Hard facts 1. – egy összefoglaló apropóján

A gólszerzők kézfogása meccs előtt – forrás: liverpoolfc.com

Teljesen vállalható meccset hozott le a csapat a már bajnok Chelsea ellen, az eredménye egy megérdemelt pont lett. A meccs sem volt rossz (főleg az élénk második félidő), és bár végig érződött mindkét csapaton, hogy nem az életükért játszanak, azért nem volt egy langyos, érdektelen összecsapás. Rodgers továbbra sem tudott győzni a Chelsea és Mourinho ellen, de ez tegnap kevésbé volt lényeges. Magáról a meccsről viszonylag keveset írok, ellenben megpróbálom a dolgokat egy tágabb összefüggésrendszerben elhelyezni.

Megvolt a sorállás, Gerrarddal az élen. Igazából semmi különös nem történt, ilyenkor ez a szokásos sportszerű cselekedet. A kezdőnket lehetnek kritizálni, de tulajdonképpen csak Lambert nem igazolta a helyét a kezdőben: a búcsúzó kapitány és még Glen is jót vagy legalábbis elfogadhatót nyújtott. Lambert, úgy tűnik, a szezon végén szintén elbúcsúzhat a pályán szeretett klubjától – még egy nagyvonalú gesztus Rodgerstől, ami viszont sokakat idegesíthet.

A meccsen történhettek volna még izgalmasabb dolgok is, mondjuk, ha Marriner kiállítja az első percben Fabregast (láttunk már ilyenért pirosat, nem egyszer), vagy második sárgával, ha lefújja a spanyol mezrángatását a 18. percben szintén Sterling ellen. Ez is inkább csak a történeti hűség kedvéért került ide, a mérkőzést idén szokásosan elég lassan kezdtük, és ez csak részben volt Lambs miatt, mert inkább csak a félvonalnál kezdtünk védekezni, óvatosabban, mélyebben a reméltnél/megszokottnál/kívánatosnál – a gól viszont az övé volt. Amióta átálltunk megint négy védőre, sajnos újra kapjuk a rögzített helyzetből a gólokat, aminek jó lenne ismét véget vetni. Cserébe viszont Gerrard megint fejelt egy gólt (Henderson újabb asszisztja mellett, a PL-ben csak Fabregas, Di Maria és Sigurdsson adott nála többet) – megint rögzített helyzetből, ami erre az idényünkre nem volt jellemző (tavaly 24, idén 5 gól).

A meccs kapcsán még két megjegyzés: 1. keményednünk kell, ha akarunk valamit, mert egy számukra tét nélküli meccsen is többet szabálytalankodott az ellenfél, ráadásul nem haboztak a kicsit is kétes szitukban durván odalépni. Nem azt mondom, hogy legyünk durvák, de talán túl jófiúk vagyunk. 2. A második félidő megint megmutatta, hogy ha a játékunk már egész elfogadható is, csatár nélkül nem lehet komoly eredményeket várni. (Mintha ez lett volna tavaly a Chelsea baja is…)

Hard facts 1.

A meccsnél azonban érdekesebb volt a Fonaton már hetek óta folyó vita, hogy tudniillik, mikor, min ment el a 4. hely. És most, hogy a szezon a végéhez közeledik, a frusztráltság (elkeseredettség, apátia, düh, gúny – mindenki kiválogathatja a sajátját, esetleg hozzáteheti, hogy mit érez még) egyre csak nő a szurkolókban, egyre többen követelnek felelősöket. A legkönnyebb célpont az egyes játékosokon kívül, a manager – minden csapatnál ez a helyzet, ahol a szurkolói várakozások nem teljesülnek. Brendan Rodgers ráadásul elég jó (könnyű) célpont, hiszen nincs mögötte olyan trófeagyűjtemény, ami megvédené őt (hol van már a tavalyi ezüst…), másrészt ő maga is nyilatkozik olyanokat, amik nevetségessé teszik (pár hónapja a második hely emlegetése, hogy csak egyet ragadjak ki a sok közül). Harmadrészt a szurkolók által is észrevehető hibák sorozata – amelyek egy része fakad a gringow által nagyon plasztikusan ábrázolt jelleméből – szintén nem könnyíti meg az őt védeni szándékozók helyzetét. És persze vannak, akiknek eleve nem tetszik – mert csak. Haters gonna hate. Velük nem foglalkozom, zsigeri előítélettel pszichológust kell keresni, valamilyen terápiára menni, oszt jónapot.

