Van-e Can problémánk, avagy Klopp elhozza a totális futballt?

E bulváros cím az idei szuper fluid csapategységre és nem egyéniségekre építő 433-as formációjának taktikai és statisztikai elemzését takarja. Sejthetitek nagy kedvencem a téma, mostanra már talán nem is elhamarkodott a kisminta probléma miatt. Alapvetően két részből fog állni a monstre poszt. A statisztikai elemzéssel én, míg a taktikai elemzéssel Szücsi jelentkezik.

Szücsi

Egy gyors áttekintésként az egyik alapfelállást nézzük át, amit Klopp és Buksics a nyáron ráformált a csapatra. Tactics 201 mai epizódja tehát a 4-3-3-ról szól, arról hogyan és miért is esett két átivott éjszaka között a playbookban erre a kávéfoltos oldalra a választás. A 4-3-3 egy elég pöpec, rugalmas eszköz a foci taktikai tárában, ha az ember egy támadó gépezetet akar a csúcsra járatni. Történelmileg meg lehet találni a hasonlóságokat a WM rendszer és a 4-3-3 között, de ez még elég messziről indulna ahhoz, hogy igazi alapja legyen a posztnak azonban a kipécézett felállás gyökerei a 4-2-4-ben keresendők, melyet Brazília a 62-es világbajnokságon vitt sikerre és szorosan kapcsolódik egy bizonyos játék stílushoz, már-már kéz a kézben jár együtt a totális futballal.

1966-ig repülünk vissza az időben, amikor is a totális futball szele megcsapta a szigetországot. Egész pontosan szeretett csapatunkat csapta meg 5-1-re december 7-én. Shankly vezette Liverpool megsemmisítő vereséget szenvedett Rinus Michels Ajaxától. Michels az előző szezonban vette át a csapatot Vic Buckinghamtől, aki már első edzősége alatt meghonosította a skót passzjátékot Amszterdamban, azonban nem állt meg itt, korát meghaladó gondolatai voltak a játékról és a klub felépítéséről, nagy hangsúlyt helyezett az utánpótlás nevelésre, valamint a totális futball alapjait építette fel az agresszív lescsapda használatával, a csapat magas presszingjével és a labdabirtoklás nem csak eszközként használta, de célként tűzte ki. Aki nem egy szatyorból figyelte az elmúlt évek futball világát, ezen címkék láttán egyből üt a mellette lévő homlokára, ez bizony a Barcelona. Nem is téved nagyot, ez az a hely, ahová Pep Guardiola tudatalattijába sok-sok álmon át beinceptionözhetnénk magunkat, de ne szaladjunk ennyire előre.

Buckingham tehát elvetette a gondolat magvait, ezt a gyönyörű játékot bizony lehet fokozni, Michels pedig csúcsra fejlesztette. Cruyff a csapat meghatározó embere lett, a csapat mindennél fontosabbá vált Michels nézete szerint, igazi autoriter rendszert épített ki, minden döntésben övé volt az utolsó szó, aminek a játékra volt hatása. Rövid pórázon tartotta a játékosokat, nem félt a saját feje után menni és beteljesíteni azt a víziót, ami Buckinghamnek még nem sikerült. Csúcsra járatta a csapat letámadását, a presszinget. Az ellenfeleiknek egyszerűen nem hagyott időt arra, hogy a magasra tolt védelmi vonal mögé tudják belőni a labdát, vagy egyáltalán passz opciót kereshessenek. Mindennél fontosabbnak tartotta a játékosok technikai képzettségét, folytatta elődje szokását, minden gyakorlatot labdával végeztek a játékosok. A rengeteg befektetett munka meghozta a gyümölcsét és a csapat játéka addig csiszolódott, amíg ösztönösen tudták egymás gondolatait, érezték milyen szituációban hogyan kellene és hogyan fognak cselekedni. Természetesen ez akkor is, ahogy ma is nagy fizikai igénybevétellel járt.

