Ússz, baby

Apám dokkmunkás, bátyám Everton. Anyukám pedig mindig azt mondogatta, hogy az élet egy doboz csokoládé, és a legfinomabbat kell választani. Ma is hiszek neki. Gyerekkoromban sokat úsztunk a kert végén elhúzó kanálisban. Felnőtt szemmel egy elnyúlt pocsolya, de akkor az komoly verseny volt a barátaimmal, ki hogy bírja, vagy épp ki a leggyorsabb a túlpartra.

Ismertem már a trükköket, sokszor tudtam nyerni a többi gyerek között. Aztán jött a háború. Apámat elvesztettem. Őt, ki mindig oly büszkén emelte ki a vízből vörös hajú kislányát egy-egy úszás után. De anyukám erős volt. Ő az, aki mindig képes meglátni azt az apró szikrányi reményt is a legnagyobb sötétségben. Hisz egyszerű, csak a fényt kell keresni, mindenhol és mindenkiben ott van. Még ha sokáig is kell rá várni, hogy lángra lobbanjon.

Gyönyörű évek következtek. Bejártam az országot és Európát. A férfiak rajongtak értem, még tán a nők is. Az olyan bókokra persze nem adtam, hogy én vagyok Európa legszebbje, de persze élveztem az édes szavakat. Az úszást először nagy medencében folytattam hébe-hóba, majd a Mersey folyóban is sokat gyakoroltam, mikor lenyugvó éveimet éltem és letelepedtem. Kevés volt akkoriban a folyami úszó, főleg csak a Duna-mentiek űzték. Talán ettől is lett olyan szép az alakom. Valami viszont hiányzott, ezért sokszor magányosan, melankóliába merülten mentem ki a partra izgalmat és a gondolataimat keresve.

A napfényes sodrásban úszást viszont van, hogy felhők árnyékolják be. Nálam vihar jött egyik szokványos délutáni merülésemnél. Tombolt. Kapálóztam, ilyenre nem voltam felkészülve. Vagyis pontosan láttam már egy ideje az egyre gyülekező felhőket, de tovább igazán sosem gondoltam. Nem sikerült kiúsznom a folyópartra. Jobban belegondolva – nem is igazán akartam már. A tenger végtelenjében találtam magam. Hátrapillantva még láttam az egyre távolodó partszakaszt. De mindaz csak múló emlék lehetett, az áramlat a nyílt víz felé sodort.

A vihar elcsendesedett. Feleszméltem, éltem. Ez az öröm azonban nem tarthatott sokáig a nyílt vízen. Hova leszek így, uram? Miért kellett nekem veszélyes vizekre úsznom, szemben az árral? Megérte ez? Megéri küzdenem innen is?

Csak még több felhő jött, egészen Amerika partjai felől. Villámlott. Lassan már majdnem feladtam, az egyik méterekre tőlem csapott a vízbe.

És mégis túléltem. Akartam, hogy túléljem. Szeretem a partokat, a szárazföldet, a napsütést, a havat, a szenvedélyt, a szerelmet. De Anglia partjai már beláthatatlanul messze kerültek. És hiába úsznék vissza, ott ezekre már nem találhatok rá. De vajon megélhetem a nyugati partokat? Tényleg jobb nem a múltba révednem kelet felé?

Hetekig hánykolódtam, átgondoltam mindent. Vajon tényleg csak a vihar sodort el engem arra, merre sok általam irigyelt társam már rég hajóval indult? Nem pont én akartam azt az elsodródást? Sosem jöttem rá igazán. De csak az számít, hogy megtörtént, és az nem lehet ok nélkül. És felismertem magam. Felismertem magamban azt a szikrányi reményt, ami éltetett még a legnehezebb napokon is a nyílt vízen hánykolódva. Mely éltetett, hogy elérjem a túlpartot.

