Visszakézből

20:52, megvan a közvetítés, megy a reklám, felrakom a lábam, mintha én viselném hétről hétre Hendó hátrahagyott zongoracipellőjét, nyitom a noteszt, hogy majd jegyzetelek valamit, erre 21:03, hátrányban a csapat. Az oldalvonalnál úgy hozták fel a labdát, mintha a tömb előtt ugróiskoláznának a gyerekek, Pulisic pedig zavartalanul végigvezette majdnem a teljes félpályánkon és kilőtte a hosszút.

Egygólos előnyben sem álltak le a digók, a hancúrozást megzavarására egy-egy emberünk lépegetett ki, ami a szervezett letámadástól messze volt, folyamatosan hagytunk nyitott passzsávot a kilépegető ember mögött.

Az intenzitás kezdett elakadni, a széleken zártuk a területet, majd a 17. percben VVD céltalanul fültövön könyökölte Pulisicot; elég kiábrándító képsorok, mivel ezt még Yatesnek kellett volna kiosztani a hétvégén, nekem érzésre itt nem volt most helye. De az egész meccs nyitánya olyan volt, mintha ott folytattuk volna, ahol a Forest ellen abbahagytuk. Az Atalanta meccs után volt ilyen érzésem a bajnokságban, hogy mindenkinek körbeküldhette Gasperini a meccstervét, hadd szívjunk tovább.

Az ugróiskolás kislányokat végül sikerült hazazavarni a térfélről, megszűntek a nyitott területek, sőt, még labdaszerzések is voltak, amit kapkodó támadásépítés követett, a támadóink közötti fejetlenség pedig mantrázta a hétvége átkait, a rövidpasszos játék flipperre váltott át és céltalanul pattogott az egyérintő.

Az egyelőre nem fog kiderülni, hogy Slot kiabált be vagy megoldották a fiúk, esetleg belerázódtunk a meccsbe. Annyi találgatást megengedek magamnak, hogy felhozzam a bajnokság első két meccsén látható különböző félidők játékát, azaz azt, hogy megfelelő változtatásokkal megoldottuk az elfuserált kezdetet. Érdemes ezek mögött a feljavulások mögött tudatosságot feltételezni, akár azt is, hogy meccs közben hatékonyan tud kommunikálni a stáb a játékosokkal, ami nagyon fontos.

Salah lesgyanús helyzetből átvette, kicsit tologatta, majd kapufa. Aztán jött Gakpo ellen a narancssárga belépő, Arnold szabad, kis orrpiszkálás után pedig a magasra ugró Konate fején a labda, onnan pedig tanári. Felszabadító érzés azt látni, hogy ha nem megy a 16-os kipasszolása, akkor máshogy oldjuk meg. Persze, jó lenne, ha egyből a kapusig kipasszolnák a fiúk, de örömnek ez is elég. Visszajöttünk a meccsbe, én meg közelebb húzódtam a monitorhoz.

Gakpo beindulásai, a hosszúba tartó lövése és a harmadik gólnál Dominik kihagyhatatlan helyzetbe hozása mind említést érdemelnek. Ha hülye haja lenne Gakponak, már klasszis megoldásokat mondanánk, de így marad a kőkemény harc a meccs embere címéjért, amit Gravenberch-hel vívott.

Ne menjünk el Tsimikas fasza szöglete mellett sem, ami előtt VVD pogózta magát tisztára. A labda ismét a kapus elé érkezett, a fejelő ember pedig pont a kiérkező Maignan és a védő közé lépett be. Majd egy érdekes momentum, Virgil fent maradt zavarni, míg a Milan átrobogott rajtunk. Ezt nagyon nem értettem, remélem, hogy Virgil véleményes egyéni döntése volt és nem strukturális szintű megfontolás.

Szomorú képsorok voltak még, Tomorival való összecsúszása után Maignan végül egyedül bicegett le, fejét eltakarva, senki sem kísérte. A Milannak is ez adta meg a kegyelemdöfést.

Mindenképpen megemlíteném a 56. percet, mikor is Tsimikas rákészült és kilőtte a stadionból a labdát. Nem ez volt az egyetlen próbálkozása, sőt, amellett, hogy irgalmatlanul izgult – ne legyen kétséges senkiben sem, hogy ha valaki szögletlövő egy csapatban, akkor rá is tudná csűrni. Szóval Tsimikas baromira izgult, a meccs ritmusában robotolt, nem késett, sőt, hatalmas területet játszott be, viszont én feltételezek nála valami zavart. Talán meglepte, hogy a kezdőben találta magát?

Kiemelném még Gravenberchet és a 73. percet, amikor Leao lövését blokkolta, egész messziről odaérve, azaz végigkísérve a támadót aki Konatén túljutott. Fabinho volt az avatarom sokáig, nem véletlenül, de nincs meg a nyelvi eszköztáram ahhoz, hogy leírjam, mennyire lenyűgöznek a középpályán mélységben pontosan osztogató, saját kapu előtt meg carragheri utolsó emberes belépőket bemutató játékosok. Úgy tűnik, Ryan ezt egyre jobban tudja, a 78. percben pedig azt is megtudhattuk, hogy Morata egy bunkó fasz.

A 80. perc előtt megérkezett a pályára – és egyben a Slot korszakba – Gomez és Endo, a vége pedig stabil lett, a 92. percben azért biztos, ami biztos, a milánói szurkolók kihangosított rekedt kiskakasa belepofázott a YNWA-ba, csak hogy senkinek se legyen kétséges, az új BL éra első meccsén azaz egy klasszikus párharcban megint nem érdemes sajnálnunk a Milant.

Gratulálok mindenkinek és gyorsan lépjünk túl a Forest utáni hangulaton, az első három győztes meccsre és erre a remekül korrigált és menedzselt BL nyitányra emlékezzünk, ne a válogatott szünet utáni menetrendszerű elhasalásra. Egy biztos, változatos méretű, vastagságú botokat dugdosnak a küllőink közé, de megvan a válaszunk és visszakézből egyelőre csak Yates nem kapta meg, amit járt volna neki. A lendület visszatért, kar a levegőben!