A pályán mindent terület szempontjából közelített meg, védekezésben minél szűkebb területet kell hagyni az ellenfélnek, ha támadásban volt a csapat, a lehető legszélesebben kellett helyezkedni, hogy a védelem elemei között legyen terület, a betömörülő védelemmel szemben pedig egyszerűen, több támadó játékossal lehet felelni. Nagyon hamar felismerte a középpályára fellépő 4-es számú középsővédő szervező, mélységi irányító szerepében rejlő potenciált, valamint az is világossá vált, hogy a 4-2-4-es felállás védekezésben nagyon sebezhető. Bár vallotta, hogy inkább nyerjünk 5-4-re, mint 1-0-ra, de stílus megszilárdításához az alakzatnak is változnia kellett. Így jutott el oda, hogy elég egy középcsatár és inkább 3 középpályás rendszerre váltott. Az Ajaxot ekkoriban nagyon szokatlan csapatjáték jellemezte. Az agresszív letámadás és a védelem folyamatos nyomás alá helyezése, a játékosok magas technikai tudása mellett nagy hangsúly volt a taktikai képzésükön is. Intelligens játékosok mindig előnyt élveztek a fizikálisan erősekkel szemben, főleg hogy a totális foci alapelvárása volt, hogy szinte az összes játékos tudjon bármelyik poszton játszani, egydimenziós játékosok kizárva (sorry Ájbi). Ezek az alapelemek teremtették meg a lehetőséget arra, hogy a játékosok a pályán egymás helyzetében is felismerjék magukat, így kialakult az addig ismeretlen kötetlenség és fluiditás.

Az aranycsapat meneteléséből látható volt, hogy viszonylag lassan tudott a foci világa egy-egy újításra reagálni, Hidegkuti hamis kilencesként vissza-visszalépve a középpályára ugyanabba a dilemmába sodorta a középsővédőket, mint a teljes totális foci támadóalakzata a védelmeket. Ha a középhátvéd követte Hidegkutit a mögötte nyíló terület könnyen támadhatóvá vált, ha nem követte, akkor a kreatív játékosnak volt ideje és tere a legjobb döntést hoznia a pályán nyomás nélkül. Két rossz közül kellett választani, melynek eredményeként az évszázad mérkőzésén 6-3-ra majd a hazai visszavágón 7-1re győzték le Anglia csapatát.

Ha egy poszt újraértelmezése ekkora hatással bírt, könnyű belátni mekkora károkat tudott okozni, ha egy egész csapat védőtől támadóig azonos filozófiában az egyes játékosok a játék képére gyakorolt hatását erősítve bontakozhatott ki. A totális futball sikere nem jöhetett volna létre a 4-3-3-as felállás nélkül, ahol a középpályások és a támadók a legideálisabban tudják a területeket felosztani a passzjátékhoz, elég rugalmas ahhoz, hogy a játékosok vertikálisan is cserélhessenek a posztok között, valamint a letámadást is lehetővé teszi. Azonban azt is látni kell, hogy a totális futball felfogása nélkül a 4-3-3 sem nyerhette volna el igazán az átütő erejét.

Ismerve saját csapatunk szintén a skót passzjátékból eredeztetett pass and move fociját, amely a 70-es és 80-as években aranyozta be az Anfield vitrinjeit, megállapíthatjuk, hogy azonos tőről fakad, mint a fent említett totális futball, azonban a 66-os angol világbajnoki győzelem más irányba terelte a szigetország labdarúgását. Az ott sikerre jutó 4-4-2 lett az alapfelállás, ezzel igen stabil védelem és középpálya alakult ki, de az Anfielden a passzjáték maradt az alapvetés és teremtette meg a Red Machinet. Ez a védelmi stabilitás, ami a 4-4-2-nek hozadéka, valamint az angol fizikális stílus szerelemgyerekeként született meg az ikarusz parkolás művészete.

Akik pár bekezdéssel feljebb már vakarták a fejüket, hogy hogy is jön, ez össze szeretett Lajosunk jelenlegi csapatával azoknak folytatom a sztorit. A 60-as években a Barcelona egy igencsak középcsapat szintjére süllyedt, nyerni alig nyertek trófeát, identitásuk elveszett, útkeresés kapkodás jellemezte a klubot és teljes elnökségi lemondás is történt ekkoriban. Ekkor lépett színre az Ajaxból távozó Buckingham, majd később Michels és szinte csontra megegyező alapokat fektettek le Katalóniában is. Megalakult a La Masia, miután Cruyff majd mindent megnyert Amszterdamban szintén csatlakozott 73-ban Michelshez, ekkor még játékosként, majd 88-ban szintén az Ajaxtól, de már edzőként, folytatva a holland iskola hagyományait. Majd később van Gaal is tiszteletét tette mindkét klubnál gyors egymásutánban sikert sikerre halmozva, újraélesztve a totális futballt. Guardiola a 2000-es évek végén pedig újra csúcsra járatta a labdabirtokláson alapuló játékot – immár tiki-taka néven – mellyel zsinórban három bajnoki címet és két bajnokok ligája győzelmet aratott. Pep a Barca első csapatához 90-ben került fel játékosként éppen Johan Cruyff vezetése alatt. Barcelonában világmárka épült a holland iskolára és az attraktív támadófocira, újra és újra visszatérve a 60-as évek közepén lerakott amszterdami alapokhoz. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy elnézést kérjek azoktól, akiknek egy életre elvette a kedvét a passzjátéktól és a labdabirtoklásra épülő játéktól Pep, hogy ennyit emlegetem, de mivel közvetlen riválisunknál tevékenykedik, igen érdekes meglátásokra jutunk még a poszt további részleteiben. Azonban ha belegondolunk egy percre, hogy kinek is voltak köszönhetőek az unalmas tiki-taka meccsek, akkor a fantáziátlan és buszozó ellenfeleket inkább lehetne hibáztatni szemben azzal, aki tökélyre visz egy rendszert. Több évszázada tartó vita az, hogy hogyan is kell a focit játszani, azonban bármelyik megközelítést is csiszolja valaki a végletekig és emellé eredményes is az megérdemli a fejhajtást, legyen az Pep, Conte, Klopp vagy Mourinho.

