Aki miatt Mark Lawrenson posztot váltott

Kivételesen nincs meccsünk a hétvégén, a szauna tagjai szusszanak egyet. Javert viszont meglepett minket egy elképesztően alapos vendégposzttal, egy mára már kevéssé ismert egykori játékosunkról. Köszönjük neki, és fogadjátok szeretettel!

Egy régi hagyományt szeretnék újjáéleszteni ezzel a – reményeim szerint nyitó – poszttal. Lassan 10 éve már annak, hogy Lackó77 hozott néhány fantasztikus írást egykori liverpooli legendákról. (Craig Johnston, David Fairclough, Jan Mølby, Bruce Grobbelaar – Crouchy) Ezt szeretném folytatni egy kis változtatással. Az én koncepcióm az, hogy a csapat történetének néhány, talán nem mindenki által ismert korábbi játékosát szeretném bemutatni. Dalglish, Fowler vagy Gerrard élete és eredményei mindenki számára nyitott könyv. Akiket én hozok, azok nem feltétlenül esnek ebbe a kategóriába, de egykor fontos szerepet játszottak a klub életében. Szóval ismeretlenek semmiképpen nem lesznek. Annyi személyességet engedjetek meg, hogy többnyire a saját kedvenceimről vagy gyerekkorom ismert játékosairól lesz szó. Nyitásként Gary Gillespieről!

„Nagyon sikeres karriert

futott be Liverpoolban, de ha nagyobb

szerencséje lett volna a sérülésekkel,

még ennél is sokkal jobb lehetett volna!”

(Kenny Dalglish)

Az LFC történetében mindig is óriási szerepet játszottak a skót labdarúgók. Nyilván a teljesség igénye nélkül: a megalakulás utáni években a „team of Macs”, Alex Raisbeck a ’00-as és Donald Mckinlay, a ’20-as évek legendás védői, Billy Liddell és a Liddellpool, Tommy Lawrence, a ’60-as évek remek kapusa, Ron Yeats, a skót óriás, Ian St. John, Roger Hunt félelmetes ékpárja, Bobby Graham, aki szerencsétlenségére csak az előző kettős és a Keegan/Toshack páros közti rövid időben tudott kibontakozni, Brian Hall és Peter Cormack, a ’70-es évek első felében UEFA-kupát nyert csapat alapemberei. Hatványozottan igaz mindez a ’70-’80-as évekre, vagyis a klub aranykorára: ki ne látott volna legalább egy képet életében, amelyen az Alan Hansen – Graeme Souness – Kenny Dalglish hármas pózol együtt valamelyik éppen megnyert trófeával, Steve Nicol, akit sokan a klubtörténet valaha volt legjobb balhátvédjének tartanak, vagy éppenséggel John Wark, Ian Rush ’80-as évek közepi csatárpárja.

Ebben az időszakban játszott a csapatban a szintén skót középhátvéd, Gary Thomson Gillespie is. Pályafutása tele van elképesztő rekordokkal és vicces jelenetekkel. 1960 július 5-én született a skóciai Stirling városában, labdarúgó pályafutását a Graeme High Schoolban kezdte, akikkel ’74-’76 között zsinórban háromszor nyerték meg a skót iskolai kupát. Innen került a Gairdoch Unitedhez, majd következett a Falkirk 1977 nyarán. Legalábbis részmunkaidőben, mivel ekkor még egy helyi bankfiókban dolgozott. S ebben az évben történt az a dolog, ami miatt országos ismertségre tett szert: alig 17 évesen megválasztották csapatkapitánynak!

„Elég nagy sokként ért ez akkor. Gondolom világrekord volt! Nem vagyok benne biztos, de talán azóta sem döntötte meg senki. A csapat nehéz időket élt akkoriban, a másodosztályban szerepeltünk csak. A menedzser Billy Little volt, aki a szomszédunkban lakott, és korábban Ő volt az angoltanárom is. Ok, lehet, hogy kicsit elfogult volt velem… :) Ami azt illeti, semmi befolyásom nem volt az öltözőben. A csapat nagy része idősebb volt nálam, s alig 22 meccs volt a lábamban ekkor.”

