Beatles idézettel nyitottunk, Beatles idézettel zárunk – kicsit megkésve. Tegnapelőtt gyakorlatilag csak Poulsen hiányzott az összképből, mert becserélésével tényleg egy igazi állatorvosi lovat lehetett volna összeállítani a meccsről. Gyakorlatilag mindent elnézett és benézett Hodgson, egyetlen szerencsénk, hogy mindezt utoljára tette. Távol álljon tőlem azt feltételezni, hogy Gerrard direkt hagyta ki a büntetőt, de lássuk be, szépen összefoglalta a mérkőzést. Hajtás után jöjjön a verdikt.
…ugyanarra a következtetésre jutunk, mintha a játékot néznénk. Szarok vagyunk, mocskosul, egészen pontosan még soha nem volt ilyen rossz Liverpool. Hodgson kinevezésekor mindenki felvonta a szemöldökét, aztán elkezdtünk reménykedni, hogy „talán, mégis, hátha”, miközben belül szinte mindannyian tudtuk, hogy ennek óriási pofáraesés lesz a vége. És ez nem utólagos okoskodás, tegye fel a kezét, aki nem sejtette!
Korántsem vagyunk nyugodtak a ma estét illetően. A Blackburn nem az a világverő alakulat, de azon tipikus PL-csapatok egyike, amelyek szökőévente egyszer összeszedik magukat és kicsinálnak egy bajnokaspiránst is. Nem feledhetünk egy másik tényt sem: a Liverpool udvarias vendég, aki ritkán sérti meg a házigazdát. Hajtás után elmagyarázzuk a bizonytalanság okát és kicsit okoskodunk az átigazolási piac kapcsán is.
Roy Hodgson az utolsó utáni pillanatban nyerte el a “Még legalább három napig edző maradhatok” kétes értékű tulajdonosi díjat, ám meg kell hagyni, a második félidőben egy egészen szerethető Liverpool lépett pályára. Voltak támadások, Torres is megkapta antidepresszánsait, Steven Gerrard pedig szimplán csak Steven Gerrard volt – az pedig, mint tudjuk, mindig elég. Hajtás után szétcincáljuk a meccset.
Új év, új találkozó, már csak az kérdés, hogy lesz-e új edző. Ma négy órától Roy Hodgson az életéért fog küzdeni, illetve mások fognak helyette küzdeni, de az ő elképzelései szerint. A Bolton Owen Coyle kezei alatt már nem régi, elmúltak azok az idők, mikor vendégségbe menet még önként húzták fel a szopóálarcot, így kizárt, hogy asszisztálnának egy kiadós veréshez. Hajtás után kicsit mélyebbre ásunk, és az új esztendőre gondolunk.
Még mindig sajog. Ezzel az egy mondattal mindent le is írtam 2010-ről, ami futballszempontból engem érintett – de persze a jó blogger olyan, mint a jó nőgyógyász: a mélyére néz a dolgoknak. Hajtás után helyszínelés, nagy megfejtések és keserű pirulák – mi több, még a Poulsen-rejtély kulcsát is az olvasó kezébe adom!
Sokáig mérgelődtem a stream minőségén, mivel érthetetlen okokból enyhén lassított képet adott a Sopcast, így a kommentátor személyesen Darth Vader volt, míg a szurkolók legvadabb támogató rigmusai csak hőbörgéseknek tűntek. Aztán rájöttem, hogy semmi egyébről nincs szó, minthogy a kép- és hangminőség igazodik a pályán látott teljesítményhez. A felismerést követően megnyugodtam. A tegnapi performanszra csak egy logikus lépés érkezhet a vezetőség részéről, szívből kívánjuk, hogy ez minél hamarabb megtörténjék. Hajtás után azonban másra tereljük a szót.
Na most aztán már tényleg írunk egy olyan beharangozót, amit meccs is követ. Ha ma este is elmarad, kénytelenek leszünk azt gondolni, a melwoodi gyepet homokkal szórták fel és nádszoknyás hostess-lányok szolgálják ki Hodgsont és kompániáját. Vért és repülő végtagokat akarunk ma látni, felaprított Wolverhampton játékosokat és Torres triplát. Hajtás után elmerengünk az esélyeken és tényeken.
2010 nem volt épp egy szerethető év, mi mégis megláttuk a sötétségben azt a pár fénysugarat, amiért megérte végigszenvedni ezt az esztendőt. A most következő lista pedig végképp letör minden a 2010-es év kollektív eltörlését célzó kísérletet. Hajtás után az év öt legnagyobb felismerése következik, amelyek segítenek feldolgozni azt a gellérthegynyi traumakupacot, amit idén elszenvedtünk.