Szart vág a kerék

Sokan szocializálódtunk úgy a Liverpool-szurkolóságban, hogy a pályán Gerrardot néztük a legnagyobb kedvvel, aki mellett néha volt egy Torres vagy egy Suarez. Gerrard volt az állandóság, aztán, hogy előre kit találunk, Owen óta – de a nálam is idősebbek bizonyára korábbra datálják – bizonyos értelemben a szerencse kérdése volt. Mert sosem a legmagasabb polcról vásároltunk és nagy kérdés volt, hogy ki hogyan válik be. Az átigazolási politikánk csatárposztra egy kaparóssorsjegyfüggő hétköznapjait idézte. A közvetítések alatt aztán a kamera a 20. perc körülre már biztosan megtalálta a lelátón Rusht vagy Dalglisht egy másik korból. Annak, hogy kettejük más Liverpool ikont (Fowlert) vagy egy kilátogató filmsztárt talál meg az operatőr, körülbelül hasonló volt az esélye.

Ahogy közeledtünk a 2015-höz, a csatárposzt, mint a nagy nyeremény mellett egyre inkább a jokert akartuk kikaparni, azaz az új Gerrardot. Henderson futni is tudott, értette is a játékot, ki is dolgozta a belét, eredményes is volt, de nem születetett klasszisnak. 2015 nyarán Gerrard végül elhagyta a Klubot és az új Gerrard október 8-án érkezett.

És jött 9 kiváló év. Gerrard 18 évig tartott minket a középcsapat státusz felett legfőképp azzal, hogy ezidő alatt csak a mú és mi tudtunk BL-t nyerni, illetve a Chelsea 2012-ben, de a szénhidrogénesek eredményeit nem számolom az angol focihoz.

Jürgen 9 éve alatt végül meglett a PL, ha nincs a másik szénhidrogénes csapat, akkor többi is meglett volna, sőt, a három BL döntő egyikét szintén sikerült behúzni.

Milyen érdekes az élet, hogy 2004-10 között Rafának is két BL döntője volt, és ha a 2007-est megint a Milan ellen hozni tudjuk, akkor eredményeket tekintve Klopp mellett lenne Benítez, de csak az egyikük vezetése alatt találtunk vissza a klubfutball csúcsára, és amilyen igazságtalan az élet, a 2005-ös után ha lett volna 2007-es BL győzelm, arra visszagondolva is bizonyára Gerrard jutna az eszembe először és csak utána Rafa.

Klopp címei ellenben Klopp címei nálam először és másodszor is. Ha nem a Szemüvegtörő-ölelgetőre kellene gondolni, akkor Virgil lenne az, akihez kötném, mert ahogy a védelmünkért VVD felelt, úgy a támadásainkért a front 3. Nem, nem volt három klasszis védőnk, volt egy csapatrészek közi hibrid a vonal mellett, középpályásnak született szárnyvédő, a másik vonal mellett meg a hüvelyéből kivont szív és lélek rohangált. Matipot pedig nem az étolajjal is eldöcögő legendás passat-disel hajtotta, de ha éppen azzal szerelték volna össze, akkor a felfüggesztése megy tönkre.

A korszakos csapatunkból mára Virgil, Robertson és Alisson mellett csak Salah maradt és ahogyan a kamera folyamatosan Dalglisht és Rusht találja meg a nézőtéren, úgy a médiában is egyre a támadóról kell hallanunk. Hogy miért? Mert nagyobb játékos a Klub történetében, mint Virgil? Nem. Hanem mert a focit gólra játszák, így legyen bármennyire is csapatsport, a támadókat mutatja nagytotálban a kamera, a többiek meg a csoportképen szerepelnek. – Azaz igaz ez a Messi féle Barcára, a CR-es Realra, de a Gerrardos, Kloppos Poolra nem. Talán Suarez tudta volna megtörni a trendet, ha megfelelő idegrendszert kap, de Luissal így, Matippal úgy babrált ki a teremtés.

Hogy miért mondtam el mindezt, amit egyébként mindannyian betéve tudunk?

Mert fordult egy nagyot az élet, Arne igazából tavaly ilyenkor már a bajnokságban és a BL-ben is olyan előnyt éptett fel, hogy el is felejtettünk az eredményért izgulni. Ahogy Kloppal a covid, Arneval a PSG cseszett ki, de igazságtalan lett volna talán, ha egy év alatt sikerül elérnie azt, amit Jürgennek 9 alatt és jött egy másik szénhidrogéncsapat.

Szét vagyunk baszódva ezzel a PSG – City – Chelsea hármassal, mint a magyar táj a felhagyott bányák utáni meddőhányók, külszíni fejtések nyomaival. A rekultiváció meg annyira későn történik, hogy addigra kérdéssé válik, hogy akkor a táj része a külszíni fejtésű bauxitbánya fala vagy sem? Tudja a fene, de mi máshogy még nem láttuk azt a domboldalt.

Egy biztos, Arne második évében az eredményeken izzadunk megint, minden meccs kihívás, nem rekordokat döntögetni megyünk le az edzőterembe, hanem a rehabilitációt végigcsinálni és akkor eljutunk a jelenbe – a fekvenyomó pad mellé úgy befingott Salah, hogy nincs az a lábszag, ami elnyomja.