A rövid történelmi áttekintés után következzen, hogyan is nézhet ki a 4-3-3 a pályán, és mik lehetnek a feladatok az egyes posztokon. Rugalmasságából adódóan igen sokféleképpen lehet használni ezt a felállást, amelynek számos előnyére lehet modern látványos támadójátékot építeni.

Fluid rendszer, ami a játék minden fázisában jelen tud lenni és irányítani tud a csapat. A három támadó széthúzva az ellenfél védekező négyesét nagy veszélyt jelent. Több játékost tud mozgósítani a támadások támogatásához, vagy a labda leggyorsabb visszaszerzéséhez. A felfutó szélsővédők és a szélsőtámadók segítségével könnyedén lehet kihasználni a védelem egyik oldalra tolódását oldalváltással a passzopciók segítségével, valamint lehetőséget nyújt a pálya közepének uralására.

Ezekkel szemben persze a gyenge pontok is megjelennek, mint például ha elvész a csapat kompaktsága a középpályán könnyen emberfölénybe kerülhet az ellenfél, ha a szélsőhátvédek és a középpályások is magasan helyezkednek – elengedhetetlen a taktikailag érett és fegyelmezett támadó, de a visszazárásra tökéletesen alkalmas szélsővédő páros is – a mögöttük nyíló területek sebezhetőpontok lehetnek. A támadó szemlélet miatt a játékosoknak nagyon fontos, hogy értsék a pályán hozott döntéseik, hogyan üthetnek vissza, azaz meddig lehet eltolni a lengőajtót, amíg hátba nem ver. Ehhez igen intelligens játékosokra van szükség, valamint rengeteg munkára, hogy az egyes előretörések mögött nyíló támadható területeket mindig legyen játékos, aki védi.

Kockázatvállalástól, ellenféltől, kerettől, játékfelfogástól függően több változata is életképes a felállásnak. Lapos középső hármassal egy igen progresszív, de domináns középpályát lehet a pályára küldeni, előttük lehet két klasszikus szélső és egy középcsatár, vagy akár egy támadó középpályás és két csatár. Ez utóbbit láthattuk az utolsó BL menetelésünk környékén Ancelotti Milánjától. Illetve a 4-3-2-1-es karácsonyfa két támadó középpályással, ezt láthattuk tavaly a Liverpooltól is, eléggé adta magát a helyzet, amikor a középpályán jött Allen Milner és Can mellé stabilizálni. Másik két opciót ad, ha a középpályásokat megbontjuk a pályán vertikálisan és háromszög alakban játszanak. Így ülhet kétfős középpálya a védelem előtt előttük egy támadó középpályással, ez természetesen védelmi stabilitást ad, igen közel van a 4-2-3-1-es felálláshoz, jól látszik, hol is van az átjárás a klasszikus DP-s középpálya és a továbbfejlesztett fluid 4-3-3 között. Védekezésben 4-4-1-1-é alakul át, ez adja a stabilitást. A 4-1-2-3 a klasszikus Barcelona játéka, egyedüli pivot ül a védelem előtt, visszalépve a labdáért, előtte két támadó felfogású középpályás, akár egy az egyben támadó középpályások is lehetnek előttük pedig a 3 támadó. A támadók szerepe lehet a szélek felé irányuló mozgás, hasonlóan a 4-4-2 szélsőihez, de a mögöttük felfutó és a két előrébb helyezkedő középpályás felügyelve a védők mögött maradó területet megteremtik azt a lehetőséget, hogy a szélsővédők szerepe legyen a széljáték és a szélsőtámadók pedig a halfspaceben befelé mozogjanak, és szűkebben közelebb legyenek a középcsatárhoz. Ezzel növelve a kreatív támadók közötti összjáték lehetőségét, a középcsatár pedig a Hidegkutival bemutatott elven hamis kilencesként tartja bizonytalanságban a védőket. Innen már csak egy fél lépésre van a 4-6-0-s felállás, ahol klasszikus csatár nélkül a középpályásoké a támadószerepek teljesítése.

