Kalózrádió, Merseyside
Fogadjátok szeretettel Ekiyeki szivárogtatását ezekben a szűkös időkben!
Amint felröppent a hír, hogy a Fonat állandó szerzői közül néhányan nekilátnak megírni a klub történetének legutóbbi évtizedét, kérdések sora tolult a szekta tagjainak ajkára. Elég alapos lesz-e a munka? Körbejárja-e az ismert tények sorba vételén túl más szempontokból is az eseményeket? Lesznek-e benne exkluzív, eddig soha nem közölt információk? Elegendő kép, diagram, statisztika és ábra kényezteti-e majd az effélékre mindig kényes helyi olvasók vizuális orgiára éhes szemeit? Ki kell-e nyitni az értelmezéshez az Idegen szavak és kifejezések szótárát? Megjelennek-e a közkedvelt csehszlovák medvék is a könyvben?
A vad találgatásokon túllépve szerencsére már rendelkezésre áll néhány elkészült oldal is, melyeket beépített kínai kémem, Szu Csi segítségével megszerezve, és most közzétéve vethetek némi információmorzsát a kiéhezett rajongók elé. Ez tehát a Merseyball nagyon nem hivatalos előzetese, így természetesen semmiféle felelősséget nem vállalhatok tartalmáért. Hiszen ki tudja, milyen más szenzációk és fontos elemzések szorítják ki esetleg e sorokat a kész kötetből?
4. fejezet. Egy új remény: az FSG színre lép
Az első nyilvánvaló kérdés természetesen: ki is ez a John W. Henry és hogyan került a klubhoz? A válasz több mint érdekes…
John W. Henry amerikai üzletember, befektető. Már születésétől fogva jellemző volt rá a tudatosság és a tervszerűség. 1949-ben jött a világra, tehát gondosan a második világháború után, azért, hogy gyermekkorát a prosperáló ’50-es évek Amerikájában tölthesse. Egy dadusa, bizonyos Mrs. Buttock visszaemlékezése jól jellemzi őt:
Nos, a kis Johnny nagyon figyelemreméltó gyerek volt. Úgy értem, már kicsinek is nagyon figyelt arra, hogy rendben menjenek a dolgai. Egy napon átnyújtott egy saját kezűleg készített grafikont és azt mondta, hogy eszerint szeretné élni az életét. Döbbenetes volt – addig még egy ötéves sem csinált ilyet! Mindenesetre jeleztem a főnökömnek és az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak az esetet, de végül nem történt semmi. Nekem kissé gyanús volt ez a nagy tervkészítés, ha értik, mire gondolok… Hát a vörösök csinálnak ilyen terveket, nem?
Bár az esetből nem lett botrány, de látni fogjuk, hogy a vörös szín bizony nem utoljára fordult elő Henry életében.
A középiskola elvégzése után egyetemre ment: mivel álmodozó gyermeknek tartották, így a filozófia felé terelték gondos szülei. Az egyetemen akadt kezébe Huxley Szép új világ című könyve, és felfedezte benne a híres mondást: Szóma, ha mondom/Segít a gondon. Meglátva a piaci rést, szómatermesztésbe akart fogni, de hamar rájött, hogy erre nincs lehetősége, így végül a családi szójaüzletet virágoztatta fel. A piaci törvényszerűségeket megfigyelve kidolgozott egy rendszert, amelynek segítségével meg tudta jósolni a kereslet-kínálat alakulását és így gyorsan meggazdagodott az üzleten. Modelljét soyaball-nak nevezte el, és azóta is alkalmazza az üzleti életben.
Mivel a sport már gyermekkorától érdekelte, ezért folyamatosan érdeklődött különböző amerikai csapatok megvétele iránt, végül a Boston Red (!) Sox csapata mellett döntött, és különleges módszerrel – a Billy Beane-féle moneyballt keresztezve saját rendszerével – többször is bajnoki címet nyert. Az amerikai sikerek után újabb kihívás után nézett: ez a terep lett az európai futball.