Viszont van az egész elkeseredettségnek egy olyan dimenziója, amit nem árt elégszer hangsúlyozni. A frusztráltság nagyrészt abból adódik, hogy Liverpool szurkolóként még mindig azt gondoljuk (ki nem mondott feltételezésünk), hogy a klub a legszűkebben vett elit tagja, vagy annak kellene lennie – de azonnal. És ezt alá is lehet támasztani, hiszen a Deloitte Money League top10-ben van a klub (9.), a Forbes által legértékesebbnek tartott klubok között a 8. A világon.

A leggazdagabb 20 klub

A leggazdagabb 20 klub – forrás: Deloitte Money League

Csakhogy a világ, főleg az angol foci térképe radikálisan megváltozott. Sajnos a helyzet az, hogy pont Angliában van még 4 nálunk is gazdagabb klub, és mit ad isten!, a BL-be csak négy csapat kvalifikálhatja magát a szigetországból. (Hogy mennyire gazdagok azt jól jellemzi, hogy a MU bevétele nagyjából duplája a mienknek, de még az Arsenal is mintegy 50m fonttal többet kasszírozott tavaly; a MU értékét a triplájára becsülik a mienknek.) De hogy miért is olyan fontos ez? Nem minden a pénz, hiszen ott vannak az olyan nálunk szegényebb csapatok sikerei, mint a Dortmund, az Atletico vagy a Porto (a sor bővíthető tetszés szerint: Sevilla, Wolfsburg, Valencia, kinek mi tetszik). A válasz hosszú lesz (igazán az), és vélhetően pont azok nem fogják elolvasni, akiknek igazából íródott – főleg, ha hozzáteszem, hogy az írás alapját kedvenc futballszakíróm, Paul Tomkins minapi két cikke jelenti . Nem baj, ilyen a popszakma, nem az a legény, aki üt, hanem aki állja az ütéseket, és hasonlók.

Csapjunk tehát a lecsóba! Először is, kezdjük Tomkins és Graeme Riley (aki egyébként az LFCHistory szerkesztésében is részt vesz) közös mutatójával a TPI-vel (Transfer Price Index), amiről már sokat olvashattatok itt a blogon. Ismeritek már az átigazolásokkal kapcsolatos adatbázisát, kutatásait, a futballinflációval kiigazított átigazolási díjszámítását (TPI), és írtunk már mindennek a végső helyezésekkel való korrelációjáról is. Tomkinsék mögött 5 év kutatómunka, több ezer átigazolási adatot (a PL kezdetétől az összeset) tartalmazó adatbázis áll. Az eredmények bizonyító erejűek, nem pusztán egy elmélet alapján megfogalmazott véleményről van szó az esetében, hanem empirikus eredményekkel bizonyítja állításait. (Mellesleg bátorítok mindenkit a szóban forgó cikk elolvasására).

Az eredmény sokak számára lehangoló lehet, mások nem hajlandóak tudomásul venni, lehetnek olyanok is, akik alkudozni kezdenek, de vegyük figyelembe a következőket: az elmúlt két évben a MU (a világ 2. leggazdagabb klubja, a leggazdagabb angol klub) nettó 168 millió fontot költött a kerete átalakítására, míg a City és az Arsenal is 100 millió felett költött, nálunk ez 60 millió volt. A Chelsea okosan csak nettó 54-et szórt ki, de ők az elmúlt 10 évben 1 milliárd fontból felépítettek egy rendszert (a méretes szponzori szerződések mellett a felvásárolt/kinevelt játékosaik kölcsönzése, majd eladása), ami komoly bevételt termel), ami nagyjából önfenntartóvá teheti a top3-as státuszukhoz szükséges beruházásokat.

