülése miatt lettünk vele kapcsolatban ilyen pesszimisták.
A meccsről mint egészről nem sok mondanivalónk van, Kyrgiakos-t eddig sem az eszéért szerettük, eztán sem azért fogjuk. Az Anfielden valószínűleg bedaráljuk a Bragát, amit valahol szó szerint is szeretnénk érteni: a portugálok színészi képességei lassan kezdenek a Serie A fölé nőni, itt lenne az ideje, hogy végre valós belépőktől zuhanjanak össze. Hogy kicsit örömködjünk is, Carrollból elég volt 43 perc ahhoz, hogy felcsigázzon minket: fogják még a nevét skandálni az Anfielden.
Vegyük úgy, hogy ez volt a Lille odavágója, vagy a Benficáé. Remélhetőleg a visszavágó is úgy sikerül, mint az említett két mérkőzés esetén.
