Az ünneplés elmaradt

Sok volt ez a 13 nap a döntőig, az izgalom egyre csak nőtt, és veletek együtt én sem nagyon tudtam már meccs előtti napokban másra gondolni. Ünnep, váratlan ajándék, aminek megfelelő körítésben teltek a döntőt megelőző napok, majd órák, míg el nem kezdődött a meccs maga. Amely biztató kezdet után valahogy elvesztette mindenféle ünnepi jellegét, és egyre inkább átcsúszott valamilyen reménytelen érdektelenségbe, dermedtségbe. Mint egy olyan rossz álom, amiről nem is hiszed el, hogy tényleg megtörténhet, akár csak álmodban is. Ahogy a klasszikus riporteri bonmot szólt: “Ilyen nincs, és mégis van!” Hogy miért is alakult ez így, és hogy ez valójában classic Liverpool-way, hajtás után írok többet.

Szóval a meccsről kellene beszélni, így pár nap elteltével. Még úgy is nehéz ez, hogy a teljes vasárnapot munkával kellett töltenem, így sokkal “könnyebb” volt megemészteni az eseményeket, mint ha folyton a neten lógva a reakciókat böngésztem volna.

A meccs előtt madridista kollégáinkkal sokat írtunk arról, hogy mik lehetnek a döntő pontok, milyen taktikai felállások, hozzáállás lehet jó/rossz, célrevezető. A döntő azonban nem erről szól, hanem valami olyasmiről, amire nagyon kevesen számítottak. A végeredményt a taktika nem befolyásolta, nagyjából semmilyen szempontból. Akit érdekel, elolvashatja például a zonalmarkingon, hogy Zidane hozzáállása, taktikája mennyire volt kétes kimenetelű, hogy a mi presszingünk mennyire volt óvatosabb, megfontoltabb a szokásosnál, indult kissé mélyebben. De a végeredmény nem ezen múlt, ezt mindannyian érezzük, tudjuk.

Tudtuk előzetesen – szemben mindenféle felszínes bulvárokoskodással -, hogy a Real kezdőjének értéke sokszorosa a miénknek. Akinek ez nem lenne magától értetődő, olvassa el ezt, és nézze meg ezt a két ábrát:

Forrás: Tomkinstimes

Azt is tudtuk, hogy a sérüléseink miatt nincs padunk, így a kezdőnek kell kiharcolnia a győzelmet: vagy ők vagy senki.

Így tehát szerintem a lelke mélyén mindenki érezte, hogy amikor Szalahot le kellett cserélni a 30. percben, akkor ez a döntő elúszott. Most ne is menjük bele abba, hogy Ramos (akitől mondjuk úgy, nem szokatlan dolog az ellenfeleinek alattomos harcképtelenné tétele) szándékosan tette-e, amit tett, elég legyen az hozzá, hogy az Európai Cselgánszövetség szükségét érezte leszögezni, hogy amit a spanyol művelt (waki-gatame), szabálytalan a cselgáncsban. A fociban nem, a bíró le sem fújta. Nincs itt semmi látnivaló, haladjunk emberek!

(Dettó a Karius elleni könyökös, majd utána a folyamatos teátrális jajongás, “minden kis szilánkhoz”. “Tudunk mondani másik helyet a világon, ahol a köztörvényesség címerállata, az ostoba bunkó szótári illusztrációja, Sergio Ramos csapatkapitány lehetne? A csávó lényegében egy teljes karriert húzott fel arra, hogy miután magától értetődő természetességgel szúrja el a létező legegyszerűbb helyezkedési szituációkat is, hátulról felrúgja a csatárt, de úgy, hogy közben ő maga is elesik. Aztán reklamál, hogy szabadrúgás kifelé. Az ostoba játékvezetők meg természetesen eszik-isszák a leggagyibb vidéki népszínházok Balázs Péter-díjas ripacskodásait megszégyenítő alakításokat, merthogy, izé, real madrid. A lónak a pikuláját, azt.” Idézet a Britannia Mocskos-posztjából, kommentár nélkül.)

