Vörös romantika
Bajnokok Ligája döntőt nem játszik egy csapat, hanem dicsfényben úszva megnyer vagy megsemmisülve elveszít. Vöröslő füsttel behálózott dicsfény lett a vége.
Amikor egy fociklub komoly szurkolójává válik az ember, akarva-akaratlanul aláírja azt, hogy az életének egy jelentős része egy olyan stratégiai játékká válik, melybe vajmi keveset tud ténylegesen beleszólni. Taktika a pályán, sáfárkodás az orvosi szobában, manipuláció a sajtóban, súlypontozás versenykiírások között, matekozás kiadásokkal és bevételekkel: az egész egy hatalmas terepasztal, amin új ellenfelekkel kell farkasszemet nézni minden percben. Idővel mindez okosabbá és szívósabbá tesz minket, jó esetben az élet egyéb területein is használni tudjuk az itt megszerzett attitűdöt, de kétségkívül van egy olyan hatása is, hogy háttérbe szorul az a romantika, amivel gyerekként a futball felé viseltettünk. Hogy ne jutna erre a sorsra a romantika egy olyan hosszú sztoriban, amiben a legfényesebb cím egy 7-8 hónapos, szisztematikus munka eredménye, egy októberi Ligakupa győzelem pedig vereséggé válik?
A Bajnokok Ligája döntőjének gyönyörű velejárója, hogy ezt az egész koordináta rendszert kihajíthatjuk az ablakon, és teljes mértékben átadhatjuk magunkat egy 90 perces villámháborúnak. Unalmas a meccs? Kit érdekel, egy a lényeg, hogy Hendo tartsa a kezében a trófeát. Impotens a Tottenham és öljük a játékot? Príma, csak az a fontos, hogy tartson ki még egy órán át! Véleményes tizenegyest kaptunk? Whatever, 1:0. Bobby nagyon nincs meccsfitneszben? Lesz két és fél hónapja visszajönni. Sosincsenek annyira egyesek és nullák, mint egy BL döntőben, és sosem tudnak akkora örömet okozni máskor frusztráló elemek, mint ilyenkor.
És no, legyünk őszinték, ez egy rossz meccs volt. Emlékszem több beszélgetésem volt a találkozót megelőző egy-két hétben különböző haverokkal (köztük egy Spurs drukkerrel is), amiben hosszasan fejtegettem, hogy vagy valami tavalyi Roma odavágó kifutást várok egy 20-25 percen keresztüli kilazítással majd torokvágással, vagy egy pulzáló, több gólos találkozót, ami teljesen ki-ki alapúvá válik. Arra, hogy a 30. másodpercben kapunk egy tizenegyest, senki sem számíthatott, de neki, illetve a Tottenham különös bárgyúságának köszönhetően jó ideig olyan sittes angol házidöntőként csordogált ez a meccs, amire még a 2008-as Chelsea – United is csak elismerően tudott csettinteni. Nem mintha különösebben zavart volna ez bárkit a vörös térfélen, az idő végig nekünk dolgozott. (amúgy sokak véleményével ellentétben szerintem egyértelmű tizenegyes volt, ha nem is a világ legegyértelműbbje: a reflexből labda után kapások befújása egy proper ökölszabály, amit a VAR is megerősített, szóval egy pillanatig ne érezzük magunkat rosszul emiatt)
A kellemes semmiségben elfolyó első félidő után joggal lehetett bennünk egy kis félsz, hogy Pochettino kiforral valamit az üstben és egy jóval veszélyesebb Spurs fut ki a második negyvenötre, de nem így lett, egy hasonló találkozó folytatódott. Nagy talány, hogy Poch miért padoztatta majd 70 percen keresztül az elődöntő hősét, Lucas Mourát, valamint miért csak panic subként érkezett be Llorente a legvégén, miközben Kane a díszpáholyból bambulva is eredményesebb lett volna. Ezeknek szimplán örüljünk, jobb híján. Klopp ellenben magához képest meglepően korán belenyúlt a meccsbe és hozta le egy óra környékén a fáradt Firminót és küldte be a tündérmeséjét élő Origit egy minden bizonnyal előre tervezett cserével. A pár perccel később jövő Milner – Wijnaldum váltás már kevésbé tűnt előzetes forgatókönyvnek, tán egy kis sérülés állhatott mögötte – mindenesetre jól sült el, Milly adott váratlan gázfröccsöket a támadásnak, sőt a második gólunkat is kis híján megrúgta. Úgy éreztem magam, mint anno a Touré ollónál, hogy “ó uram, miért nem adtad ezt meg nekünk?!” James Milner góllal elrendezni egy Bajnokok Ligája döntőt az emberi létezés csimborasszója lett volna. Megtette persze az is, hogy a másik csere is bevált, Divock lábában nem maradt benne a találat, hanem megrúgta a harmadik híres gólját is pár héten belül; egyúttal végleg visszatért cult heróvá azután, hogy fél évvel ezelőtt csupán szisszenve nevettünk vele kapcsolatban, akárhányszor megláttuk melegítő nélkül.
Az utolsó 15-20 percben amúgy valamelyest magára talált a Tottenham is, lődöztek derekasan, ami végül kiadott egy olyan furcsa statot is, hogy 9:3-ra nyerték a kapura lövéseket úgy, hogy valójában egy pillanatig nem jelentettek igazi veszélyt. Alissontól pedig már megszokhattuk az év során, hogy közepesen jó lövéseket úgy véd, hogy közben még egy hosszúkávét is kikér egy stadion melletti kocsmában. Szintén különös és ritka számsor manapság, hogy mindössze 35%-ban birtokoltuk a labdát, de ez egy különös és ritka meccs volt.
Thing is: kit érdekel?! Hatodjára kerültünk Európa csúcsára, minden csapat és Klopp eredménytelenséggel kapcsolatos szorongásunk hosszú időre elillanhatott, amikor is méltó módon koronázhattunk meg egy varázslatos szezont. A következő 12 hónapban minden hullámhegy és -völgy alatt visszanyúlhatunk ahhoz a gondolathoz, hogy nem csak a Poetry In Motionben énekelünk arról, hogy a világ legjobb csapata vagyunk, hanem objektívan azok lettünk.
Volt egy este, amikor megverte a romantika a számítást.