Végül is mindössze 25 meccset húzott le kapitányként a The Bairns becenevet viselő csapatban, mert annyira kiemelkedően szerepelt, hogy ’78-ban a Coventry leigazolta 75.000 fontért. A Coventry ezekben az időkben stabil első osztályú csapat volt, itt esett át a First Division tűzkeresztségén 18 évesen. És ezen év szeptember 16-án lépett először pályára az Anfielden.

„Vannak pillanatok, amiket az ember sohasem felejt el! Ilyen volt ez a nap is! Gordon Milne (Bill Shankly ’60-as évekbeli első nagy csapatának középpályása – Javert) volt az edzőnk, nyilván Shanks miatta jött ki hozzánk a szállodánkba. Egy hozzám hasonló srác számára lenyűgöző volt, ahogy a futballról beszélt. Órákig tudtam volna hallgatni. Valószínűleg azt is fel tudnám idézni, milyen színű ing volt rajta akkor… :) Emlékszem, meccs előtt kimentem a stadionba, és csak álltam a Kop előtt, teljesen megbabonázott, hogy egy órával a kezdés előtt már talpalatnyi üres hely sem volt. Végül 1-0-ra kikaptunk, de fantasztikus élmény volt!”

Arra a kérdésre, hogy ki volt a legjobb játékos akkoriban:

„Sokan voltak, de Dalglish különleges volt! Azt hiszem Ő volt a legjobb játékos, aki ellen valaha játszottam. A góljai, gólpasszai, cselei, ráadásul tenyérnyi hely elegendő volt neki mindehhez. Amúgy is a ’78-’79-es volt minden idők legjobb Liverpoolja. Hansen – Souness – Mcdermott – David Johnson – Kenny. Nekem verhetetlennek tűntek…”

5 év alatt 170 meccset játszott a The Sky Bluesban, mikor is ’83 nyarán a Stoke, a West Brom, sőt az Arsenal is érdeklődött iránta, de a Mersey-partját választotta. 325.000 fontba került ekkor és Ő lett Joe Fagan első igazolása.

„Akkoriban lehetetlen volt visszautasítani a Liverpool Football Club által eléd rakott szerződést.”

Joe Fagan nem árult zsákbamacskát, nem hitegette új szerzeményét azzal, hogy egyből az első csapatba kerülhet, vagy hogy rendszeresen játszani fog. Mai füllel érdekes az a válasza, amit a „Mennyit tanultál Joe Fagantól?” kérdésre adott:

„Joe fantasztikus ember és ugyanolyan edző is volt! De azt hiszem, hogy azokban az időkben egy játékos többet tanult a tapasztaltabb csapattársaitól, mint a menedzsertől vagy az edzői stáb többi tagjától. Melwoodban nem sok időt töltöttünk a taktikával, pedig annak a csapatnak ez volt az egyik erőssége. Az edzők inkább csak arra tanítottak meg, hogy hogyan legyél Liverpool játékos! Ha ez nem ment, akkor hamar ajtót mutattak neked!”

Így 40 év távlatából jó lenne tudni, hogy a „hogyan legyél Liverpool játékos” kitétel mit is jelenthetett pontosan :)

Így első évében egyetlen alkalommal lépett pályára, a Walsall elleni Liga-kupa elődöntő első mérkőzésén, az Anfielden. Nem csoda, hiszen a Mark Lawrenson – Alan Hansen belső védő páros Európa akkori talán legjobbja volt a posztján, így Garynek várnia kellett a sorára. A nagy nap végül ’84. február 7-én jött el, de nem pont úgy alakult, ahogy hősünk tervezte! A 42. percben egy kapu elé belőtt labdát szerencsétlenül belevágott Phil Nealbe, akiről a hálóba pattant. Öngól! A vége 2-2 lett, aztán legközelebb csak szeptemberben, a Stockport County elleni, szintén Liga-kupa meccsen lépett újra pályára.

„Óriási volt a nyomás, elég nehezen viseltem, ráadásul mindenki azt várta tőlünk, hogy simán verjük a Walsallt. Aztán eljött az a rémes pillanat. Ki akartam vágni a labdát, de pont Nealt találtam hátba. Sosem felejtem el Nealy arcát, ahogy utána rám nézett!”

