Évek

Néhol necces volt, de végül magabiztosan meglett az 5 éven belüli 3. Bajnokok Ligája döntőnk. Öt, három.

(mindenekelőtt: nosztalgikus érzelgősség alert)

Voltak időszakok a 2010-es években amikor elfogadtam, hogy talán sosem leszünk újra BL döntőben. Ez fájó gondolat volt, mivel a 2007-es finálé a kifutása ellenére egy emlékezetes nap volt nálam a maga reggel óta tartó izgalmaival, büszke Pool mezben vonulásával a városban, meccs alatti hullámvasútjával meg a meccs utáni letargiájával együtt. Ott három éven belül másodszorra kerültünk be , majd jövőre is versenyben voltunk a finishnél – még az azóta bezárt kocsma is előttem van, ahol A Riise Öngólt láttam, majd még inkább maradandó volt a csendes hazaút. Isztambult még azért nem sorolom ebbe a merengésbe, mert az egyfajta személyes kapudrog volt a Liverpoolhoz, nem egy végigfeszült tavasz kifejlete.

Úgy fejlődtek ki ezek a meccsek mint egyfajta szurkolói csimborasszó, egyetemista kölökként rendszeresen eszembe jutott a hosszú és sötét teleken, hogy majd amikor újra jó idő lesz, ledobom a halálra unt kabátomat, ledobott kabátos nőket nézek az utcán és megy közben a büszke mezben feszítés a BL végjáték során, na  az mennyivel jobb lesz mint ez a buszra vacogás, a’la az akkori november-februárok tömegélménye.

Aztán a milliószor megénekelt negatív spirálunkkal jó ideig angol felső középcsapattá lettünk. Ez egyet jelentett az április-májusi Bajnokok Ligája körök helyett azzal a kínzó realitással, hogy november-februárban a vacogás marad, mivel azért annyit mégsem melegedik fel a globál, de közben poolosként a Top 4-et alulról számolgatjuk, ilyetenképpen egy májusi Bajnokok Ligája döntő körülbelül az a fantázia szint, mint amikor a duci, pattanásos srác fejben összejön a suli nőjével. Mit meg nem adnánk egy Riise öngólért akkor, amikor még a BL dalt, himnuszt, vagy ki hogy nevezi, is legfeljebb a Chelsea meccseken halljuk. A 2014-es bejutás pedig még mélyítette is ezt. Amikor gólyafosként keringünk a pályán Rickie Lamberttel a világ Ludogorecei ellen, inkább azon gondolkozunk, mit keresünk itt, mintsem azon, hogy a végefelé ott leszünk-e.

Erre most az a realitás, hogy jön az 5 éven belüli 3 döntő. Sőt, ha naptári évekkel okoskodunk még azt is mondhatjuk, hogy 4 alatt 3. Egészen elképesztő. Az pedig még inkább az, hogy ezek a szezonok mennyire változóak voltak szurkolói morálban, hogyan lettünk lépésenként egyre magabiztosabbak az európai elit identitásunkban.

2018 egy mesevilág volt. Ember nem gondolta volna, hogy döntőbe juthatunk, miután kiizzadtuk a Top 4-et, a selejtezőkön rájöttünk, hogy Trent tud szabadot rúgni, majd grátisz évközben elvesztettük Coutinhót. Hihetetlen volt. Az egy évre rá való visszajutás is kicsit az, főleg a Klopp éra zenitjével, a Barcelona visszával, de ott a döntőnek már őszintén úgy ültünk neki, hogy mi vagyunk az esélyesek a Spurs-szel szemben. Meg is nyertük.

Erre mögöttünk van egy olyan, szeptember óta domináns Bajnokok Ligája futás – kezdve a 6-ból 6 győzelemmel hozott so called halálcsoportal – aminek utolsó körében, a Villareal ellen Hajdú B nem tudta elégszer elmondani, mennyire óriás és törpe párharc ez most és a Villarealnak történelmi csillagállás kéne ahhoz, hogy bejusson. Az anfieldi odavágón sokan csalódottak voltak, amiért csak 2 gólt raktunk be és nem döntöttük el rögtön a dolgokat. Nem gond, elmegyünk Spanyolországba és lehozzuk amit le kell – megint sokan már előre azt matekozták, hogy kéne sáfárkodni az energiával, hogy az ennél fontosabb hétvégi PL fordulóra jók legyünk. Érzelmileg szürreális volt ez a sakkozás, mégiscsak egy BL döntőbe jutásról beszélünk, de racionálisan nagyon is helytálló.

A sárga tengeralattjáró (ami a rengeteg meh fodballcsapat becenév között kétségkívül egész funky) aztán szépen ránk ijesztett az első játékrészben, a második perces vezetésük után a félidő előtt prompt kiegyenlítették a párharcot. Nesze neked tartalékoló elődöntő letotyogás. Mondhatnám, hogy ura voltam a helyzetnek, de szétfeszültem a szünetet. Teljesen valóságosnak éreztem, hogy ez a különös sárban tocsogás a bevadult tengeralattjáró személyzettel a pályán meg akörül elcsúsztatja az idei döntős álmokat. Benne volt a levegőben, hogy ha tíz perccel később jönne a szünet, fordíthat a Villareal.

Vannak rettenetesen sikerült félidők persze, ez benne van, még ha váratlanul is jött most. De az a negyed óra áldásos volt, mint Klopp alatt megannyiszor: elindult egy másik film. Ráadásul  olyan, ami önmagában felnőtt az elmúlt évek emlékezetes negyvenöteihez, úgy mint a Roma vagy a Barcelona ellen játszottakkal. Az elejétől fogva úgy érezhettük, kezd visszaállni a világ rendje, majd effektíve a kétgólos hátrányt írd és mondd 12 perc alatt megfordítottuk. Fabinho, Diaz, Mané, ez utóbbi már azzal a természetességgel ünnepelt, mintha egy januári Pool – Leeds 4:0 utolsóját szerezte volna. A vége annyira sima lett, hogy a Villareal szurkolók a csapatuknak kétségkívül kijáró erkölcsi győzelmet ünnepelték, miután úgy bedarálta őket a Mentality Monsters, hogy azt még sokáig emlegetni fogják. Ha a párharc négy félidejét összenézzük, egyértelmű ki volt itt a könyörtelen domina, és ki a romantikus felülteljesítő.

Este majd okosabbak leszünk, kit is kapunk ott a fináléban. A legtöbben a diplomatikus nincs preferenciát nyilatkozzák, Salah Madridot akar, ami fair enough. Párizs biztos lesz.