Nettó költés az elmúlt két évben – forrás: skysports.com

Abban azt hiszem, nincs vita, hogy a fenti négyesnek 2-3-4 éve is erősebb volt a kerete a mienknél. És ez a fenti számok alapján csak nőtt. Mert Tomkins nem pusztán felfedezett egy korrelációt a keret értéke, a kezdő tizenegyek értéke (amihez a bevételek nagyságát hozzácsapva leegyszerűsítve lehet egy klub gazdagságáról beszélni) és a végső bajnoki helyezés között, de ezt gyakorlatilag előrejelzésre is használja.

Futballinflációval kiigazított kezdők értéke a PL-ben (halványzölddel a bajnoki cím zónája) – forrás: tomkinstimes.com

Az állítás a következő: az elmúlt 12 évben nem volt olyan klub Angliában, amely bajnokságot nyert volna és ne lett volna a 3 leggazdagabb (a legdrágább kerettel és legdrágább kezdőkkel rendelkező: ez a két mutató ugyanis sokkal jobban jelzi egy klub valós erejét, mint az, hogy ki mennyit költ, akár nettóban is, ami persze még mindig jobb, mint a bruttó) klub egyike. A bajnoki címhez 220-330 millió fontos kezdő tizenegy szükségeltetett (az érték 2014-es TPI-vel jött ki), Rafa ezüstös átlagkezdője 143m, míg BR tavalyija 142m volt. Az Arsenal szintén 146 milliós átlagos kezdő tizenegyet tudott kiállítani hétről-hétre 2004-05-ben, amikor utoljára másodikak voltak. Véletlen volna? Ez a három kivétel mutatható fel az elmúlt 12 évből, amikor legalább a 2. helyre befutott egy 220 milliónak olcsóbb kezdőjű csapat. 24 helyből 3 esetben. A bronzéremnél is nagyjából hasonló a helyzet: Wenger óriási bravúrja 2007-08-ban, hogy 98 milliós kezdővel odaért a dobogó legalsó fokára. Ő még begyűjtött két bronzot, rajta kívül csak Rafa két bronza maradt. Ez azt jelenti, hogy 36 helyből 8 esetben történt meg az, hogy 220 milliónál olcsóbb kezdővel dobogót lehetett csípni: 3x ezüstöt, 5x bronzot. Egy másik táblázat pedig azt mutatja, hogy a legdrágább keretek bizony megnyerik a bajnokságot, és mindössze ötször fordult elő az elmúlt 10-12 évben, hogy az első három hely valamelyikére befért valaki az aktuálisan leggazdagabb (legdrágább keretű) három klub közé. Vagyis ritka kivételektől eltekintve a verseny egy évtizede a Wenger-kupáért megy: ki lesz a negyedik.

A modell nem csak a topcsapatokra ad jó előrejelzést, de az első 10 helyezetett is elég jól jelzi 1-2 helyezésnyi differenciával, 1-2 kivétellel. Így a mi 5., a Spurs 6. helye is papírforma, míg a Southampton 7. helye is csak azért meglepetés, mert sok távozójuk volt, és sokan kiesőnek tippelték őket, holott a keretérték/kezdő 11 alapján a 9. hely nézett ki nekik. Ehelyett lesznek vélhetően 7. helyen. Ami szintén maximálisan megsüvegelendő, és inkább csak azt mutatja, hogy mennyire megbízhatóan jelzi előre Tomkins modellje a várható helyezéseket. A TOP4-be egyébként kívülről, váratlanul utoljára az Everton tört be, még 2005-ben. Azóta néma csönd és hullaszag. A TOP6-ba is csak a Newcastle került be viszonylag olcsó kezdő tizeneggyel: 2012-ben 51m volt a kezdőik átlagértéke.

A fentiek azt is mutatják, hogy milyen ritkán és milyen nehezen lehet ezeket az oddszokat megverni, és furfanggal, egyenletesen jó vagy egyenesen hibátlan teljesítménnyel, edzői bátorsággal, tudással, szerencsével beelőzni egy, két vagy három jóval tehetősebb vetélytársat (de négyet már nem, legalábbis nem volt rá precedens a PL-ben). Ez megtörténhet egyszer-egyszer, az inga azonban rendszerint visszaleng: vagyis egyszerűen irreális elvárni ezt jelen pillanatban minden évben. Ahogy irreális elvárni, hogy idén is 26 gólt szerzünk rögzített helyzetekből, miközben a PL átlaga 10-15 között van. Milyen meglepő: idén, ha jól emlékszem öt, azaz 5 gólt szereztünk ilyen módon. Közelítés az átlaghoz, csak nem?

