Hálivúdi díjkiosztót rendezünk
Ha a tegnapi borzalom után nem sikerült volna elcsípnem a Star Wars IV végét (megjegyzés: a lázadók győztek ismét) a Film+-on, minden bizonnyal elvesztem maradék, a világ egyetemes jóságába vetett hitemet is. Ezt a tegnapi prágai produktumot nem is tudom hova tenni. Man of the Match? Csak vakarom a fejemet. Legszebb támadás? Volt olyan? Legötletesebb összjáték? Ötlet?? Összjáték?? Hajtás után az Oscar-gála közelségére tekintettel mi is díjazunk.
A meccs legösszetettebb karaktere: Tomás Repka
Aki nem mellesleg „a legbajszosabb szereplő” jelölését is megkapta, mi most mégsem ezt emelnénk ki. Mintha csak a Mad Max, vagy az amúgy katasztrofális Waterworld világából lépett volna elő, a korábbi West Ham-játékos egy szellemileg enyhén visszamaradott favágót alakított olyan mély átéléssel, és lélegzetelállító odaadással, hogy azt mindenképp honorálni kell. „Zseniális!” – Wall Street Journal, „Az év legjobb karaktere” – New York Times – egyszóval láthatjuk, a szakma is elismerte munkásságát. Mi mégis megfogalmaznánk egy aprócska kritikát: jómagam úgy vélem, Repka sokkal tovább is mehetett volna. Ebben a szerepben több is rejlett, és egy kis extra erőfeszítéssel még a legrangosabb, játék közben megkapható kitüntetését is elnyerhette volna: a prágai biennálé Rőtszakállú Frigyesről elnevezett Redkárd-díját is. Kár érte, megvolt benne a potenciál. Persze még rengeteg ideje van kiteljesedni, elég csak Morgan Freeman sikereire gondolnunk.
A meccs leggörögebb görögje: Sotirios Kyrgiakos
Döbbenet! A 21. század Anthony Quinnje, egy zseni! Arcvonásairól egyből a görög szigetvilág ugrik be, haja egy olümposzi istent idéz, védekezni ellenben korlátozottan tud. Kategóriáját toronymagasan nyerte, ellenfelei sorra hullottak el a harcok során: ki azért, mert nem volt görög, ki azért, mert nem volt görögebb, de mi mégis láncot hordunk kritikát kell, hogy megfogalmazzunk: a jelenetek többszöri átpörgetése után egyértelművé vált számunkra, hogy semmit sem csinált. Természetesen ez nem csak az ő bűne, a rendezés és a forgatókönyv kifejezetten pocsék volt. Az egész filmet alig menti meg valami. De ettől még ő volt a leggörögebb görög.
A legláthatatlanabb ember: Raul Meireles
Talán az egész díjsorozat legnagyobb küzdelmét tudhatja maga mögött a portugál, aki olyan neveket győzött le, mint az argentin Maxi Rodriguez (Robert Rodriguez rendező színésztestvére), vagy a brazil Fabio Aurelio (aki főként testileg sérült embereket alakított eddig). Mégis, a kemény harc meghozta a várva várt jutalmat: azért választottuk Meirelest, mert az átalakulás számára jelentette a legnagyobb kihívást. Mégis, megtartotta az egyensúlyt, nem nyomta fullba a kretént. Tátott szájjal állunk még mindig alakítása előtt, hisz ő egy csapásra változott át a „mindenből” a „semmivé” (úgy látszik, ő is Kosztolányit olvas). Nem találunk szavakat.
A legcsavarosabb forgatókönyv írója: Kenny Dalglish
Az egy dolog, hogy a meghirdetett keret alapján legalább 4-5 formációt tudunk összelegózni, még azt is hétköznapinak tartjuk, hogy a pályán sem lehet eldönteni a taktikát. De az, hogy még a színészek előtt is rejtve maradjon a film kerettörténete!… Ez mindenképpen korszakalkotó. A bal kéz nem tudta, mit csinál a jobb, a lábak összevissza kalimpáltak, feje meg nem volt ennek az egész futkosásnak. The Prestige? Inception? Ejj, ejj, Nolan, elbújhatsz. Itt akkora csavarokba ütköztünk, hogy legalább 4-5 újranézés (kicsit kiszakadva a humorizálásból, ezt leírni is fáj, nemhogy javasolni) szükséges a teljes feldolgozáshoz.
A díjkiosztó vesztese: az értékelhető foci
Nem mondanánk, hogy az alkotók vérmes reményeket tápláltak munkájuk iránt, de azért ennél többre számítottak ők is, és a kedves néző is. Nem akkora a pofára esés, mint mondjuk a Remény rabjai VS. Oscar-díj esetén, mert lássuk be, a kirakott pályamű korántsem volt korszakalkotó, de ennél talán egy picivel (SOKKAL) többet vártunk.
Láttunk egy Liverpoolt, amiben mindenki elfelejtett focizni, ahol valamiért csak Glen Johnson érezte úgy, hogy a labdát abba a rejtélyesnek tűnő, hálós részbe kell juttatni, egy Liverpoolt, ahol csak Reina tűnt ki egyedül (ő is csak azért, mert a béna védelem miatt bravúrra kényszerült megint). Joe Cole már-már úgy tett, mintha nem először játszott volna életében, sőt, Danny Wilsont sem forgatták be annyiszor, mint a Northampton ellen (nemzeti gyásznap) – de ezzel véget is ér a pozitívumok sora. Reméljük, Kenny tarkón csap pár embert, és levonja a tanulságokat ebből a tegnap estéből. Mi csak egyet üzenünk neki:
nem csak a magyar igazság három, hanem a cserék száma is!