Frusztrált voltam, de sosem gyengültem el. Épp bukott le a horizonton a nap. Rózsaszín felhőakvarellje alján pedig felbukkantak az új föld partjai. Sírni kezdtem. Lesz erőm odáig úszni? Annyi szenvedés, annyi év, annyi élelem nélküli idő. Fogalmam sincs miért, de ekkor apukám chillis csokijának a csípős édességét kezdtem érezni a nyelvem hegyén, melyet még gyerekkoromban az újabbik Amsterdamból, New Yorkból hozott. Honnan jött most ez? Félholtan ekkor egy dologra tudtam koncentrálni, egy dolgot kezdett el lángra lobbantani az a sokáig parányi reményszikra: meg akarom kóstolni azt a csokit újra és újra. És ahhoz ki kell úsznom a túlpartra, ahol vár rám. Messze van? Nézzek már hátra, az istenit! Ha ennyit megtettem, akkor majd pont én nem fogok tudni kiúszni itt a végén a boldogság újrafelfedezéséhez? Megmosolyogtam, hogy fásultságom hogy el tudta takarni a nyilvánvalót álmaim tengerében. Ideje lerántani a takarót.

Hirtelen egy magas férfi sziluettjét pillantottam meg a part fennsíkjának tetején a távolban. Szőkésbarna tincseit borzolta a nyugati szél. Engem nézett. Mintha évek óta ismerném, és azóta várna ott rám, hogy kisegítsen a vízből. És ő már elindult, hogy belegázoljon értem az óceán sós vizébe.

De oh, istenem, mi úszik felém oly sebesen nagyokat csapkodva? Te jó ég, igen, ez egy cápa. De gyere! Gyere el te is! Mi vagy te nekem egy ilyen út után? Percnyi küzdelem még az örök boldogságért. Gyere, kívánom, hogy legyőzzelek. Csak még intenzívebb lesz az a csokoládé a parton.

Eme prológussal megannyi történet és történelem mellett a most vasárnappal kapcsolatban két dologra szeretnék kitérni: legújabb cápánkra, a City-re, és a sziluettre, mely nem úgy segít a vörös nőnek, hogy holmi Coutinho-transzferek befolyásolják.

City. A PL alapítása óta kétféle év van liverpooli szemszögből: az, amikor sokan hasonló eséllyel halásztak a zavarosban egy évig, majd lett egy szerencsés – sosem mi; illetve az, mikor van egy igazán kiemelkedő csapat, és simán viszi a trófeát – sosem mi. Idén ugye utóbbi van, és a kiemelkedő most vasárnap jön hozzánk megőrizni veretlenségét. Nyilván fasza meccs lesz, meg „na majd a Pool”, „na majd Klopp” megtöri a sorozatukat; felesleges bármelyik győzelemre boldokat mondani, kiszámíthatatlan. Jó taktikai meccs lesz, de míg minket a Coutinho-saga szomorú végkimenetele sújt tudat alatt, addig ők pont ott folytatják, ahol nyáron elkezdték.

Ezt a Guardiola-féle City-t nem hiába istenítik, és tényleg nem is kevés ideig fogjuk még felemlegetni. Egy korszakos zsenit szkepticizmussal fogadtak Angliában, igaz, hogy megkapta a nagylóvét, de ilyet rajta kívül talán tényleg senki nem tudott volna építeni. Elengedte minden tipikus szélső hátvédjét, és behozta a Walker (!), Danilo, Mendy hármast. Ki az isten húz ilyet? Új kapust (!) hozott Ederson személyében, aki a lehető legjobban passzol a csapat stílusához, és 89%-os passzpontosságával kiemelkedik a PL-mezőnyből. CB-t pedig senkit nem hozott ez a merész matador. Pedig hát a Premier League-et a védelemmel kell megnyerni, hőte! Hát ő köszöni szépen, elvan a saját gondolataival, ragaszkodik hozzájuk, végigviszi tűzön-vízen, és mindenki a seggét bámulja másfél év munka után.