Mindenki sokkal boldogabb lenne, ha tavaly jött volna az 5-6. hely, és idén az ezüst, pedig csak a sorrend lenne más. Miért? Mert ez a folyamatos fejlődés érzetét keltené: erre minden szurkolónak szüksége van. A visszaesést, a helyben járást senki sem szereti. Egy bajnoki cím után a következő a minimum, de inkább már a nemzetközi siker kell, és így tovább ad infinitum. De legalább egy kupa lett volna – ám csak két elődöntő sikerült… Történeti távlatban nézve azért ilyen kilengések előfordultak a nagyoknál is, SAF első hat éve (ma már ennyi időt nem nagyon kap senki sehol) tele volt ilyennel, és bár ma már a topklubok nem zúgnak ki az első 7 helyről, régebben akár ki is eshettek. SAF-ot is elégszer temették már Ronaldóstól, Rooneystól, mondjuk 2006-ban, hogy aztán egymás után háromszor húzza be a bajnokságot. Wengert szintén elküldték már jópárszor, ahogy Rafa is kapott hideget-meleget, holott vagy a bajnokságban vagy a nemzetközi kupákban jól teljesített, a Chelsea vagy a City szintén hullámzó teljesítményt nyújtott, a maguk szintjén persze. De azért a Chelsea BL-győzelme idején a PL-ben egy 6. helyet sikerült megcsípnie, amivel csak annyit állít Tomkins, hogy még az olyan überkerettel rendelkező csapatoknál is vannak hullámvölgyek és a PL okozta terhelés miatt olykor nekik is választaniuk kell: vagy a bajnokság vagy a BL.

A csapatok helyezése és gazdagsága közti összefüggés egy hőtérképen – forrás: tomkinstimes.com

A leggazdagabb 3 klub azonban sosem végzett az elmúlt 11 szezonban a 7. helynél rosszabbul, az olcsóbb csapatok teljesítsenek bármilyen jól is, sosem végeztek a 7. helynél feljebb. A Southampton idei példája is ezt mutatja. Ha tetszik nagyobb teljesítmény volt tavaly a 8. helyen végezniük, miközben csak a 14. legdrágább kezdővel rendelkeztek, mint idén a 7-en a 9. legtöbbe kerülő csapattal. A Newcastle-t illetően viszont sokkal nagyobb elvárások voltak, noha a Soton kezdője 10 millióval drágább. Tomkins szerint ebben közrejátszhatott az is, hogy a Newcastle-t illetően még sokak fejében a 90-es évek bajnoki címért versengő alakulatának képe él, hiszen pl Shearer még nagyon is jelen van a mindennapokban. Pardew-t a legtöbben rossz managernek tartották, noha vele a Newcastle gazdasági helyzetének megfelelő helyeken végzett, sőt egyetlenként az elmúlt 10 évben bekerült a TOP6-ba, ahogy ezt fentebb írtam.

Hogy miért számít a keretérték és a kezdő 11? Nos, a szezon hosszú, és jöhetnek sérülések, eltiltások, formahanyatlások, és ekkor számít, hogy melyik klub kit tud pályára küldeni: Iago Aspast vagy Ramirest? Lehet egy-egy meccsel példálózni, de ezt bármelyik vetélytárs megteheti: a bajnokság maraton, és az győz, akiben több szufla marad, vagyis aki megfelelő mennyiségű és minőségű tartalékot tud mozgósítani, ami viszont a pénzen múlik. Rövid időszakokra meg lehet verni a gazdagokat is (lásd idén a Soton, tavaly a mi 11 meccses győzelmi sorozatunk, vagy idén a mi 13 meccses veretlenségi sorozatunk, az Arsenal 12 meccses sorozata, a Newcastle korábban, stb.), de év végére beáll a rend. És Anglia, mint tudjuk elég különleges ebben a tekintetben, mert itt nem egy ultragazdag klub van, mint a németeknél és az olaszoknál, nem is kettő, mint a spanyoloknál, hanem három. És akkor még az Arsenalról nem is beszéltünk.