Hogyan tette meg Klopp, Buvac és Krawietz az egyik legnagyobb lépést a totális futball felé Liverpoolban? Ehhez érdemes megnézni, hogy honnan is érkezik a mi agytrösztünk, mit is műveltek Dortmundban. Amíg eljutottak a pressing-gegepressing tökéletes elegyéhez hatalmas változásokon ment át a klub, hogy aztán BL döntőig meneteljenek. Kísérletezés volt diamondtól kezdve 4-2-2-2-n át a 4-4-2-ig elég sok mindennel, közben Klopp is rájött, hogy nem érdemes Hajnal Tomira, mint focistára építeni, maximum Kőműves Kelemen style-ban. Eljutott az igen népszerű, nagy védelmi stabilitást adó, de négy támadót a leghatékonyabban a pályán tartó 4-2-3-1-ig, ami tökéletesen illett a kontrafocihoz, majd a magas letámadáshoz úgyszintén, a 10-es poszt szabadsága és a játékosok magasan szerzett labdái voltak a kulcs, hogy könnyű gólokat szerezzenek, valamint ha mély védekezésre kényszerültek ez a felállás nem a labdakihozatalra és az aprópasszok százaira épülő focira jó, hanem a legnagyobb sebességű kontrajátékra. Ezt tökéletesen tudták hozni jó ideig, hiszen kezdetben a bundásbajnokságban, majd a BL-ben is az underdog szerepében tündököltek és könnyűszívvel adták át a labdát az ellenfélnek. A dortmundi csúfos vég ott érte el Kloppot, amikor az ellenfelek inkább visszaálltak és ők adták át a labdát, és a játékosállomány nem teljesen volt még kész erre a lépésre a pozíciós játék felé, egy idő után a keret megérezte Lewa, Götze és a többiek hiányát. Tuchel vitte végig a változtatást, és lépett a 4-3-3 felé Weigl lett az utolsó kirakós az elég jó alapmatériát jelentő Gündogan, Reus, Mkhitaryan és Hummels mellé.

Liverpoolba érkezve magabiztosan nyúlt a 4-2-3-1 felé Klopp, azonban szembesülnie kellett az angol ikaruszok rozsdás lökhárítójával és hasonló következtetésre jutott, ahhoz hogy több labdát szerezzünk magasabban és javuljon, a pozíciós játék több embert kell előre küldeni. Egyre többször láttuk a tavalyi szezon vége felé, hogy Can rendre belép Sakho és Lovren közé Milner pedig robog előre. Kvázi 3-4-3-á alakult a pálya a labdakihozataloknál, mindenféle átütő eredmény nélkül. Can és Milner nem igazán találták meg az összhangot a ki szaladjon előre és ki biztosít szerepek közti egyensúlyban, Milner bár igencsak szeretne CM-et játszani és egy WHU-ban nagyon is elférne, az a rengeteg szélsőként eltöltött év nem múlt el nyomtalanul, a középső középpályás modern fluid rendszerébe még tanulnia kell, cserébe szélsőhátvédnek tökéletes a tapasztalata miatt, a gyorsasága más kérdés. Tehát láttuk, hogy igazán nincs meg a 4-2-3-1-ben az az átütő erő a kiscsapatok ellen (részben a klasszikus gyors szélsők hiánya, részben az irdatlan mély védekezés miatt), ami a rangadókon nyíló területekkel kihasználható.

