Fiktív hajsza

Tudom, hogy fizikailag semmi sincs ott, mégis mintha valami nyomná a mellkasom. Nem tudom mozgatni fel-le. Nem csak a vegetatív rendszerem tagadja meg tőlem, de tudatos énem is képtelen tenni bármit ellene. Nincs több levegővétel, csak a bent maradó egyre kevesebb oxigén. És egyre szaporodván, talán öt vagy hat csillag a szemem sarkában. Kápráznak. Pedig nincs körülöttem víz, nem süllyedek. Csak száguldok egy kocsi volánja mögött. Egy isteni vörös verdában. Csúfolták, kiröhögtek bizonyos részei miatt, avíttnak ítélték. És mégis. A verseny célra fordító kanyarjának kiforduló utolsó nagy gázfröccsén én láttam meg az elsők közt a kockás zászlót.

Van előttem egy luxus fehér Merdzsó, vagy a tököm tudja mi ez a csillogás. Jobbról meg jönnek az angol márkák. És nagyon hajtanak. Levegőt venni már nem merek. Mert mi van, ha épp ráköhögök miatta? Mi van, ha félrenyelek? Mi van, ha tüsszentek? Mi van, ha megrándul a kormány, lecsúszik a lábam a pedálról? Még egy kis fuldoklást megér az a célegyenes és a kockás zászló.

Pedig tudom, hogy lazán kéne kezelnem. Ez is csak egy amolyan naplementében ATB-t hallgató autókázás, csak épp minden vázizmom feszült. Élvezem, mert ez is csak egy verseny. De hát csak egy verseny, cseszed, azért mégiscsak jelenlegi életemben a verseny. Olyan súlya van, és olyan boldoggá tesz egy életpályát, hogy felfognom is nehéz. Úgyhogy inkább csak engedem, hogy megmosolyogtasson ez a régmúlt szépeit idéző néhány, talán csak másodpercecske. Mert hiába izgulok ma bagatell dolgokon, lesz még versenyem, szép ívűek. Ahol majd nem remeg a lábam, nem félek a félrenyeléstől, mert már megtanultam igazán élvezni a szituációt.

Kiröhöghetnek majd a cél után, ha nem úgy végzek, ahogy szeretném. Kiröhöghetnek majd, ha mégis úgy végzek, de nem hisznek bennem. Hát nevessenek! Pedig mikor ők már rég leírtak engem, én már a középső ujjamat fényeztem nekik. És most esett csak le az álluk. Minden nézőnek a lelátón a bokájáig süllyedt a kapcsa a vörös kocsit látva. Nem hitték. Miért is tették volna? Ahhoz még ők is értettek, hogy az bizony sok nyűg.

Koppan a gázpedál, és szorítom a kormányt. Conte Chelsea-je jön szélárnyékból. Sorsdöntő lehet a következő 90 méter is már. De még mindig én vagyok elöl. A közönség pedig tátott szájjal figyel, miközben magasodik a tömött lelátón. Férfiak elfelejtenek belekortyolni a sörös dobozukba. Gyerekek elfelejtenek kiabálni az apjuk vállán. Nők elfelejtenek sikoltani. Én pedig elfelejtek lélegzetet venni.

Az álluk nem mozdul, mert egy, talán kevesek által várt kormánymozdulattal behúzódom a fehér szélárnyékába. Mert mit veszíthetek? Mindenki engem fog ünnepelni. Bármi lesz ugyanis, enyém a legszexibb, enyém a vörös.