Ezt eddig többé-kevésbé eddig is tudtuk, menjünk azonban a részletekbe, amikkel még jobban meg lehet világítani a problémát. Kezdjük azzal, hogy azt is tudjuk Tomkinsék kutatásai alapján, hogy átlagosan az igazolásoknak mintegy 40 százaléka válik be, a drágább igazolásoknál sem sokkal jobb a helyzet, ott felmehet 50% fölé is. Vagyis 10 igazolás fele nagyjából kuka, többé-kevésbé mindenhol. Szép példája ennek a mi klubunk mellett a United nyári igazolásai: Rojo, Di Maria vagy Falcao biztosan a nem a siker kategóriájába esnek, ahogy Shaw sem. Az értük kiadott durván 120m idén nem túl jól hasznosult, siker viszont Herrera és Blind a maguk 43 milliójával. (A kérdés nyilván bonyolultabb, hiszen Fellaini és Mata is kudarc volt tavaly, sőt még ősszel is, viszont mindketten fontos szerepet játszottak idén, így a végleges ítélettel jócskán érdemes várni a nyári jövevényeknél is – nálunk is.) Érdemes ezt eljátszani az Arsenalnál is: Sanchez telitalálat volt és Ospina is bevált. Debuchy? Chambers? Welbeck? Paulista? Hatból kettő, 90 millióból 33millió. A sérülések is befolyásolják egy-egy játékos beválási értékét, ezzel is számolni kell. A Chelsea kiválóan igazolt, de ez is azt jelenti, hogy nagyjából az igazolásaik fele vált be: mind Fabregas, mind Costa nagyon bevált, ám Filipe Luis vagy Cuadrado nem annyira. Rémy és Drogba a megfelelt kategóriába eshet.

A dilemma: mennyiség vagy minőség?

Persze, a rutinosak nyilván azt válaszolják, hogy mindkettő. De előbb gondoljuk végig a következőket: van 100 millió font az igazolásokra (ismerős?), mire költjük? Veszünk belőle 10 tízmilliós játékost, 3-4 sikeres igazolás lesz, a többi bukta az első évben biztosan. (Mi idén még ezt sem ugrottuk meg: Can és Moreno kivételével a többieket nehéz lenne a sikeres igazolás kategóriájába szuszakolni.) Ha ellenben veszünk két 50 milliós játékost, akkor könnyen lehet, hogy az egyik bukta, míg a másik egy sérülés miatt esik ki, így sokkal nagyobb a rizikó elkölteni két (vagy akár három 33 milliós) emberre a százmilliót. A probléma azonban továbbra is fennáll: ha a keret és a kezdő tizenegy értéke feleakkora, mint a vetélytársaidé, akkor a csapat nagy valószínűséggel mögöttük fog végezni. Még egyszer: a Liverpool átlagos kezdőjének értéke 150 millió alatt van, míg a leggazdagabb 3 klubé 220 és 295 millió között szóródott idén. Az Arsenal és a Liverpool előtt az a feladat áll, hogy ezt a minimum 70-80 milliós lyukat, lemaradást behozza. (A szakértő kommentátorok szoktak ilyeneket mondani: kell nekik még 2-3 jó igazolás, és versenyezhetnek a bajnoki címért, na ja, az nagyjából valóban 80 millió font, viszont az igazolási sikerességet figyelembe véve inkább 6 játékost kéne 160 millióért, hogy valóban beváljon az a 2-3…

És jön a következő: ha összevetjük a kezdők értékét a keretek értékével, azt látjuk, hogy nagyjából minden meccsen a kifizetett milliók fele a padon vagy a lelátón ül. Nézzük így: a 4. helyezett United átlagos kezdőjének értéke 295 m, míg a keretének értéke 557 millió, a mi esetünkben ez 141, illetve 282 millió. Vagyis a teljes keretünk értéke nem éri el az ő hétről-hétre pályára küldött kezdőjük értékét. Ahogy Tomkins írja, olyan messze van a 140 milliós a kezdőjű csapat a bajnoki címtől, mint a Southampton a BL-től, lehetségesnek tűnik, de valójában nem az.