A nyáron aztán a fitnesz rezsim és a napi két edzés lehetőséget nyújtott arra, hogy érdemi változásokat hajtsanak végre a csapaton. Mivel a bajnokságban a kiscsapatok kényelmesen mélyen ülő védelmekre és gyors kontrákra, fizikalitásra és a pontrúgások kihasználására építenek, így nagyon könnyen mondanak le a labdabirtoklásról. Ha eredményes liverpooli karriert akar Klopp akkor ezzel kezdeni kellett valamit. Egyszerűen muszáj a labdabirtokláson alapuló futballt is kihegyeznie a csapatnak. Az igazolási politikánál átvette a prioritást a sebesség, és a mindenki által hiányposztnak számító szélsőtámadók helyett (Mané jött ugyan, de Markovic és Ibe sem maradt) középpályások érkeztek és maradtak is szép számmal. A csapat a maximális támadó fluiditás és sebesség elérésért, valamint a pressing és gegenpressing alapvetései miatt a 4-1-2-3-as alakzatot kezdte el játszani 3 komoly szerepváltással. Mindhárom játékos igenrutinos és igenangol is. Henderson egyszemélyes 6-ossá alakult. Ebben a szerepben játszott Guardiola, valamint Busquets is itt kirobbanthatatlan. Ehhez a poszthoz nagy fegyelem kell, jó technikai képességek a passzoláshoz, valamint irdatlan futóteljesítmény, hogy a kitámadó csapat mögötti területeket a legjobban fedezze, illetve kiemelkedő játékintelligencia a csapat játékának olvasásához és irányításához. Lallana új szerepe a box-to-box támadó középpályás lett, szintén nagy teherbírással, jó pressing képességgel, és elég támadóvénával ahhoz, hogy tényleges veszélyt jelentsen a kapura. Milner pedig kiszorította a szélvészgyors ballábas Morenot balbunkóból, ahogy már írtam a tapasztalata és munkabírása miatt.

Ahogy a változásoknak mindig vannak vesztesei és nyertesei ez most sincs másképp, az átalakult támadó és középpályás alakzatnak egyelőre Can a vesztese, hogy miért is azt majd Máté részében olvashatjátok. Azzal, hogy a támadó ötösünk élén Firmino kirobbanthatatlan hamis kilences, Coutinho alapból is a halfspaceben tükörszélsőként érzi a legjobban magát, valamint Mané érkezésével, egy villámgyors sokkal, nagyobb repertoárral rendelkező szélső érkezett, mint egy klasszikus vonalszélső, valamint a két fellépő középpályás támadó potenciáljával 5 kreatív játékos viszonylag közel helyezkedhet egymáshoz. Ezzel megteremtve a vertikális és horizontális szerepcserék sokaságát az egyes letámadás vezérelt játékhelyzetekben, így elérve a maximális fluiditást. Ha megnézzük az utolsó meccsünk kezdőjét, Lucas, Milner, Henderson, Lallana, Can, középpályások, Firmino, Coutinho pedig szintén tudnak egy sorral hátrébb illetve Matip előrébb játszani. Azonban a legkésőbb érkezettek játszanak a legkomfortosabb pozíciókban (Clyne, Matip, Firmino, Mané), nincsenek irreális elvárások és tanulóidő nélküli mélyvízbe dobások. Sacchi hitvallásával megegyezően, miszerint ha a játékosok több poszton is képesek helytállni egy csapatban, akkor a játékosok szinergiája által az egyes játékosok külön-külön összegzett értékénél nagyobb hatékonyságú rendszer jön létre. Szintén tökéletesen mutatják ezt Máté számai.

Ez a válasza Kloppnak a Premier League mélyen védekező tradicionális felfogású csapataira, hogy továbblépett a klasszikus liverpooli pass and move modernizálásától az Ajax, a 70-es évek holland válogatottja és az elmúlt évek domináns Barcelonája felé, azaz Pep Guardiola felé is. Ezzel ki is alakult a kétféle focink, rangadókon alapvetően van területünk játszani a „klasszik” kloppi focit, a kicsik ellen meg kell teremteni és a lehető legnagyobb nyomást helyezni a rájuk a labdát birtokolva is. A Premier League Kloppot kényszerből tereli a Barcelona útjára, ahogy Guardiolát pedig a direktebb kontrajáték felé. Érdekes gondolat, hogy az azonos gyökerekből induló pass and move és a totális futball két teljesen eltérő úton, de összeérni látszik idén.