Tegnap Arne ismét kiváló mecstervvel állt elő, végre egyszer az életben első kaparásra nyert is valamit, Hugo az első helyzetet gólra váltotta, mert fejben úgy ott volt a srác, mint támadónk idén talán még nem. Pedig a focit gólra játszák és nálunk meg régóta feljön az a nagy kérdés, hogy ki fogja pótolni Salah góljait. A kérdést hallva a kommentmező szétnyílik, mint a Vörös-tenger, egyik fele felsorakozik az utolsó Afrika-kupa idején is milyen jól ment érv mögé, a másik meg a Salah egy élő legenda mantrát tolja. Hogy a Gomez sérülése utáni pályára lépés és az azt követő teljesítmény melyik tábor hangját erősítette fel, arra nem is gól, hanem az irgalmatlan sok engedett Brighton helyzet adja a választ. Bizony, tegyük szívünkre a kezünket és valljuk be, hogy egy vagy két gólt kellett volna kapnunk, de idén olyan is előfordult többször is, hogy ilyen szar védekezésre háromszor ránkborítják az asztalt. Megúsztuk.

Nem úgy a szurkolói érzelemvilágom, ami ott reccsent meg, amikor Salah vezette a labdát a védővel szemben, mellette tök üresen rohant Wirtz és a klasszisunk a kapufa irányába elgurította a labdát. Az, hogy ezt passznak szánta vagy minek, nem tudom. El is gondolkoznék rajta, ha Gomez távozásával és Salah érkezésével nem lesz deficites a védőmunkánk és nem pont egy gólpassz és három gólos előny kellett volna ahhoz legalább, hogy bebiztostsuk a győzelmet. Mert a három pont a lényeg ugye, nem a gólkirályi cím? Hát nyilván, főleg, mert aki idén gólkirály lehet, azt Hugo Ekitikenek hívják és nem Mohamed Salahnak.

És ha nem a Gerrardos – Kloppos klub lennénk, hanem a Torreses – Suárezes, akkor lehet, hogy már rég túllendültem volna Salah buszalálökős sajtónyilatkozatán, de így nem megy. Nem, mert Mohamednek ott lett volna a helye a szurkolótábor előtt – nem, nem, mint a háromszor levegőbe csapó Jürgen Kloppnak, hanem mint az Arnetól és a Klubtól, azaz tőlünk bocsánatot kérő játékosnak a kamera előtt. Mert mint ahogy az operatőr keresi a klubikonokat a lelátón, ha áll a játék vagy ellaposodik a bozódharc, úgy a bennem élő szurkoló úgy érezte, hogy járna egy sajnálom, elragadott a hév, mindannyian nehéz időszakon megyünk keresztül vagy hasonló. De úgy érzem, hogy itt nincs mindannyian, hanem van a sajtónak nyilatkozó Virgil és van a mögötte nevetgélve elsétáló Salah. Az egyik a Klubért és ha éppen kell, akkor az edzőért harcol, a másik meg, ha a helyzet úgy kívánja, megpróbálkozik az edzőbuktatással. Aztán a hosszú ráadás miatt csak másnap láttam a lefújást követő perceket, mert a közvetítést hamar lekeverték.

Most nekem ez a Virgiles – Arnes időszak. Ők azok, akik szépen félreállnak az autópályán egy erős hóesésben a karácsonyra hazafelé tartó családi autót vezetve és felrakják a hóláncot, a másik apafigurából maximum az lehete, akinek a hólánc eszébe sem jutott, jobb esetben felrakta a téligumikat, rosszabban nyárivá kopott négyévszakossal döngetve, az ablakot félig lehúzva dohányzik. De az igazság az, hogy a hátsó ülésen üvöltő gyerek az inkább, mert igen, Mohamed a család tagja, de ha lerobban a verda, valaki szerel, valaki tol és valaki szisszent egy sört. Meg kellene tanulni felelősen viselkedni vagy a kamera majd keres mást, ha éppen Virgilék Arne csúnyább fociját játszák. És igen, ez már a hiszti, jól érzitek. Az, hogy kiharang helyet miért kellett a történelmi távlat, az alábbi videó válaszolja meg, ami a This is Anfield oldalára került ki:

A dühömet kiadtam, nekünk, szurkolóknak az a feladatunk, hogy ne apafigurákat keressünk, a játékosoknak meg szerintem az, ha egyszer a család részei, akkor ne csak magukkal foglalkozzanak. Ez csapatjáték. A fenti videót elnézve pedig hiába lenne még ezer érvem amellett, hogy Virgil köszi, Alisson pacsi, mégiscsak elsétált egy legenda és azt gondolom, hogy fel kell készülnünk arra, hogy nem fog visszajönni többé, mert a Virgil nyilatkozata mögött elsétáló ember nevetős arca mögött ezek a momentumok voltak ott, és bizony ez sokminden volt, csak nem nevetgélés. Megöregedtünk. Ki így, ki úgy dolgozza fel.

És igen, rendezze úgy a Teremtő, hogy a csapatban hátul mindig passat-disel dolgozzon, a kamerának meg van ideje és alkalma megtalálni az Anfielden Mohamed Salaht. Mert bizony ott a helye Rush és Dalglish mellett.