De vegyük azt a példát, hogy az elköltött 100 millióért leigazolt 3 játékosunk végül 2 év alatt beválik: mi történik ezalatt a többiekkel? Páran eligazolnak a napfényes Spanyolországba (Londonba/Manchesterbe/Münchenbe)? Mások kiöregednek és jelentősen hanyatlik a formájuk? Megint mások hosszú időre megsérülnek? Állandóan pótolni kell őket, és ha nem engedhetjük meg a magas béreket, hogy megtartsuk az összes topjátékost ÉS egyúttal csak és kizárólag bevált  topjátékosokat igazoljunk, akkor választanunk kell. Lehet persze keverni is, ahogy szinte mindenki próbálja: nekünk ez most kevéssé sikerült, hiszen Lallana bő száz napot sérülten töltött el, Lovren csak év végére találta meg valamelyest a formáját, Balo pedig… Balo. (Lambert kiegészítő embernek jött – aminek többé-kevésbé meg is felelt -, nem húzóembernek.)

Még a legbővebb keretű szupergazdag kluboknál is gondot jelent egy-egy kieső klasszis (Costa idén a Chelsea-nél), de a kisebb büdzséjű kluboknál ezek a lyukak  (és ilyen a lyuk a fiatalok rendszeres szerepeltetése is: az ő formájuk jóval ingadozóbb, mint az erejük teljében levő játékosoknak) állandóan jelen vannak: van, hogy sikerül elfedni (berobban egy-egy fiatal mondjuk), de előbb-utóbb láthatóvá válik, és akkor El Zhar vagy Aspas lép pályára a szezon kulcsfontosságú meccsein. Egy hozzánk hasonló klub nem tud hat válogatott topjátékost a padra ültetni, további hatot meg jegelni a lelátón. És persze, lehet okolni a managert a rossz taktikáért, a rossz felállásért, bármiért, de végső soron azért érezhető a különbség, hogy Filipe Luis (brazil válogatott, spanyol bajnok és BL-döntős) jön-e beugróként vagy Glen Johnson, esetleg Javier Manquillo.

De gondoljunk bele abba is, hogy tavaly a Chelsea a harmadik helyre futott be, semmit nem nyerve, egy világklasszis managerrel, 250-300 milliós kezdő tizeneggyel. Idén két trófeát nyert (amihez kellett azért két 30 milliós igazolás is…), de elég sokan bírálták egyrészt a csapatának kevéssé attraktív stílusa miatt, másrészt a BL-ből való kiesésük miatt. Egy manager sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái, olyan hibái, amiért súlyos árat kell fizetni. Rafa is elég bírálatot kapott annak idején (emlékszünk még az „unalmas kékek az unalmas vörösek ellen”, és hasonló szalagcímekre?), a „gyatra” átigazolásai, személyes „merevsége” és hasonlók miatt. Ha új manager jön, ő sem lesz tökéletes – ezzel mindenkinek érdemes megbarátkoznia (lehet, hogy mások lesznek a bírálók, de ez mindegy), már csak azért sem, mert nem ezen múlik: Wenger elég jó manager, bizonyította számos kupával, bajnoki címmel, de mióta csapatai nem elég drágák, esélye sem volt közel kerülnie a bajnoki címhez (sőt, ugye közel 10 évig semmilyen címhez sem). Manageri zsenialitása arra volt jó (amit rendre alulértékelnek), hogy folyamatosan benntartotta az Arsenalt a TOP4-ben. Manageri nagysága arra volt jó, hogy a korábbi években rendre megelőzzön egy nála gazdagabb (drágább keretértékű és kezdőjű) klubot – minket. A szurkolóik elégedetlensége folyamatosan nőtt, az utóbbi években egyre többen kívánták őt a pokolba (vagy legalábbis el az Arsenal éléről), noha a klub történetének legsikeresebb és legrégebb óta hivatalban levő manageréről van szó. A szurkolók számára nincs hála, nincs racionalitás, nincs nagyobb jó, és elfeledkeznek a múltbéli érdemekről is. Megfáradt, nem képes lépést tartani, nem tud motiválni, és ki tudja, még mit mondanak róla. Pedig egyszerűen csak hiányzik minimum 80 millió fontnyi játékos a kezdőjéből. Hogy hibázott-e közben? Nyilván, rengeteget, de végső soron nem ezen múlt a végső helyezés.