guthmate

A statisztikai elemzéshez néhány dolog még az elejére. Játszottunk mi már 433 alapú focit (elsősorban BR alatt), de szögezzük le az más volt. Nem véletlen, hogy akkor 4123-nak hívtuk most meg 433-nak. Akkor a középpályásokat controller és CM néven neveztük most 6-osként és 8-asként (még ha a statos tábláimban nem is neveztem át a posztokat). A legnagyobb különbség nem is az ilyen taktikai finomságokból fakad, hanem stilisztikai és játékfelfogásbeli. A SAS vezette csapat – főleg a mostanival összevetve – rigidebb és egyéniségekre épülő volt. Ezzel ellentétben a mostani csapat szuper fluid és a csapategység dominál. A 433 első 5 játékosának a folyamatos hely- és szerepcseréjéről szól. Nagy különbség, hogy persze a SAS féle csapat is pressingelt, gegenpressingelt Suárez nagymester volt ebben, de összehangoltságban, eredményességben és csapatszintű megvalósításban nem összevethető a kettő. A mostani csapat végre olyan, hogy az egyének egy rendszerben a csapat érdekében beáldozzák az egyéni játékukat és összességében ez az egész kihozza azt, amiről Klopp és segítői híresek: a CSAPAT egésze több, mint rész-egységeinek összessége.

A másik, amit szeretnék tisztázni az elején az, hogy a gyorsaság, mint fogalom, amit a magyar foci nyelvezet használ mennyire nem jó. Alapvetően itt az angolhoz kell, forduljak, mivel nem véletlenül a magyarul gyorsnak használt két tényezőnek van két neve is: acceleration (gyorsulás), speed (sebesség, végsebesség). Nekem régi mániám, hogy a sportolók, így a focisták fizikai paraméterei, így magasság, tömeg nagymértékben behatárolják a gyorsulásukat és sebességüket. A köreinkben meglevő amerikai foci fanoknak a FK áldásos munkássága miatt nem kell, magyarázzam a különbséget, de a SPARQ már itt a blogon is megjelent. A lényeg az, hogy a végsebesség kevésbé, de a gyorsulás az bizony termetfüggő (magasság, tömeg). Nem véletlen, hogy amerikai fociban a jól gyorsuló kisebb termetű elkapók a mélységi célpontok és a nagyobb termetű lassabban gyorsuló társaik a rövidebb passzok jutnak. A másik példám a világ leggyorsabb embere Bolt. A csávó 100 méteren verhetetlen és a 100-as mezőnyben kiemelkedően magas a maga 195 centijével – ergo magas ember lehet nagy sebességű – viszont az is tény (persze ebben a rajtpisztoly rossz elkapása is benne van tagadhatatlanul), hogy a mezőny többi tagja 40, de még 60 méteren is veri őt – mivel a többieknek jobb a gyorsulása. A focira fordítva a szót nem véletlen, hogy a labdával a védőkre 10 méteren 3 métert verő támadók bizony bekategorizálhatóak egy bizonyos méret típusba. Azt gondolom, hogy 180 cm felett már nagyon kevés ilyen figurát találni az owenek, Sterlingek, Ibeok, Manék mind mind ez alatt a magasság alatt találhatóak, szerintem nem véletlenül. A bója-nem bója csatárok kapcsán már pedzegettük ezt a témát, de nem ilyen mélységekben.

Alapvetően a statisztikai elemzésben azt akarom bemutatni, hogyan fogható meg számokkal a szuper fluiditás és a csapat érdekében beáldozott ego. Nem először látjátok, de had mondjam el ismét, hogy legjobb tudomásom szerint ezt a fajta taktikai-statisztitikai elemzést csak tőlem olvashattok, ez most azért fontos, mivel így nincsen pontosan kidolgozott és statisztikailag alátámasztott módszertana. Alapvetően a sok éves tapasztalat nekem azt hozta ki, hogy per90 két meccs, ergo 180 percnyi foci után már elfogadható biztosságú az adat, de nyílván minél nagyobb a minta, annál megbízhatóbb az adat (minden esetben a * jel előtt szerepel a per90 meccs szám).

Az alapfeltevés az, hogy az idei focinkra a Wijnaldum-Lallana-Coutinho-Firmino-Mané ötös fogat a legalkalmasabb. Ezzel működik leginkább a szuper fluiditás és kicserélhetőség és az ego csapat alá helyezése. Ezt fogom boncolgatni, hogy miért.

A sokszori körbevágás, beillesztgetés nem tett jót az ábráknak.