Visszaemlékezései szerint az 1970-es években, első feleségével annak szülőföldjén, Norvégiában járva látott először európai focit. Rögtön lenyűgözte annak játékossága, bár kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a vikingsisakos szurkolók nem hányják fejszeélre a vesztes csapatot. (ld. J.W.Henry: My autobiography, 9. fejezet, 154. oldal: „What a pity!”) Mindenesetre 2010-ben elhatározta, hogy cégével, a (későbbi) Fenway Sport Group-pal bevásárolja magát egy patinás európai focicsapatba.
A nyelvi nehézségek elkerülése és a dicső hagyományok mián a befektetés színtere Anglia lett. Az amerikai csapathoz való igazodás miatt logikusan olyan gárdát keresett, amelyik vörös sportszárban játszik, és először az Arsenal került célkeresztjébe. Az ottani üzletet az akadályozta meg, hogy a sznob londoni tulajdonosok a tárgyalások során Henry-t a csapat korábbi Henry-jével hasonlították össze: nem volt biztató a kép.
Tanulékonyságát azonban jól mutatja, hogy az ezt követő tárgyalásokon a Liverpoolnál már Ő állt elő egy érdekes grafikonnal:
Persze mindehhez érdemes tudni, hogyan is állt ekkoriban a Liverpool. Röviden: nem jól. Bővebben: nagyon rossz helyzetben volt a klub. Még 2007-ben érkezett két amerikai üzletember, akik az ottani sportéletben is részt vállaltak már: George N. Gillett és Tom Hicks. Más befektetőket megelőzve vásárolták meg a klubot, amely lépés legfontosabb része az volt, mikor Gillett megígérte, hogy fizeti a számlát:
Hamar kiderült, hogy mindez nem igaz, ráadásul a stadionépítéssel kapcsolatos ígéreteket is sajátosan értelmezték az amerikaiak. Az Anfield bővítése helyett egy teljesen új stadion építésében gondolkodtak. Ez lett volna a Stanley Park, melynek megépítéséről hivatalosan 2008-ban, a válság miatt mondtak le – azóta viszont kiderült, hogy teljesen más volt a háttérben. Egy szurkolói csoport (a Pigeonhunters) már akkor megszerezte a tulajdonosok titkos postagalamb-levelezését, melyből kiviláglik, hogy milyen módon képzelték el a Hicksék a körülbelül 200 millió fontos stadionépítési összköltség megoszlását.
Nos, a számok ismeretében joggal merült fel a gyanú, hogy a Stanley Park megépítéséhez bevenni kívánt befektetők nem pusztán szívjóságból adnának ilyen komoly összegeket ezen építkezéshez – és valóban! A stadion teljes neve Paul Stanley Tools Park lett volna, ahol az ajándékboltban a mezek és egyéb szurkolói csecsebecsék mellé különböző KISS relikviákat sóztak volna kötelező jelleggel a delikvensek nyakába. A legnagyobb felháborodást mégsem ez váltotta ki, hanem az az ötlet, hogy a csapat színeit sárga-feketére változtatják, a klubcímerben pedig a klub jelmondatát és a liverbird-öt is lecserélik a másik szponzor kedvéért…
A kiszivárgott hírek arról szóltak, hogy éjszakánként még fenyegető telefonokat is kaptak a tulajdonosok, annak okairól viszont nem szóltak a hírek. Nos, nem tévedünk nagyot, ha a radikális tervekkel hozzuk összefüggésbe az egyébként természetesen mélyen elítélendő zaklatásokat. Különösen akkor valószínű ez a forgatókönyv, ha a rendőrségi jegyzőkönyvek alapján tüzetesen megvizsgáljuk a rögzített hívások szókincsét. Erre nagyon jó statisztikai módszer az ún. Willcoxson-Mann-Whitney-Kruskall-Wallis-McDermmott-Case-Thompson-Callaghan-Kennedy-Grobbelaar próba. Ennek rövid lényege, hogy egyetlen táblázatban rögzítjük a leggyakrabban használt szavakat, és ebből vonunk le okos képpel sokatmondó és megalapozott következtetéseket.
Első pillantásra nyilvánvaló, hogy a gyanú megalapozott: Hickséket utálták a drukkerek! Bár ez önmagában még nem kellett volna, hogy a klub eladásához vezessen, ehhez kapcsolódóan egy másik eseménysor már igen. Ezt a sorsfordító dolgot azonban már a következő fejezet tárgyalja részletesen…
