Miért kell vért izzadnunk, és végül vereséget szenvednünk egy olyan meccsen, amit minden túlzás nélkül 5–0-ra kellene megnyernünk? Miért képtelen olyan csapatokat kitömni a Liverpool, amilyeneket sokkal gyengébb társaságok is simán meg tudnak verni? Ezek a kérdések alapvetően bármikor érvényesek a csapatunkra, ahogyan ezen WBA-elleni szenvedésre is, ugyanis ezt a vasárnap délután látott Albiont a PL-mezőnyének legnagyobb része gond nélkül elintézte volna. A válaszok tehát felelnek arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk ilyen bénák egész évben?
Mivel a Liverpool jelenleg a nem túl megtisztelő nyolcadik helyen – egy ponttal az Everton mögött – lazsál, az FA-kupa döntője pedig jóval nagyobb eseménynek ígérkezik, mint a hátralevő öt forduló együtt, bizonyos közönnyel tekintünk a mai mérkőzésre is – de csak bizonyos, mert a bűvös hetedik helyet (fizikai fájdalmat okoz ezt leírni) még nem ártana elcsípnünk.
23 éve 96 Liverpool-szurkoló elindult az 1989-es FA-kupa elődöntőjére, és soha nem tért vissza. Hillsborough nemcsak számunkra, de minden fociszerető számára tragédia. 23 éve nehéz feldolgozni, hogy meghalt 96 ember, akik nem tettek mást, mint bármely sorstársuk, vagy akár mi: szerették a csapatukat és szurkoltak neki. Nyugodjanak békében!
A hangulat rendben volt, a meccs már nem annyira, de ennek ellenére egyáltalán nem túlzás, ha fülig ér a szánk: a Liverpool hátrányból fordított és ott van az FA-kupa döntőjében, Suárez gyönyörű külsőzése után pedig Carroll győztes gólt fejelt (megint). Eldőlt, hogy idén harmadszor is megyünk a Wembleybe.
Egy gyengére sikeredett idény botoxkezelése, a mesterhármas városi riválisunk felett, és nem utolsó sorban egy méltó megemlékezés – ez mind lehet a ma délutáni mérkőzés, amelynek kapcsán Liverpool városa ideiglenesen átteszi székhelyét Londonba: Liverpool – Everton az FA-kupa elődöntőjében.
Volt itt minden: kapuskiállítás, záporozó sárgák, kihagyott és értékesített tizenegyes, egyenlítés, hosszabbításban szerzett győztes gól, egyszóval nem túlzás azt állítani, hogy a 2011/12-es idény eddigi legszórakoztatóbb Liverpool-meccsén vagyunk túl, amit ráadásul – meglepő módon – meg is nyertünk. Blackburn – Liverpool: 2 – 3.
Lassan egy hónapja, hogy a Liverpool utoljára győzni tudott a Premier League-ben, (hejj, azok a régi szép idők, amikor még csak azon kellett bosszankodnunk, hogy nem tudunk gólt rúgni). Igaz, hogy azóta lényegesen színesebbek lettek a Liverpool meccsei, de az Everton kissé váratlan előzésével teljesen oda lett a móka.
A tegnapi délutáni mérkőzés továbbra sem tölthetett el minket elégedettséggel, ugyanakkor mégsem lehetünk teljesen elkeseredve: az elmúlt néhány mérkőzésünkre jellemző szabadesés most nem jelentkezett, a csapat összelapátolta magát és addig küzdött, amíg bírt. Kár, hogy megint vitatható (=rossz) bírói ítéletektől függött az eredmény, de leginkább azért kár, mert ez simán lehetett volna egy győzelem is.
…ennek a focimeccsként emlegetett valaminek, hátha negyedszerre sikerül ez az úgynevezett pontszerzés. A Newcastle-mérkőzés után némileg módosult az elvárásaink sorrendje: 1. lőjünk gólt 2. kettőnél kevesebbet kapjunk 3. győzzünk… – egyszóval senki sem állíthatja, hogy irreális célokat tűztünk ki. Mégis, egészségtelen állapotnak tartjuk, hogy így kell gondolkodnia egy Liverpool-szurkolónak.