Az ott lent úgy minek van

Van az úgy, hogy nem látod a meccset. Nem azért, mert nem érdekelne, de vannak olyan elemek az életedben, amit muszáj egy-egy meccs fölé emelni. Családi szülinap van, vagy a nyár utolsó meleg hétvégéje a Balatonnál a haverokkal, bármi olyan lehet, ami miatt ki kell hagynod egy jó szaftos Burnley-Liverpoolt, vagy Liverpool-Huddersfieldet. Mindenkivel előfordul. Talán még az is, hogy egy United-Liverpoolt hagyjon ki, hivatalosak vagyunk az anyóshoz, vagy a gyereknek zongorafellépése van, bármi. De egy ilyen kihagyás már úgy egy kicsit fáj, ha pedig végre egy potens örökrangadó lehetősége áll fenn, akkor már jobban is fáj. Bárki miatt is kell halasztani a dolgot, arra azért titokban vagy kicsit nyíltan, de neheztelünk.

Most pedig ezt az élményt a saját csapatunk vette el, de úgy istenesen, mindenestől. Egész februárban alig volt meccsünk, az Anfielden a meccsnapokon legfrekventáltabb helyen fekvő fém járólapokon is megjelent már a rozsda, és amikor végre úgy fordulnak a napok, hogy meccsek – neadjisten jó meccsek – jönnek, akkor kapunk egy ilyen semmit. Sőt, semmiket, zsinórban már kétszer is, minimális támadójátékkal. Gól nélkül.

Ez még RH- alatt is fájt, Kenny ligakupás (de a bajnokságban rém gyenge) tavaszán is fájt, BR alatt is fájt, most meg még beledobjuk a spínt, hogy egyébként klasszis támadóink vannak (masszívan többesszámban), a United pedig saját maga terpeszt be nekünk (még ha akaratán kívül is), és mégis, képtelenek vagyunk alájuk vágni.

De látszólag még csak meg se próbáltuk, ez pedig valószínűleg rosszabb mindennél. Ha körbelőttük volna őket úgy, mint a Spurs januárban, és úgy marad 0-0, akkor egy rossz szavunk nem lenne; De Gea ellen van, hogy nincs megoldás. Csak most odáig se jutottunk el, hogy megpróbáljuk.

Viszont van itt egy fontos különbség. A Spurs akkor ugyanis nem húzta ki 0-0-lal, ők bizony kiszoptak 1-0-ra, még egy első félidős góllal. Ez pediglen fontos, mert máris más megvilágításba helyezi a nagy rohamokat és a hősies, kitartó támadáshullámokat.

Nem akarom a meccs utáni kommentekből összegereblyézni az okosságokat, hogy a kényszerű cserék igazából csak egyre hátrébb és hátrébb és hátrébb tolták a United teljes hőpacáját, hogy az eredeti Klopp-terv egy teljesen más meccsképpel számolt, ahol kulcskérdés lett volna, a United minőségibb középpályájának megfogása, Pogba kiiktatása, stb. Azzal nyilvánvalóan senki nem számolt előre, hogy Lukaku például leginkább egy szélsővédő szerepébe kényszerül majd a meccsen, hogy Pogbának konktéran nem marad játszótársa előre, egyszerűen ezek előzetesen nem voltak benne a kalapban. De ezeket tényleg nem akarom most összehúzni, ez mind ki lett tárgyalva a kommentek közt – részletesen, alaposan, szakmaian és szakmaiatlanul is -, a meccs után 24+ órával ezeket már nincs értelme előcitálni.

Ami viszont még ezen a ponton is az adott meccsből érdekes lehet – az 1 begyűjtött ponton kívül -, az a „saját” reakciónk az eseményekre, és pontosan ez az, amit sokan sok módon értelmezünk, de talán még több módon élünk meg.

Értékeljük már egy kicsit a csapat választott harcmodorát, kiemelve akkor már a csúcséket, Kloppot. Gyáva volt? Töketlen? Becsicskult? Szándékosan áldogált lógó farokú nyámnyila, nyápic, tutyimutyi anyámasszony katonájaként az orgia feliratú ajtó előtt?

Talán igen. Számos lehetősége lett volna máshogy forgatni a meccset, OGS kényszerpályája miatt Klopp kezében volt a teljes játékhívás. Firmino sérülése után egyből mehetett volna fel Shaq például, aztán Origi és Studge a padon is kihúzhatták volna, miközben Keita és Lallana rohangál a United fala előtt, egy Szalah-Mané helycsere se lett volna hülyeség néha egy 10-10 percre meglépve. Lett volna itt bőven lehetőség, ezt pedig Kloppnak nálunk sokkal jobban tudnia kellett. És talán lett is volna olyan szituáció, amikor ezt lépi meg. Vagy egyszerűen csak olyan év, olyan szezon.

