Kocc

Crucible színház, szerda este, rivaldafény. Ordít a közönség csendje, zeng a golyókoccanás mikrorezgése. Kivételes 2 frame-es snooker meccs. Ronnie vagyok. Zseni és híres az érzelmi labilitásomról. Az egész élettörténetem tükrözi, de 3 percen belül tudok a legmélyebb depresszióból játszi örömökön át jutni vissza a mennyország sokácos kapujából a depresszív fekete, üres utcatérre.

Az első frame-ben olyat nyújtok, amiért lányok a bugyijukba pisilnek, fiúk a falig érnek pisilő barátnőjük mellett. Tizenpár perc alatt 147-es break. Örülök, a közönség még jobban, a tévénézők második sört szisszentenek, pedig ez egy snooker adás, cseszd meg. A szünet nem túl jól telik, árnyak vannak az öltöző falán. Vagy nincsenek, ezt sokszor elmondják, de nekem mégis megjelennek. Hozzáér egy a botomhoz, miért? A bőr a végén mintha megmozdult volna. Odakapok, bár félek. Valami nem jó vele, nem lehet jó, hát hozzáértek a bőrvéghez. Szünet vége, frame eleje. Hibás lökés egyből, 4 pont oda, mi van? Kréta, gyorsan, valami baj van a dákó végével. De nincs is igazán kedvem az egészhez. Főleg nem egy ilyen dákóval.

Ez a fiatal ázsia gyerek úgyis olyan jó. Nekem már lehet, hogy lejárt. Mit tudom én, lökjön csak. Lassan megvan neki a frame. És elrontja a színest, ajj. Felállok. Hol a kréta? Adjátok már oda a krétámat, hát nem látjátok, hogy elromlott a dákó? „Just shoot, Ronnie.” szól valami mély hang egy sötét, magas, de mérgesnek tűnő sziluett mögül a közönség sorából. De hát, tényleg, mindig is lelöktem bármi állást, 20 perce is. Ez meg aztán, nézd már, sima jobb közép, feketére pozícionális, és terített asztal. Igen, ez lesz az. Oda, aztán 90-es brék is kijöhet. Megcsinálom, meg tudom. Aztán döntő, és gyerünk, megnyerem. Kell a hetedik is.

A Liverpoolra szerelmeseként hajlamos vagyok érző lényként tekinteni historikus egészében, azért talán a Ronnie O’Sullivan-es hasonlat túlzás. Ha nem is az egész sztorira – mert arra aztán bármilyen kanyarból fel lehet húzni -, a tegnapi meccsre részben. Mert úgy játszottunk az első félidőben, ahogy én azt mezei BL-mecss nézőként a bajnoktól elvárom. Magas védelem, uralkodó középpálya, és olyan kreatív játék a széleken meg attól a Firmino nevű zsenigyerektől, hogy hezitálok, felálljak-e a második sörért a tv elől. (Aztán a 63. Szoboszlai kiabálásra kiszaladok érte mérgemben.)

Szoboszlai.

Ez a Salzburg elleni meccskép nagyon emlékeztetett rá, mikor kiáll az éppen legjobb formájában létező Trump az ellen a Ronnie O’Sullivan ellen, aki „sajnos” jobb lábbal kelt fel aznap és szénné gyalázza még így is, mint amúgy aznap bárki mást. Az egyik legszimpatikusabb ellenfél volt ez az osztrák csapat. Szoboszlai. Próbáltak letámadni, magasabbra tolt védekezést, intelligens kiugratásokat. A gól nagyon bennük volt, de egy rendíthetetlen Pool-védelem az elmúlt 1-2 évben, az szó szerint rendíthetetlen. Halfspace játékban pedig 2v3 bármikor átmentünk rajtuk. Szoboszlai. A Trent megindulás, Roberston passz, berohanás, tökéletes beadás, sima Robbo gól, volt az, ahol könnyeztem a szépségtől. Ronnie O’Sullivan 3 falas feketéje.

A front három annyira jó kedvében focizott, volt, hogy hangosan tapsoltam volna még egy snooker meccsen is. A 70-30-as labdabirtoklás főleg abból jött ki, hogy a Salzburg 2-2-es közzéppályája vagy elveszett Fabiék zsebében vagy pontatlanul passzoltak. Szoboszlai. És még Szoboszlai volt az egyik legjobb passzolójuk kiugratásokat célozva. Technikailag ezt tudja egy csikó, fiatal Red Bull csapat. Kurucoknál amúgy mikor lesz ilyen? Szoboszlai.

Aztán pedig jött a gyémántra váltás a Salzburgtól. Ezzel hirtelen a KP fölényünk eltűnt, a szélekre pedig többet tudtak kisegíteni védekezésben. 3-0-nál azért kevésnek gondoltam volna. De a sarkazások kiemelkedő számából látszott, hogy a játékosaink is, sajnos még a szünet után is. Ez a 3-3 Gomi késésekkel, VVD elküldéssel és széleken eladott labdákkal olyan pofon volt, amibe stabil érzelmű ember nem nagyon fut bele. Technikailag kiváló ez a Salzburg, taktikailag nagyon okos lépés volt, de ezt teljes koncentrációszinten így nem szabadott volna megkapni a farunkba.

A Hendo-Milly csere indokolt volt, a zseni az idősebbik Duracell-emberben az volt, hogy nem csak elől támogatott, de bármelyik szárnyvédő mögé simán beért. Így aztán teremtve a stáb egy olyan újabb fölényt a szélen (+Origi), amire az osztrákoknak (ázsiaiaknak, Szoboszlai) nem maradt már ellenszerük. Meg nyilván klasszis csapat az ilyen fostengerré változó második félidőket lehozza 3 egységgel egy klasszistól jövő mindent eldöntő góllal. Foci.

Mondják, hogy időben kell pofont kapni, hát kaptunk szerdán azért egy szépet, szerencsére nagy baj nem lett. Ilyen kilengést viszont nem engedhetünk meg magunknak – igaz, a tavalyi BL-csoport is szerényen indult, aztán végülis nem fájó arccal ültem végig a nyarat. Nincs bajom ezekkel a Ronnie-s mélységekkel, néha színeznek. Csak a zsenit meg a kupát mindenképp úgy akarom vissza, mint ahogy azt az utolsó 20 percben is viszont láttam egy félidő elején dákóbőrt kapargató gárdától.