Chill pill

Tökéletes és teljes zenben vagyok. A légyzümmögés se zavar, és még az se érdekel, hogy már tizenhetedjére szál rá a lábujjamra azt remélve, hogy az elmúlt 2 percben valami madár leszarta azt.

Az ég világon semmi nem tud kizökkenteni ebből a csodálatos állapotból.

Bajnok a csapat.

Az, hogy mi van utána, az már csak a resztli. Alisson elköveti a szezononkénti egy fatális hibáját? Legyen. Van Dijk egy kicsit primadonnázik? Csinálja. Alexander-Arnold megússza a piroslapot? Nem az első, és nem az utolsó. Egyszerűen csak oké vagyok mindennel. Mégis mi a fenét várhatnék el?

Az egész csapat ijesztően és robotikusan profi módon letolta a szezonnak azt a részét, ami még valóban számított, igazából még jól is esik azt látni, hogy a Boot Roomban valójában nem a gépeket programozzák újra edzés néven. Ha belegondolunk a vírus előtti 7 hónapba, akkor tényleg voltak olyan nagyon komoly sorozatok, amikor elképzelhetetlen volt, hogy kikapjunk, hogy bármit elbasszunk, és, hogy bármi emberi _karaktert_ mutassunk. Na most az Arsenal ellen ez sikerült.

És attól függetlenül, hogy azért nem sírom vissza Spearing-Shelvey-Poulsen középpályát (lehet ez mondjuk sose volt), egy kis esetlenség látszata tényleg nem ártott nekünk szurkolóknak sem, de a csapatnak meg aztán pláne nem. Épp azért, mert konkrétan bármit mutathatnánk a pályán, bármit. Ha a Burnley 17 éves cserébe beküldött balhátvédje a kapuba gyalogolna a labdával a középkezdésből, az se árthatna.

Az ég világon semmi, épp ezért is lehet telibeszarni azt, hogy most ajándékoztunk 3 pontot éppen az Arsenalnak. Ők se előrébb, se hátrébb nincsenek vele, nekünk halálosan mindegy most már minden, és ahogy Souness is mondta:

Úgyhogy chill pill, pihi, és majd a következő szezonban találkozunk a valódi csapatunkkal. Akkor talán már edzeni is fognak edzésen.