Az Arsenal vagy a Liverpool  kénytelen kompromisszumokat kötni: vagy-vagy. Vagy a kupák vagy a PL. (És itt vetem közbe: az ősszel, amikor a tetemes hátrányunk összegyűlt a 4. helyhez képest a PL abszolút elsőbbséget élvezett, a BL-t leszámítva, ami viszont érthető volt, hiszen januárig FA-kupa nem volt. Zárójeles – de fontos! – megjegyzés a zárójelen belül: a managerek saját maguk és a klub miatt is szükségük van trófeákra, de ami a legfontosabb: ezzel tudják bizonyítani a játékosok számára is, hogy ők maguk és a játékosok is győztes típusok, rendelkeznek a győztes mentalitással.)

Ha valamit Rodgers bizonyított ez alatt a három év alatt, akkor az az, hogy alapesetben (gyengén teljesítve) is képes a klub helyzetének megfelelő eredményt elérni, sőt, ha a körülmények kedvezőek, kiugró produkciót is mutatni. Hogy ez mire elég, elég-e arra, hogy továbbra is a Liverpool edzője maradhat-e, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy akárki lenne is az új manager, csodákra ő sem lesz képes: amíg a fentebb említett pénzügyi hátrány, a keretet érintő lyukak megvannak, ő is rá lesz utalva a leggazdagabbak „bénázására”.  Mert néha az Everton (Spurs) a Liverpool előtt végez, de rendszerint a Liverpool végez az Everton (Spurs) előtt, és megesik, hogy a Liverpool néha a Chelsea (MU, Arsenal, City) előtt végez, de rendszerint ők végeznek a Liverpool előtt.

Epilógus

Megfoghatjuk másképp is a kérdést: mennyi az esélye annak, hogy egy 140 milliós kezdőjű csapat 88-89 pontot szerez egy idényben (ez az elmúlt évtized bajnoki címéhez szükséges pontátlag)? Az Abra előtt időszakban ez még csak 83-84 pont volt. Tomkins megnézte azokat a csapatokat, amelyek képesek voltak az elmúlt étvizedben legalább 80 pontot elérni. Íme:

80 pont feletti teljesítmény a kezdők értékének tükrében – forrás: tomkinstimes.com

2004 óta 23 csapatnak sikerült: a Chelsea és a MU 8-8 alkalommal ért el legalább ennyit. Meglepő módon a Liverpool a bronzérmes 3 alkalommal. Az Arsenal és a City csak két-kétszer volt képes erre (bezzeg a Citynek mindkét 80 pont feletti eredménye bajnoki címet ért…). De ez csak a 80 pontos határ, hol vagyunk még a bajnoki címtől?! 84 pont fölé jutni egyetlen olyan csapatnak sikerült, amelynek kezdője 220 millió alatt volt: Rafa 2008-09-es csapatának, amelynek értéke 142 millió volt. És milyen meglepő az Arsenal és a mi csapataink kezdőinek értéke 140-150 millió között mozgott. Óriási teljesítmény, de csak ezüstökre és bronzokra volt elég, azokra is csak elvétve. (BR tavalyi eredménye Rafáéhoz hasonló bravúr volt: 143,7 milliós kezdőjével versenyzett a City 237, a Chelsea 250, a MU 257 milliós kezdőivel szemben. És nyert ezüstöt.)

Ha historikusan nézzük, akkor is ez a helyzet: sem az Arsenal, sem a Liverpool kezdője nem került többe 170 milliónál (bár ennek ellentmond Tomkins ábráján a 2013-as év, amikor is 200 millió fölé ugrott a kezdő értéke, jóllehet a nagy költés 2011-ben volt). A két csapat átlagos szezonja 20 győzelmet és 70 pontot jelent, 2003 óta ez felkúszott 21 győzelemre és 71,6 pontra.