De most nem ezt lépte meg, ez a szezon pedig nem olyan, mint bármelyik másik. Klopp első teljes szezonjában a top6 csapat edzőjének 10 szemét 11 különböző irányba gurítottuk szét, és végtelennek tűnő pontot gyűjtöttünk be a rangadókon, tavaly is álltuk rendesen a sarat – bár már nem annyira -, ehhez képest pedig idén egy idegenbeli rangadóra elve döntetlent felajnálva utazunk el. Most lényegében csak hoztuk, amit eddig mindig

Ez lett a szexi focinkból és a rock’n’rollból.

Ez pedig túlfűti a kollektív hiúságunkat, hogy nem, ezt már nem. Sok kompromisszumra hajlandóak vagyunk, de nem, ez nézhetetlen, ez szar, ezt nem.

Igen, ez nézhetetlen, és szar, mint lényegében az összes rangadónk idén, és az alsóházi meccseinknek egy komoly hányada is. Rossz a képernyőt nézni, de a másik oldalon viszont ott van, hogy hasznot viszont mégis hajt ez a rendszer. Nem hősies, mert ez a vadászó-halászó-gyüjtögető életmódban ez a bogyó- és gombaszedés megfelelője, ami kurvára nem szexi egy mamutvadászathoz képest. Nem csoda, hogy erre már csak meg se mozdul, nem, hogy felállna a törzs. Ez gyenge, férfiatlan és alávaló. Gyáva. Szar.

De eddig a pontig nem láttunk még olyan történetet, amikor az eresen duzzadó akaratunkkal (komoly) részeredményeken kívül végső győzelmet is tudtunk volna elérni.

–

Vadászat-halászat-gyűjtögetés. Férfi és női munkák az ősembernél, viszonylag közismert megközelítés, hiszen adja magát. A férfi genetikailag erősebb, gyorsabb, de mindenekelőtt feláldozhatóbb, azaz ideális vadászatra. Ha sikerül valami, akkor nagyon de kurvára hogy megmondtam sikerül, ha nem, akkor viszont nagyot veszíthet vele az ember fia. Nem mindig veszít, de mindig felkínálja a lehetőségét.

Egy (klasszikus értelemben vett) nő viszont más. Lassan építkezik, nem enged el egy ágat amíg nem fog egy következőt, nem hogy felesleges, de lényegében semmilyen kockázatot nem vállal. Nem nyer nagyot, de nem is veszít nagyot, csúcsra se jut, de szakadékba se esik. Unalmas, de sok napot él meg.

És ezek közül egyik se jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen különböznek. Izgalomban, érdekességben, tartósságban, és még egy sor más dologban. De átlagteljesítményben is.

Ez a szezonunk pedig masszívan erről a „női” megközelítésről, akorkázatkerülésről szól. Minden egyes mozzanata ezt üvölti, ha nincs pánikhelyzet, akkor nem nyúlunk dupla vagy semmi gombhoz, mindenből kihozunk egy várható értéket.

Persze, ez unalmas nekünk. Töketlen. Az olvasóközönség 98-99%-a férfi, úgyhogy nyilván ez a vélemény és hangulat el is uralkodik rajtunk, meg mindenkin, akivel a fociról beszélgetnénk. Mert mind hímek közt vagyunk, ahol a küzdelem elkerülése negatív hangszínű, ahol egy hősies vereség többet ér egy fel nem oldott pattnál. Engem is frusztrál, hogy nem húzunk egy bátrat, nem pakoljuk ki a brét az asztalra, nesze, egyél, de fel kell fognunk a farkunk helyett a tudatunkkal, hogy most nem ezt csináljuk. Ha mondjuk 70%-unk van arra, hogy jól sül el a kockázatvállalás, akkor se lépjük meg a valószínűt. Idén nem.

Éppen ezért borzasztó hiú gondolat azt elvárni meccs közben vagy azután Klopptól, hogy majd lép egy tököset. Hogy most odacsap. Lehet, hogy te megtennéd, én egészen biztosan megtenném, de ő nem teszi meg, idén nem. Az egész szezonban nem tette meg, és eddig ez 100%-ban kifizetődik neki, 2.44-es ppg-vel vezetjük a bajnokságot a táv 70%-nál, nem most fog sem ő, sem a csapat szemléletet váltani. Ha ez működik, akkor ezt fogja csinálni, és hiába károg mindenki miatta – én is -, valószínűleg pont ezért is ül ő egy ekkora csapat trónján.

–

Tegnap egyetlen módon győzhettünk volna; ha a pályánlévők formából megoldják. Egyéni megmozdulással, bravúros kombinációval, valamivel. Mindezt úgy, hogy hátul maximális biztonság az elvárás, és szerkezetileg, játékosanyagból bármiféle segítség nem várható, mert idén nincsen nagy hadicsel, trójai faló, felégetett földek, semmi. Idén az van amit a bogyókból megfőzünk, ez pedig tegnap kevés volt.

Ahogy egyébként a szezonnak egy elég komoly hányadában volt ez ugyanígy. Aki meglepődött – én minden ilyennél titkon reménykedem -, az magára vessen.

(a furábbnál furább képek középkori kódexekből vannak, a Buzzfeed gyűjtésében)