Szindbád útja a Vörös Fonatnál

Minden karakter felesleges, fogadjátok szeretettel a beszédes nevű Ekiyeki zseniális vendégposztját. Köszönjük!

Egy napon Szindbád, a hajós, nem sokkal 126. évének betöltése után különös helyre érkezett. Később visszagondolván kalandjai ezen szakaszára, nem tudta eldönteni, hogy valóságosan is az említett helyen járt-e, vagy csupán álmodott. Az bizonyosnak tűnt számára, hogy fiakkeréből a pázsitra lépve egy épület előtt találta magát, melyre nagy betűkkel volt kiírva: Betérő a Vörös Fonathoz. Emlékeiben később nagy, vöröstéglás épületként élt e ház, mely előtt hársak és orgonák virágoztak, a bejáratához vezető ösvényt pedig buja bokrok szegélyezték mindkét oldalról.

Kíváncsian nyomta le a kapu kilincsét, remélve, hogy dús keblű honleányok és szolgálatkész személyzet enyhítik majd utazása fáradságait, hiszen – hasonlóan más pasasérokhoz – éltesebb korára nem szívesen áldozta már fel kényelmét a várható kalandok oltárán. Zsivajgó, élettel teli helyiségbe érkezett, hol szemének szoknia kellett a sejtelmes félhomály és a mindenhol túltengő vörös szín elegyét. Szerteszéjjel élénk szavú asztaltársaságok üldögéltek olyanképpen, hogy tagjaik a középen található nagy közös asztalhoz is könnyedén odaférkőzhessenek, ha éppen sokakhoz szólni támad kedvük.

⦁ Üdvözlöm nálunk, uram – szólította meg egy, a közös asztal mellől felemelkedő úriember. – Nevem Mokka, és én vagyok a hely egyik gazdája – szólt, majd a közös asztal felé intve folytatta: – Jelenleg itt tartózkodó társaimat láthatja: Máté úr, Medve úr, Statek úr, Rajzos úr, Bokor úr ülnek amott. Megkérdezhetem, hogy mi járatban van mifelénk?

⦁ Nevem Szindbád – válaszolta a hajós. – Utazásra és a női szívek tanulmányozására kaptam megbízatást a sorstól, s most éppen e környék útjait taposom. Világjáró kalandjaim során sokfelé jártam már, de bevallom, ilyen helyet még nem láttam. Fura keveréke ez a nyüzsgő kávéházak, meg a nyíltszíni tömegrendezvények világának, és engedelmével megállapítom, hogy eltagadhatatlanul van valami sajátos bája a dolognak. Megmondaná nékem, pontosan hol is vagyok tehát?

⦁ Ez itt egy angolszász futballegylet, a Liverpool FC helyi szurkolói klubja, mely Vörös Fonat néven ismert a szakértő közönség köreiben – válaszolta az őt fogadó úriember. – Örömmel fogadunk minden nálunk alkalmilag vizitálót és törzsvendéget egyaránt, ha betér hozzánk. A kérdés már csupán az lehet, ismeri és kedveli-e Ön e népszerű sportot, hogy az élet nagy kérdéseit nem szem elől tévesztvén a számunkra legfontosabb dologról is szólhassunk?

⦁ Már hogyne ismerném, hisz magam is űztem hajdan a Podolini Párducok csapatában – bólintott Szindbád, ábrándos arckifejezéssel emlékezve vissza ifjonti éveire. – Centerhalként magasodtam az ellenfél támadói elé, hogy megtörjem rohamaik lendületét, majd a labdát megkaparintván – ahogy azt tanítóm, az alliterációkban és poétai rugamokban jártas Portobányi úr kérte tőlem – rövid passzokkal hozzam játékba örökösen ötletelő, örökmozgó összekötőinket, vagy hosszú labdákat lőjek szilajul száguldozó, szívszakasztóan szélvészgyors szélsőink felé. Később azonban úgy alakult életem menete, hogy figyelmem inkább az asszonylábak felé fordulván, a finom szalonok, bálok és budoárok világát részesítettem előnyben a futballarénák helyett, ám érdeklődésem e bátor és férfias játék és űzői, a derék szportmenek irányában – némileg csendesebb lobogással ugyan, de változatlan elismeréssel – továbbra is megmaradt.