A Walsall ellen egyébként a visszavágón 2-0-ra győztünk, majd az Everton ellen megismételt meccsen a kupát is begyűjtöttük. Zsinórban negyedszer.

Vagyis a ’84-es csapatnak bár tagja volt, egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára, így sem bajnoknak, sem BEK-győztesnek nem mondhatja magát. Egy évvel később a Heyselben viszont már ott volt a döntőben. Ő szabálytalankodott Zbigniew Boniekkel szemben, egyértelműen a büntetőterületen kívül. A svájci André Daina játékvezető viszont 11-est ítélt, és Michel Platini góljával a Juventus nyerte a kupát.

Az ominózus jelenet:

A bíró egyébként így nyilatkozott minderről a Swissinfonak 2005-ben, néhány nappal az isztambuli győzelmünk után:

„Az volt a meccs kulcsmomentuma, de akkor, ott, abban az állapotban teljesen másodlagosnak tűnt. Utána több helyen olvastam olyan nyilatkozatot, hogy szándékosan tévedtem a Juve javára, hogy a történtek után ők nyerjék meg a serleget. Semmi alapjuk nem volt ezeknek a vádaknak! Azóta persze én is tudom, hogy nem érdemelt büntetőt a szituáció, de higgyék el, ott helyben a tizenhatoson belülinek láttam az esetet.”

A Liverpool védelme ezekben az években komoly átalakuláson ment keresztül, Phil Thompson ’84-ben, Phil Neal ’85-ben, Alan Kennedy ’86-ban vonult vissza, utóbbi az utolsó évében már amúgy is csak epizódszereplő volt. A már említett Lawrenson – Hansen páros és Steve Nicol maradtak, majd Gillespie mellett ’84-ben debütált Jim Beglin, ’86-ban pedig a Gary Ablett, Steve Staunton, Barry Venison trió. Gillespie helye a ’86-’87-es idénytől, már Kenny Dalglish edzősége alatt szilárdult meg. A következő két évben szinte egyetlen meccsről sem hiányzott! Ehhez persze kellett Lawro ’87 márciusi, a Wimbledon elleni hazai vereség alkalmával elszenvedett Achilles-ín sérülése is, ami után közel fél évet volt kénytelen kihagyni. Viszont Gillespie és Hansen párosa olyannyira jól működött, hogy visszatérte után sem nyúlt hozzá Kenny, hanem Lawrensont jobbhátvédbe állította. Gary saját bevallása szerint is erre volt a legbüszkébb, mármint hogy nagy hírű poszt riválisa miatta kényszerült váltásra. Szegény Lawronak amúgy sem volt szerencséje, alig egy év múlva, ’88. jan. 16-án az Arsenal elleni 2-0-ás győzelem 51. percében Nigel Spackman váltotta, mivel egy újabb sérülés véget vetett a karrierjének. Sosem lépett többé pályára Liverpool mezben. Gyakorlatilag pontosan egy évvel azután, hogy ’87. jan. 21-én Jim Beglin pályafutása is véget ért a Goodisonban elszenvedett lábtörése után.

