Fordulás szélirányba

No captain can do very wrong if he places his ship alongside that of the enemy – mondta egyszer Horatio Nelson, aki végül admirálisként fejezte be földi pályafutását, és ennek a szellemében fordulunk rá mi is a szezon maradék másfél hónapjára. Vagy hát ki tudja, akár többre is.

Zászló fel, vitorla ki, és had szóljon. Nekirugaszkodunk az utolsó körnek, kipréselünk magunkból mindent amit még kipréselhetőnek gondolunk, és bízunk benne, hogy a többieknél már elfogyóban a rum a fedélzeten. A bajnokságból másfél hónap van már csak hátra, az elmúlt 8,5 hónap pedig kétesélyessé szűkítette az idei bajnoki hajrát, és ez és itt most az a pillanat, amikor már nincs hova tartalékolni.

A poszt kezdőképe egyébként a legtöbbeknek akár ismerős is lehet, bő egy hónapja sopánkodtunk nagy serényen a United elleni döntetlenen, és, hogy miért nem tudtunk dominanciát mutatni a manchesteri hamstring-monster mélyszántása után sem. Akkor arra futtattam ki arra a gondolatmenetet, hogy az egész szezon rangadó-felépítése pontosan ezt az utat jelölte ki, és, hogy amíg van mit védeni a bajnoki cím szempontjából, addig mindig értékesebb lesz annak a megvédése, mint a bónuszokra való kockázatos rárepülés. Na ez fogyott most el.

Amíg pontelőnyben voltunk, addig abból éltünk, semmiféle kockázatot nem vállaltunk az újabb pontok reményében. És ez bár idegölő és keményen lelombozó volt, mégis utólag valamennyire igazolható:

Bár ha nem a top6-hoz viszonyítjuk magunkat, hanem már a top2-höz, akkor ez az igazolhatóság kérdőjelesebb.

Az egy hónappal ezelőtt még meglévő előnyt olyannyira elolvasztottuk azóta, hogy az negatívba fordult, de ezen a ponton álljunk is meg egy pillanatra, és emlékezzünk arra, hogy az előző szezonokban használt tapírfaszméter most éppen -15-ön pihen. Nem rossz, mi? Ha csak egy picit kilesünk a periszkópon, akkor azért láthatjuk, hogy hol voltunk 1-2-3 éve, és hol most.

Ez azonban senkit se érdekel és vigasztal jelen állásnál, periszkóp lent, támadóállás felvéve, és showdown. Egyszerűen eljött az az idő, hogy visszanyúljunk a tavalyi tesztoszteronbombához, és telitökkel erőt mutassunk. Már nincs mit védenünk. A döntetlen többé nem elfogadható, győzelem van, vagy idő előtti visszafordulás. Ma a kettő közötti különbség lakmuszpapírja pedig a még mindig tehetetlenül hontalan Tottenham Hotspurs lesz, ami a vékony keretébe belekódolt nagy formaingások közül márciusban épp a padlót kapta el eddig.

Furcsa egy tudatállapot lehet egyébként Spurs-drukkernek lenni – mi már csak tudjuk -, látni a folyamatos fejlődést és közben az örökös stagnálást, átélni sokhónapos győzelmi sorozatokat, amiknek az eredményeit aztán 3-4 hét alatt teljesen lenullázza ugyanaz a csapat, és mindezek ellenére stabilan kitartani a csapat mellett (természetesen). Mindenképpen értékelendő teljesítmény ez a fanatikusoktól, és mindenképpen több annál, mint amit az elmúlt hetekben maga a csapat mutatott a pályán. Oké, a Dortmundon kettős győzelemmel való átgázolás kalaplengetős, de azt csak a Spursösök tudhatják, hogy közben hogyan lehetett úgy leereszteni, hogy a bajnokságban majdnem 2 hónap alatt nem sikerült nyerni. Arsenal ellen egy döntetlen, és vereség a Chelsea mellett a Burnley és a Soton ellen is, pedig mindhárom csapat évek óta a leggyengébbjét futja.

Az Anfield pedig történelmileg nem a legjobb hely a javításra, 2011 óta nem nyertek nálunk, akkor még Van der Vaart és Modric góljával. Ennél lehet, hogy most kevesebbel is beérnék, szívesen belesimulnának ők is az idei döntetleneink sorába (ez lenne nekik idén a második(!)), de ezen az elmúlt hetek tükrében ez már nekik is majdnem akkora önsorsrontás lenne, mint ha mi mennénk fel az egy pontot megvédeni. Az utóbbi idők hitvány eredményeievel a Spurs bajnoki üldözőből (egyesek szerint bajnokaspiránsból) a Wenger-trophy környéki szappanoperába lavírozta magát, ahol az egy ponttal nagyon keveset érhetnének csak el. Nekik se nagyon maradt már rontási lehetőségük, nekünk sem, ebből a leosztásból pedig a semlegesnéző számára is izgalmas meccs képe rajzolódik ki.

Ebből az igazalomból mi persze minél kevesebbet szeretnénk látni, megelégednénk egy egyszerű kiütéssel is. Szépen benavigálunk a fregattal Spurs kicsit ütött-kopott hajója mellé, és szitává lyuggatjuk – mondtam volna tavaly. Ehelyett most inkább odaállunk mellé a lassabb, unalmasabb, de páncélozott erőgéppel, lepattintunk magunkról pár golyót, hogy aztán kevés de jól irányzott lövéssel kilőjük alóluk a hajót. Szexi? Amíg így működik a terv, addig…. nem. Csak hatékony. Viszont amint találatot kapnánk vagy pattra állna a dolog, akkor muszáj lesz a rumos üveget is az ágyúkba tölteni. Éz az már szexi, csak nem túl hatásos.

Akárhogy is, ma felmegyünk a full kezdővel (mindenki túlélte az elmúlt két hetet), és kockáztatunk. Ha nem is egyből a formációval, de a szellemiséggel, a magasabbra húzott csapatrészekkel, az apróságokkal. Aztán ha a helyzet úgy kívánja, akkor majd egyre többel. Vitorla fel, szélirányba, és támadás.

A Spurs pedig ráér majd hamvaiból feltámadni és behúzni az elszalasztott három pontját a City ellen.