Kezdjük a legegyszerűbb mutatóval. A per90 gól hozzájárulással, avagy kanadai táblázattal. (Emlékeztető, hogy a jó csatár teljesítmény 0,5 gól felett kezdődik, Benteke 0,4 körül átlagol). Mielőtt belevágnánk, megemlítném, hogy mindhárom idén rendszeresen csatárt játszó játékosunk a varázsszám felett van jelenpillanatban. Sturridge kiemelkedik a góllövést tekintve – de vele most nem szeretnék részletesebben foglalkozni. A lényegibb megfigyelés azonban az, hogy nincsen kiemelkedő egyénünk mind Coutinho, mind Mané, mind Firmino, mind Lallana a nagyon jónak számító 0,8 gólhozzájárulás per90 felett jár, mind-mind hozzájárulnak a gólszerzéshez és előkészítéshez is. Az látszik, hogy Wijnaldum és Can van lemaradva ebben a mutatóban. Ezen egyszerű szempont szerint alátámasztva, hogy miért ők ketten harcolnak Kloppnál és stábjánál a csapatba kerülésért.

Elsőre ezen mondjuk, az látszik, hogy a csatárok közül miért Firmino kezd, ellenben más nagydolgot nem mutat a támadók kapcsán.

A mondanivalóm kapcsán a lényegi dolgok a középpályán és elsősorban a 8-as poszton vannak, hiszen állításom szerint Wijnaldum és Lallana jobb miközben mind Coutinho, mind Can egyénileg – mind támadásban, mind védekezésben – jobb számokat hoz. Mivel Can probléma a címünk itt kell megemlíteni a passzolás dolgot, mivel láthatóan Can sokkal többet és sokkal pontatlanabbul passzol, mint akár Lallana, akár Wijnaldum ez bizony kihatással van a csapat egész focijára. Mégpedig azért, mivel a több passz annak köszönhető, hogy mélyebbre jár vissza a labdákért 4231-szerűsítve a focinkat.

A lényeg itt derül ki, mikor ennek a bizonyos ötösfogatnak a számait egymás mellé rakjuk kiegészítve Cannal és Sturridge-dzsal, a két legjobban a kezdőbe tartozó emberrel. Itt jön az ki, hogy egyéni teljesítményekben Can és Sturridge is kilóg a többiek közül. Az emlegetett Wijnaldum-Lallana-Coutinho-Firmino-Mané számai viszont nagy hasonlóságot mutatnak. Persze vannak eltérések, vannak különbségek, de nagy kiugrások nincsenek. (A jelen játékosok esetében engedtessék meg nekem, hogy a sikeres szereléseket és interceptionöket a pressingnek tudjam be, még ha ez nem is 100%-ban igaz) Igen Lallana kiemelkedik pressingben, de pl. Mané-Wijnaldum-Firmino centire ugyanazt hozza. Támadásban már kicsit nagyobbak a különbségek Coutinho továbbra is egy lövőgép, Firmino is hasonló, mivel ő a csatár így többet lövöldöz, de Wijnaldum-Mané-Lallana gyakorlatilag a 2-2,5 lövés sávban mozog. Lövés-előkészítésben, alias kulcspasszban Coutinho és Firmino emelkedik ki, de Mané-Lallana-Wijnaldum mind 1,5-2 kulcspassz között hoz. Cselezés tekintetében jobban szét van rendeződve a mezőny. Ellenben passzolásban Mané kicsit kevesebbet, Coutinho kicsit többet passzol, de a többiek mind 50 passz körül mozognak, míg pontosság tekintetében mindenki más gyakorlatilag a 80-85% sávban mozog. Ezzel lehet legjobban megfogni a szuper fluiditást, hiszen nem csak mondhatjuk, hanem ki is lehet mutatni, hogy az 5-ösből nagyjából mindegy, hogy éppen ki mikor melyik posztot és szerepkört tölti be, hiszen láthatóan nincsen nagy különbség közöttük.
A dolgot két oldalról lehet közelíteni: (1.) a képességeik fizikai, taktikai és technikai szempontból is hasonlóak, így képesek a szuper fluiditásra. (2.) A mérhető statisztikai mutatóik meg azért hasonlítanak egymáséra, mivel szuper fluidan focizunk és fel is tűnnek a támadófelén mindenhol és rendszeresen cserélik posztjaikat és szerepköreiket. Azaz gyakorlatilag ez az emlegetett 5-ös majdnem teljesen csereszabatos egymással mindegy, hogy éppen ki hol található a pályán a csapat ugyanazt játssza, lehet Firmino, lehet Mané, lehet Coutinho, lehet Lallana lehet éppen Wijnaldum a “csatár” poszton túlságosan nagy minőségi különbség nincsen. Ezt persze minden poszttal eljátszhatnánk.
Az én problémám Cannal (Sturridge-dzsal is), hogy az a fajta szuper fluid foci és csereszabatosság erősen csorbul jelenlétükkel – persze nem arról van szó, hogy szar vagy nagyon rigid lenne a focink – ilyenkor megjelennek a kötöttebb posztok. Can már nagy különbség lenne, ha csatárnak menne és egyébként nem is megy. Németünknél maradva ennek oka már egyszerűen a termetében keresendő. A többiek mind nagyjából hasonló fizikai adottságokkal bírnak, egyikük sem túl nagydarab. Igaz, hogy sem Firmino, sem Coutinho, sem Lallana nem emelkedik ki a végsebességével, de mind jól gyorsulnak – persze Mané egy külön kategória ebből a szempontból – Wijnaldum pedig jól is gyorsul és jó is a végsebessége, nem véletlen, hogy már nyáron a gyorsított csapatról beszélgettünk. Erre megjelenik Can, az őserő, a maga cirka 185 centijével a többiek mellett olyan, mint egy gyorsvonat, piszok lassan éri el az üzemi sebességet, viszont az az üzemi sebesség már egy jó végsebesség. Ha a labdával érte el, akkor nincsen az a védő, aki szabályosan megállítja, ami mind szép és jó, de neki ehhez kell, egy harmad pálya mire eléri a full sebességét, míg a többieknek cirka 10 méter. Tehát jelenléte már önmagában lassítja a csapatot és kilóg a sok kis cserélhető elemből.