Csűrhetjük-csavarhatjuk tovább: a Liverpool idei kezdőjének értéke 141 millió, az Arsenalé 142 millió, 2011 óta mindkét klubnak 142 millió az átlaga. De még ha ezt megemeljük a felével, még akkor sem éri el egyik sem a Tomkins által csak Title Zone-nak elnevezett értéket, amivel esélyük lenne a bajnoki címre. És ezért teljesen félrevezető arról elmélkedni, hogy ki mennyit költött (főleg az eladások nélküli bruttó költés érdektelen) az elmúlt akárhány év során: a lényeg az, hogy milyen értékes kezdőt tud kiküldeni a pályára a manager, illetve milyen értékes a teljes keret.

Azt készséggel elismerem, hogy az eredmények egy dolog, a másik, a pályán nyújtott teljesítmény pedig egy másik. És ebben vannak jelentős aggodalomra okot adó jelek az idei szezonban. Historikusan nézve a klub nagyjából ötévente produkál valamilyen kiugró teljesítményt: 1996 – ezüst, 2001 – triplázás, 2005 – BL-győzelem, 2009 – ezüst, 2014 – ezüst. Szóval, felkészül 2018 vagy 2019.

Függelék

A TPI és végső bajnoki helyezés közti összefüggés 10 éves átlagban szépen korrelál a 10. helyig bezárólag. A Chelsea és a MU az elmúlt 11 év két leggazdagabb csapata, így hát meglepő módon kettejük összesen 9 bajnoki címet szereztek, a City új jövevényként csak kettőt.

Nézzünk azonban túl a PL-en, és vegyük a Dortmund és az Atleti példáját. Nos, nézzük meg pénzügyi szempontból: a Dortmund a 3. leggazdagabb német klub volt, amikor Klopp megszerezte első bajnoki címét, és a 2. legtehetősebb, amikor duplázott. Szép teljesítmény volt? Hogyne, kétség sem fér hozzá, Klopp óriásit alkotott, megérdemel minden dicséretet, azért is, mert a következő két évben hozta azt a „kötelezőt”, amit a Schalke korábban szintén megtett, amikor még a ők voltak a Bayern mögött a második legtehetősebbek. De ő is emberből van, ahogy az idei év mutatja: 2. leggazdagabb klubként csak matematikai esélye van az 5. helyre. Kicsit hasonlít ez Rafa utolsó nálunk töltött szezonjára: ezüst után egy csalódást keltő 7. hely. Van azonban egy nagy különbség: Rafa akkori ezüstje a gazdasági helyzetet tekintve felülteljesítés volt (a 3-4. leggazdagabb klubként ezüstöt nyerni), míg Klopp hozta tavaly a „papírformát” (az sem kis dolog, félreértés ne essék!). Ebben a kontextusban nézve Rodgers tavalyi ezüstje az 5. leggazdagabb angol klubként nagyon komoly felülteljesítés, olyasmi, ami szerencsésebb bajnokságokban aranyat ért volna. Hozzátéve, hogy 26 győzelmet utoljára a 80-as évek nagy Liverpoolja volt képes összehozni, 100-nál több lőtt gól pedig példa nélküli a klub történetében.

Az Atletico Spanyolország 3. leggazdagabb klubja, és bár szinte biztos, hogy Simeone világklasszis edző, de a bajnoki címhez az is kellett, hogy mindkét gigaklub mintegy 10 százalékkal (vagyis 9-10 ponttal) kevesebb pontot szerezzen az általuk megszokottól! Idén a Barca 94-96 pont körül szerez idén, ami megfelel a korábbi évek átlagának: 2009 óta csak az Atletico nyert 96 pontnál kevesebb ponttal bajnokságot. A kisebbik madridi klub tavaly 2 helyet ugrott előre a gazdasági helyzetéhez képest, míg idén visszakerül a „helyére”. A Liverpoolnál ugyanez a helyzet (sőt): tavaly ötödikként egy ezüst (3 hely ugrás), idén vissza a „helyünkre”. Jelentős különbség, hogy az Atletico BL-döntőt is játszhatott, de ez nem vonja kétségbe a tényt, hogy Rodgers 3 pontnyira volt egy világklasszis teljesítménytől. Az is érdekes, hogy Simeonét idén senki sem idiótázza le, csak mert nem tudja megismételni a tavalyi szenzációs menetelést. Talán ez a különbség a bajnoki cím és az ezüst szurkolói pszichológiája között.

Vigyázat! Folytatása következik…