⦁ Derék – biccentett Mokka, elismeréssel vegyes kíváncsisággal hangjában. – Nézzen tehát körül minálunk uram, s ha valamely kérdése lenne, ne habozzon megosztani velem.

⦁ Úgy teszek hát – felelte az utazó, és néhány pillantással felmérte környezetét. A falon legendás mérkőzések, valamint játékosok képei és keretezett dresszek igazították útba a vendégeket, míg a beszélgető helyiek társalgásukba melegedve nyújtottak érdekes látványt a szemnek. Míg egyesek csendesen válaszolgattak társaik mondandójára, addig mások mindenféle grafikonokkal és ábrákkal igyekeztek igazukat bizonygatni, vagy éppen érzelemdús kifakadásokkal színesítették véleményüket. Idő múltán elunva kissé ezt a lélekkoncertet és zsivajgást, Szindbád a falakat díszítő piktúrákat kezdte tanulmányozni.

Keretezett dresszek igazították útba a vendégeket

⦁ Ő kicsoda? – mutatott hajósunk egy ódon keretben függő, fiatal férfi portréjára.

A fotográfiáról egy komoly arcú, kipedrett bajszú, sötét bőrű fiatalember nézett vissza a szemlélőre. Haja rezedaolajjal volt pomádézva, sűrű szemöldöke alól kibukkanó tekintete pedig a sokat látott emberek bölcs merengésével lőtte nyilait a gyanútlan szemlélőre. Egyszerre volt benne valami harcias, dacos elszántság (melyet az élet dolgaiban kevésbé járatos szemérmetes kisasszonyok hajlamosak voltak értelmetlen, ámde vonzó makacsságnak hinni), és olyan tapasztalat, mely az ilyen lovagok sajátja, kortól függetlenül.

A fotográfiáról egy komoly arcú, kipedrett bajszú, sötét bőrű fiatalember nézett vissza a szemlélőre

⦁ Kán Imre, csapatunk oszlopos tagja – felelte Mokka úr.

⦁ Érdekes kép – válaszolt Szindbád. – Nem csodálnám, ha másolatát medaillonokban hajadonok és úrasszonyok hordoznák titokban keblük között, és zúgva kalapálgató szívük nehéz balzsamos illatokkal teli estéken jajdulna fel, tulajdonosuk által nekik címzett, akár atyafiságos, akár merészebb csók után.

⦁ Meglehet – biccentett kimérten a férfi, akit szemmel láthatóan zsenírozott a beszélgetés ezen irányba kanyarodása. – Számunkra azonban mégiscsak játéka volt fontos elsősorban. Hogy valamely elfogultsági váddal ne legyek illethető, így inkább a helyi Visszhang című zsurnál mértékadó kolumnistáját, bizonyos Tomkinsz Pál urat idézném, már csupán azért is, mert ebből a tekintélyes és színvonalas kiadványból tájékozódnak a decens helyi polgárok és professzionális tipszterek egyaránt:

„ A mögöttünk hagyott szezonokra visszatekintvén nem mehetünk el szó nélkül Kán Imre teljesítménye mellett. Nevezett zsentlémen minden körülmények között finom manierral és eleganciával közlekedett a játéktér pázsitján, mintha bizony egyenesen a promenádon sétálgatott volna. A felületes szemlélőnek is feltűnhetett higgadt eleganciája, melyet azonban néhányan – amúgy tévesen – lassúságként aposztrofálnak. Minő badarság! Ő mindig a kellő időben van a szükséges helyen, és játékát a kifogástalan technikai tudás mellett a régi időkből ismerős szilaj lelkesedés jellemzi, mikor bizony még a játékosok szívük helyén antik, pirosló aranyból való clubcímeres amulettet hordtak, nem pediglen fekete gödröt. Egy ilyen nagyszerű csapattag jelenléte joggal feszélyezte egész idény során a sikerre éhező ellenfeleket és azok szurkolóit egyaránt. És vajh elmellőzhető-e mindazon pozitív hatás, melyet társaira és a drukkerekre gyakorol megjelenésével és játékával olyannyira, hogy utóbbiak lelkes zajgással üdvözlik őt minden alkalommal, midőn csodálhatják? Aligha! S ha legszigorúbb ítészei számára mindez nem volna elegendő ahhoz, hogy az egylet jelentős tagjai között tartsák őt nyilván, úgy nem feledkezhetünk meg remek bravúrstiklijeiről sem, melyek közül kiemelkedik a Watfordi Lódarazsak Plébánia utcai stadionjában azok hálójába akrobatikus mozdulattal küldött győzedelmes lövés. Mindent egybevetve tehát egy olyan jeles ifjúról van szó, kinek személye fiatal kora ellenére igen sokat jelent szeretett clubja és annak támogatói számára egyaránt.”

A Watfordi Lódarazsak Plébánia utcai stadionjában azok hálójába akrobatikus mozdulattal küldött győzedelmes lövés

⦁ Derék – bólintott Szindbád a lelkes felolvasás végén. – Hanem azt mondja meg nékem amice, mikor és hol láthatom ezt a nevezetes fiatalt játszani a közeljövőben?

⦁ Sajnos már csak Taljánföldön – válaszolta borútól felhőzött homlokkal Mokka.

⦁ Hogyan? – hökkent meg a hajós. – Nem éppen az imént ecsetelte nekem drága uram eme kófic ragyogó érdemeit a legnagyobb delíciával, most pedig áperté kijelenti, hogy nevezett Kán Imre már nem található köreikben?

⦁ Így van – bólintott a másik. – Szerződése lejártával továbbmasírozott, s most híreink szerint Turinban csodálhatják őt a szerencsés helyiek.

⦁ Mi vihette erre a lépésre, ha itt ilyen elismert és megbecsült tagja volt gárdájuknak? – kérdezte a hajós kíváncsisággal vegyes bosszankodással hangjában.

⦁ Nos, annyi mindent beszélnek az emberek, uram – felelte Mokka úr. – A füstös fogadókban pompás szilvórium és gyöngyöző krigli sörök mellett pletykák suhannak pénzről, több szereplésről, jobb éghajlatról, de engedtessék meg nekem, hogy mindezeket gyerekségnek nevezzem, és teljességgel kizárjam az okok közül. Ellenben az is igaz, hogy mást nem tudok állítani helyettük.

⦁ Sokat látott emberként már csupán egyre gondolhatok – húzta fel szemöldökét Szindbád együttérzőn. – Magam nem tudok mást elképzelni, mint a szív hangjait. A vágyakozást a távoli ismeretlen, az izzó kíváncsiságot, a türelmetlen vágyakozást az új kalandok iránt. Amikor az ember először jár szemérmetes mosollyal bensőjében az addig csak elképzelt tájon, divatot éltető, kecsegeorrú cipője először tapodja az ismeretlen földet, és tüdeje erős szippantással fogadja be a minden addigitól különböző helyi levegőt. Olyan késztető erő ez uram, mely ellen küzdeni esztelenség, hiszen akinek szívkamrájában eme érzés megjelenik, azt a legnagyobb kegyetlenség lenne láncra vert rabként zárhelybe dugni. Ha az Önök embere ily ok miatt vágott neki a világnak, úgy pillanatig se nehezteljenek rá, mert felesleges. Én már csak tudom, drága uraim – szólt az utazó, és mindenki által áhítattal hallgatott szónoklata után megértő pillantással simította végig Kán Imre képét a falon, majd kilépett az ajtón.

Azt mondják, aznap este a vendégek békés hangulatban, megnyugodott lélekkel, egymással társalkodva még sokáig üldögéltek a menedék asztalainál.