A most következő résznek egyszerűen az a neve, hogy a csapat az első az egyéniség a hátsó. Nem akarom túlbonyolítani és túlhúzni a dolgot, azt fogjuk látni, hogy sok esetben (elsősorban a védekezési mutatóknál) az általam legjobbnak tartott 5-ös tagjai a legrosszabb vagy egyik legrosszabb egyéni – számaikat – szezonjukat hozzák, a csapat mégis jól hasít, mivel az egyéni focijukat a csapat érdekében beáldozzák.
.

Dőlt betűvel a minimális per90 meccszámot el nem érő szeon van.

Firmino nagyon jó példa látható, hogy élete legrosszabbja ez a szezon pressingben, miközben közmegegyezés szerint ezért kezd ő. A másik, ami látszik, hogy másként játssza ezt a csatár dolgot, mint régebben. Egyrészt egyre csatárosabb, mivel egyre több kapura lövése van, viszont nagyon önzetlen, hiszen alig vannak cselei és nagyon sok kulcspassza van, valamint nagyon hamis kilences, hiszen soha ennyit és ennyire pontosan még nem passzolt.

Itt van Mané, akinek a teljesítményétől teljesen odavagyunk, pedig mind támadásban, mind védekezésben ez egyénileg a legrosszabb szezonja.

Wijnaldum a holland évek után a Kloppi gegenpressingben élete legrosszabb védekezését hozza és bizony lövések és cselek tekintetében is mélypont a mostani. Ellentétben előkészítés és passzolás tekintetében messze most a leginkább csapatjátékos.

Coutinho esetében sokkal kevésbé látványos a dolog, sőt támadásban nem is feltétlen igaz, hogy ne élete formáját hozná, viszont a szuper pressinges kloppi fociban bizony nem ez a legjobb védekezős szezonja. Ő a megszokottól eltérő passz mennyiségével és pontosságával tesz be a közösbe.

Míg Sturridge ebben a nem túl nagy játékidőben hozza a megszokottat, sőt lövések tekintetében élete csúcs SAS-i magasságokban jár és az első két szezonjára emlékezető ütemben lövi a gólokat. Mégis focija az idei játékunkból kilóg, mivel túlságosan egyénieskedő. Ami miatt BR alatt Isten volt, most azért nem kezdő.

Can is 8-asként élete egyik legjobbját hozza védekezésben is, de elsősorban támadásban, de ő vele is az a bajom, hogy elüt a többiektől és vele mást focizunk és senki sem nagyobb, mint a CSAPAT.

Zárógondolatra még visszaveszem a szót a statmágustól. Egyrészt a történelmi áttekintéshez nagy segítségemre volt Jonathan Wilson Inverting the Pyramid című könyve (magyarul Futballforradalmak). Másrészt ha valaha, akkor most van a lehető legnagyobb esély, hogy a PL-t és az angol focit a futball elit edzői formálják, mégis az látszik, hogy ezt csak úgy tudják végigvinni, ha ők is hajlanak a helyi viszonyok szerint, Guardiola visszatér-e a labdabirtoklás teljes uralma felé, Conte hogyan hajlik meg, esetleg törni fog? Merre lép majd Klopp, ha a rangadókon is megkapja majd a labdát és a kezdeményezés lehetőségét? Szücsi mic drop