Ecce Kloppo

190 cm feletti magasság, világos bőr, széles, (mű)fogsorvillogtató mosoly, szemüveg (később kontaktlencse), német származás. Az evangéliumok (Máté, Márk, János, Lukács, vagy akár Biff, aki Jézus gyerekkori haverja volt, mint köztudott) nem pont ilyennek írják le a Megváltót. Azaz: egyáltalán nem ilyennek. Aztán jött ez a pasas, és szurkolók millióitól kérte, hogy legyenek hívők. Ami meglepő: ebben a varázstalanított világban sokan követték is őt. Persze jól tudjuk, hogy szurkolónak lenni irracionális állapot, de ez még ezen a szintéren is szokatlan lehetett az avatatlan szemlélőnek.

Az első számú, abszolút közeli forrás leírása szerint sem stimmel

Pedig az első meccse egy szimpla 0-0 volt idegenben, a Tottenham ellen. Presszingpápa Pochettino kontra Klopp-féle gegenpressing – avagy jókora rohangálás volt ez, kevés gólhelyzettel (bár az az Origi fejes bemehetett volna). És mégis: valamit már akkor fel lehetett fedezni a csapatnál, legalább egy olyan fontos dolgot, ami addigra fájóan hosszú ideje hiányzott a vörösöknél. A hitet.

Hitet hozott nekünk: elhitette, hogy (szinte) bármi elérhető és megvalósítható. Ez nem csupán egy voluntarista, ostoba vágyvezérelt attitűd volt részéről, hanem a magába és társaiba vetett szilárd hit és bizalom, aminek segítségével járta az útját. Aki erre nem bizonyult méltónak (l. Sakho), azt nem marasztalta, de aki mellé állt, abban vakon megbízott. Nem meglepő módon ez komoly hullámvölgyeket is hozott időnként, de képes volt minden egyes nehéz helyzetből talpra állni, és még erősebben továbblépni.

És ez a lényeg, túl a futballon: nem feladni, mindig felállni, újrakezdeni, ha kell, akár többször is. Nincs mögötted végtelen erőforrás, kormányzati hátszél, befolyásos segítők? Az pont jó, mert így saját erődből érsz el valamit, amire aztán később büszkén tekinthetsz vissza. Ellenszélben kell dolgozni? Sebaj, megyünk tovább, és csináljuk azt, amihez értünk. Valami ilyesmiről szól végül is ez az egész élet nevű dolog, nemdebár.

Ez persze rengeteg energiát igényelt mindenkitől: ez a tűz nem csak melegíteni, de perzselni és pusztítani is tudott. Utóbbira is láttunk példákat, de ez az időszak most a búcsúról szól, és az ember hajlamos ilyenkor csak a szépre emlékezni, amiből amúgy is jóval többet kaptunk. Másfelől viszont ez a tűz az alapvetése az egésznek, ami nélkül esély sem lett volna erre a korszakra.

Ez az ember ilyen, ezt tudta. Hozta magát, a lényegét, szokásait, nézőpontját, életfilozófiáját, elvárásait – aztán nekilátott alkotni valamit. Őszintén és önazonosan. Égben köttetett frigy volt ez: egy szenvedélyes ember egy szenvedélyes klub élén. Minden területen megjelent, legyen az edzőpálya, konyha, jótékonysági rendezvény, hogy mindent átalakítson, megváltoztasson a saját szája íze szerint. Volt, akinek sok volt ez a hozzáállás, másoknak a külsőségekkel (mackóölelés, légbox) gyűlt meg a baja, de hát a nagy formátumú emberek sokszor megosztó személyiségek. Mert kimondható: egy nagy ember távozik most a klubtól, és hagy űrt maga után. Egy Klopp formájú, komoly űrt.

Visszatekintve regnálására tudható, hogy szinte minden trófeából nyert az itt töltött évek alatt – de bármily furcsán hangozhat, nem ez a legfontosabb. Megtanulhattuk, hogy nem önmagában a siker, hanem az oda vezető út a fontos. Emlékezetes pillanatokkal töltekeztünk ittléte alatt, és ezek örök emlékekké alakultak. Lovren bólintása a Dortmund ellen, a hirtelen elvégzett szöglet a Barca ellen, Can ollózása a Vicarage Road-on, Alisson fejese egy reménytelennek tűnő meccs legvégén – és megannyi más jelenet, amelyek bevésődtek az egyéni és a kollektív memóriába. Összetartozást jelentő, közösségformáló villanások, bármikor felidézhető, markáns emlékek. A mi emlékeink. Összerakott egy olyan gárdát, amelyet örömmel néztek a futballkedvelők szerte a világon, még ha nem is voltak Pool szurkolók. Korszakos csapat lettünk-e az Ő idejében? A szívünkben mindenképpen – és ez most nem az a pillanat, amikor az eszünkre kellene hallgatnunk. Kevés a kilenc év alatt a nyolc trófea? Nos, ez az ember sokkal többet adott nekünk ennél: ez ma már napnál világosabb.

Boldoggá tette az embereket: ez áll Shankly szobrának talapzatán. Ez sok évvel később Jürgenről is elmondható. Kell-e ennél több és nagyszerűbb dolog egy embertől? Másként szólva: elérhet-e ennél többet valaki?

A klubtörténet immár legendás alakja

Eljött a búcsú pillanata: emlékezünk, vigyorgunk, picit (nagyon) meghatódunk, és végül levonjuk a következtetést: Ő nem a Messiás, csak egy nagyon haszontalan különleges fiú – bár saját bevallása szerint inkább normális. Aztán továbblépünk, de még sokáig fogunk jó szívvel emlékezni rá. Arra, aki valamit nagyon tudott játszani.

Vielen dank Jürgen!

Ekiyeki