A csere után a játék képe azonnal megváltozott: mi érthetően megzuhantunk, de ami ennél is fontosabb szerintem, ellenfelünk tökéletesen felszabadult lett, hogy nem kell már a legveszélyesebb emberünkkel küzdeni (Marcelót addig már kétszer fűzte át, aki meg egyszer szépen fel is rúgta): hirtelen megnyugodtak, teljes mértékben visszatért az önbizalmuk, bár igazán helyzetet nem tudtak kialakítani, de sokkal dominánsabbak lettek.

Ebben a helyzetben jött Karius demoralizáló első hibája. Mindig is azt vallottam, hogy egy bizonyos szint fölött alapvetően mentális dolgokon múlik egy-egy meccs kimenetele, kis nünaszokon. Hát itt nem kis nüanszok voltak, hanem orbitálisan nagy különbségek. És ebből valahogy még visszajöttünk (ezért is állítom, hogy a Real többet profitált Szalah elvesztéséből, mint amennyit mi vesztettünk), de karma is a bitch, jött Bale, és meglőtte élete gólját (amely technikailag nehezebb volt, mint CR Juve elleni ollógólja).

Ember legyen a talpán, aki ezeket ki tudja hordani lábon, de mentünk előre, és Mané egyedül próbálta kiegyensúlyozni a dolgokat, ami egy kapufa erejéig sikerült is. Innen aztán már végképp nem látszott visszaút, de hogy ez ezer százalék legyen, arról Karius gondoskodott megint. Egy ilyen hiba is példa nélküli, nemhogy kettő, de a balszerencsés momentumok ilyen tobzódása igazi Liverpool-way, már ami az utóbbi éveket illeti. És ez volt az a pont, amikor már csak dermedt fásultsággal tudtam követni az eseményeket, annyira szürreális volt az, ami történt. “Ilyen nincs, és mégis van” – csak fordított előjellel. (Funfact: utoljára a Spurs elleni 1-4 alkalmával vétett a csapat két góllal végződő hibát…)

Végülis nem történt más, mint hogy a jobb játékosokkal rendelkező csapat végül behúzta, mert… mert jobb játékosai vannak: Navas nem bakizott, Bale pedig csodagólt rúgott, Szalah helyére pedig nem tudtunk hasonló kvalitású játékost beküldeni.

Azért ne menjünk el amellett, hogy a csapat alapvetően jól teljesített ezen a meccsen is, és tulajdonképpen nem csak az első harminc percben, amikor 9-2 volt a lövések száma ide (igaz, ebből hatot blokkoltak a madridiak, ami viszont azt is jelentette, hogy sokan védekeztek közülük), a támadóharmadbeli labdaérintések száma pedig 56-21 volt a javunkra. Persze, ezt nem tudtuk volna végig bírni (bár ahogy a zonalmarking is észrevette, ez a presszing sokkal ökonomikusabb volt a szokásosnál), de Szalah kiválása nélkül Firmino is folytatni tudta volna Casemiro és a belső védők terrorizálását, és nem merült volna el a szürkeségbe.

A körülményekhez képest a maradék hatvan percben is jól teljesítettünk, főleg a védelem, hiszen a védőnégyesünk gyakorlatilag hiba nélkül hozta le a meccset, gyönyőrű utolsó emberes szereléseket mutatva be, bár ekkor már igazából nem volt esélyünk.

Szalah sérülésével azt sajnálhatjuk még, hogy nem láttuk meg 90 percen keresztül, mire megy egymással a két csapat teljes fegyverzettel, könnyen alakulhatott volna másként is, de ez elmondható a Real (vagy a mi) korábbi meccseinkre is.

A csapat messze erőn felül teljesített, és megmutatta, hogy ha mindenki egy irányba húz, egységes, akkor méltó ellenfelei tudunk lenni akárkinek a világon. Ez pedig egy nagyon jó kiindulópont, mert hiszem, hogy ez a döntő nem valaminek a csúcsa volt, hanem a kezdete.