És elérkeztünk az 1986. ápr. 26-án lejátszott bajnokihoz, ami egyébként nem tartozik feltétlenül a klubtörténet leghíresebb meccsei közé. Nem úgy Gary számára! A 83. percig 4-0-ra vezettünk az ekkor már kiesett Birmingham City ellen úgy, hogy Gillespie duplázott (pedig ezt megelőzően 45 meccsen rúgott összesen egy gólt). Ekkor büntetőhöz jutottunk, Jan Molby pedig annak rendje és módja szerint megfogta a labdát, és elindult vele a 11-es pont felé. Korábban, a 49. percben már értékesített is egy tizit. Ekkor hangzott fel először a Kopból, majd az egész stadionból, hogy a közönség egy emberként Gary Gillespie nevét skandálja. Adjuk meg a lehetőséget a védőnek a mesterhármasra! Igen ám, de néhány héttel korábban, januárban úgy nyertünk 3-2-re Watfordban, hogy Paul Walsh gyakorlatilag pontosan ugyanebbe a helyzetbe került. Walshie a két gólja után viszont kihagyta a büntetőt, így elég meleg lett a meccs vége. Szegény Ronnie Moran a pálya szélén toporzékolt, hogy nehogy más rúgja, mint a kijelölt ítéletvégrehajtó! Főleg, hogy ekkor még nem lehetett tudni, hogy a gólkülönbség számítani fog-e a végelszámolásnál (spoiler: nem számított…). A lényeg, hogy Molby gáláns volt, Gillespie pedig bevágta, ezzel Ő lett a klubtörténet tudomásom szerint első védőjátékosa, aki bajnoki meccsen mesterhármast szerzett (azóta is csak Steve Nicol követte, aki ’87 szeptemberében a Newcastle elleni 4-1 alkalmával talált be háromszor, szintén az Anfielden). (Steve Staunton egyszer 1989-ben szintén szerzett egy mesterhármast, igaz a balhátvéd az adott meccsen sérülések miatt csatárnak cseréltük be – Crouchy)

A tizi előtti jelenetsor (11.02-nél) videóról is óriási, és érdemes rápillantani a Birmingham fiatal kapusára, egy bizonyos David Seamanre is

Kis közbevetés: Az én időmben a „Mesterhármas” vagy „Hat-trick” fogalma nem volt egyenlő azzal, ha valaki három gólt rúgott egy adott mérkőzésen. Természetesen ez utóbbi ugyanúgy óriási teljesítmény, a kifejezés mégis azért jött létre, hogy megkülönböztessük azt, ha valaki megszakítás nélkül, egymás után rúgja a három gólt. Ma ezt már csak a „Klasszikus mesterhármas” jelzővel különítjük el, nem kis szívfájdalmamra! De mivel a mai közbeszédbe már ez a formula épült be, így az idők szavára hallgatva, én is így használom!

Érdekesség: A tizenegyes előtt a Rushieval történt szabálytalanságot az a Julian Dicks követte el, aki a ’93-’94-es idényben 28 mérkőzésen 3 gólt ér el színeinkben. Ő volt Souness utolsó igazolása (és a rossz nyelvek szerint a kedvence is), de állandó súlyfeleslege és a korai Spice Boys időszak egyéb problémái miatt Roy Evans már nem tartott rá igényt. Egy évvel érkezése után visszament a West Hambe, ahol viszont a mai napig klublegenda, ráadásul a PL történetének egyik leggólerősebb védője (összesen 232 meccsen szerezett 37 gólt).

Gillespie a ’88-as és ’90-es bajnoki címek során is alapember volt, bár az utóbbi évben rengeteg sérüléssel küzdött. Jellemző, hogy a ’86-os és a ’89-es győztes FA -kupa döntőt is ki kellett hagynia, csak a ’88-as, meglepetésre a Wimbledon ellen 1-0-ra elveszített döntőn lépett pályára. Vagyis bár rengeteg trófeát nyert az évek során a csapattal, győztes kupadöntőben sem Európában, sem odahaza nem volt része.

Kenny és később Ronnie Moran ideiglenes edzősége alatt is meghatározó játékosnak számított. Graeme Souness érkezésével viszont kegyvesztetté vált, és Peter Beardsleyvel, Ray Houghtonnal és Steve Stauntonnal együtt ’91-ben elhagyta a csapatot. Gyerekkori kedvencében, a Celticben folytatta pályafutását, miután elfogadta az edző, Liam Brady ajánlatát. Épp a Falkirk elleni 4-1-el debütált, amin gólt is szerzett, de az itt töltött idő egyértelműen kudarc volt számára. A szurkolók sokallották az érte fizetett, valóban borsosnak tűnő 925.000 fontos átigazolási díjat, és a teljesítményével sem voltak megelégedve. Ő maga így nyilatkozott erről:

„Talán a legrosszabb időben érkeztem a csapathoz, de egyáltalán nem bántam meg. Megtiszteltetés volt a Parkheadben játszani, ahol a ’60-es években olyan legendákat láthattam, mint Bobby Lennox, Tommy Gemmel vagy Willie Wallace! Mikor megérkeztem, ennek a csapatnak már nyoma sem volt, nagyon messze kullogtunk a Graeme Sounesst váltó Walter Smith Rangerse mögött. És sajnos be kell lássam, hogy az én teljesítményem sem közelítette meg azt, amit saját magamtól elvártam volna.”

Végül ’94-ig maradt, 80 meccs és 2 gól után egy utolsó szezon erejéig, 34 évesen visszatért Coventrybe. Egy súlyos sérülés miatt sajnos már csak három mérkőzés adatott meg neki, viszont épp ezek miatt vallhatja magát Premier League játékosnak. Utolsó edzője egy bizonyos Phil Neal volt…

Hihetetlen, de vörösben öt 1-0-s meccsen rúgott győztes gólt, s ezek többsége a mérkőzések hajrájában esett! ’87 októberében a Kenilworth Roadon a Luton ellen a 71., ugyanezen év decemberében, az Anfielden a Sheffield Wednesday ellen a 76., ’88. szeptemberében a Liga-kupában, az egyszer már megénekelt Walsall ellen a 44., ’90. márciusában, szintén az Anfielden a Millwall ellen a 83., majd májusban ugyancsak hazai pályán a Derby ellen a 81. percben döntött! Ezt sem hiszem, hogy túl sok védő mondhatja el magáról.

Első U21-es válogatottságát alig több, mint 18 évesen játszotta, ’78 októberében. A nagy válogatottban viszont mindössze 13-szor kapott szerepet, ’87 és ’90 között. Érdekesség, hogy mindkét csapatba Andy Roxburgh válogatta be. Legemlékezetesebb szereplése talán az ’90-es VB-n a brazilok elleni, 1-0-ra elveszített találkozó volt. A sorozat selejtezőjében viszont Szarajevóban, a Jugoszlávok elleni 3-1-es vereség alkalmával öngólt vétett. A skót válogatott futball ekkor jócskán túl volt már a liverpooliakon kívül Joe Jordan, Archie Gemmill, Gordon Strachan, Steve Archibald nevével fémjelzett, ’70-’80-as évekbeli virágkorán. A ’90-es csapatból talán a két kapus, Jim Leighton és Andy Goram, valamint Alex Mcleish, Brian Mcclair és mindenekelőtt mindannyiunk kedvence, Gary Mcallister nevét emelhetnénk ki.

Visszavonulása óta televíziós szerepléseket vállal, szakkommentátorként dolgozik az LFCTV-nél.

A klubtörténet egyik legsikeresebb időszakában játszott Liverpoolban. Egykori csapattársai játékintelligenciáját, technikai tudását, vele született eleganciáját és mindenekelőtt végtelen nyugalmát említik legfőbb erényeiként. Minden sorozatot figyelembe véve 214 meccsen 16 gólt szerzett védőként, és 10 gólpasszt osztott ki. Nyert három bajnoki címet, két FA-kupát, egy Liga-kupát és három Charity Shieldet. Az összesített mérlege: 131W 46D 37L, a győzelmi aránya 61,21%, ami kimagaslóan jónak mondható. A ’87-’88-as szezonban beválasztották a First Division év csapatába. Csak érdekességképpen, így festett az a tizenegy: Neville Southall (Everton) – Gary Stevens (Everton), Alan Hansen, Gary Gillespie, Stuart Pearce (Forest) – Steve Mcmahon, Peter Reid (Everton), Paul Gascoigne (Newcastle), John Barnes – Peter Beardsley, Graeme Sharp (Everton). Az én korosztályom tagjai nyilván emlékeznek még a nem ’poolosokra is, a fiatalabbaktól meg elnézést. :)

2006-ban, az LFCTV híres „100 players who shook the Kop” szavazásán az előkelő 68. helyre került.

„Hihetetlenül szerencsés labdarúgó vagyok! Játszhattam szülővárosom csapatában, gyerekkori kedvenc csapatomban, a skót válogatottban és a világ akkori legjobb gárdájában, a Liverpoolban. is”

Gary Gillespie, bár legenda státuszba nem emelkedett Liverpoolban, egyértelműen mély nyomot hagyott a klub történelmében!