Kicsit ragaszkodva még a kapus témához: igazából félig a saját emberét, Claudio Bravo-t cserélte le, mert egyszerűen a City-Pep tervhez nem volt a lehető legmagasabb szint. Hozta Edersont, és kétszer annyi támadásépítés első passza sikeres, mint előtte. Kapusposzton is fejvakarás nélkül lehet váltani.

Emellett ismert, hogy a 10 középpályás csapatának nevezik őket. A csillagromboló középpályát már olyan TNT-wb-kkel támogatja meg duplán a Sané-Sterling páros, hogy tényleg nehéz nem félrenyelni a vizet. Ha nem Milly lesz a balunkon, akkor kalap kabát, de a jobbon sem látom, ki fog hozni 90 percet hiba nélkül. Bent meg vagy az ismert bizonytalan keverés lesz, vagy VVD, de utóbbit szerintem erre a meccsre azért nem dobjuk be. A szeptemberi 0-5-höz képest sokkal jobb a formánk, csak hát azért a héten volt történés, ami a Fab3 fejében is ott fog motoszkálni. Náluk meg van egy Kompany-Mendy sérültlista, és csók.

Őszintén szólva nem látom, mivel vagy hogyan lenne nagy esélyünk megnyerni ezt a meccset. Szerencsére azért ez a sport romantikusabb ennél.

Végül pedig: Coutinho az a barátnő, akivel sok évig nagyon jó volt, te még mindig szereted, de ő téged már rég nem. Nem tehetsz róla, egyszerűen neki nem te vagy a tökéletes. Épp ezért te sem neki, és így nem egymásnak vagytok teremtve. Igaz, ezen azért te is elgondolkodtál már az évek alatt. Lehet és kell is egy ilyen szakítás után sírni, szitkozódni, kiadni a mérget, keresni a logikát benne… de felesleges. Ilyen az élet, ennek is meg kellett történnie, ez sem volt ok nélkül. Jobb lesz így. Nem holnap és tavasszal, amikor rohadtul fog hiányozni, mert nyilván fog, mert 1) hiába hozunk bárki újat, nem tud azonnal ilyen impact lenni a Fab3 alá (és úgysem hozunk, csak gondoltam szólok, de kurvára ne is hozzunk panic buy-t (értsd: egyéjszakás kaland)), és 2) nem, nincs a padon pótlása, hiába a kedvencem Lallana, hiába van ott tucatnyi új-Gerrard tinédzser, és hiába mutat pár kismintás statisztika mást. Szar lesz. De nem akkor, amikor már tényleg a partra jutottunk. Mert ahhoz néhány közbenső lépés, amit ad az élet, nem fog beleszólni. Ahogy Kloppék terveibe sem.

Rosszkor léptük meg? Kevés az érte kapott pénz? Nem. Menjen, ha menni akar, ha akart és mert egy ekkora döntést hozni, akkor nincs mit húzni ezen. 142 millió font. 150 volt a stadionunk, amire 10 év masszív szenvedést jósoltunk. Most egy tollvonás, egy kattintás a Barca ebankján. És nem, nem VVD + Lemar + anyámtyúkja osztva a stadionbérletek átlagárával = 142, nincs ilyen FSG-matek. Fenntartható üzleti modell van, életszerű, néha nem megtervezett történésekkel. És egyelőre egy kurva boldog élet felé konvergálunk a sanyarú, csődközeli középszerűségből kb. 7 éve – csak néha megijedünk, mert víz megy az orrunkba egy nagyobb hullámtól, pedig már látjuk a partot. Csak le kell nyelni azt a kis sós vizet és kiúszni a partra. Vasárnap pedig vízzel teli orral és szemekkel, de bokszolni egyet az újabb cápa kopoltyújára.

Nem igazán leszek sokadmagammal a kommentmezőben, de szívből minden jót kívánok a kis brazil mágusnak, és hogy találja meg saját útját a boldogsághoz, mert még egy Kloppi Liverpoolnál is mert nagyobbat álmodni.

Mindig különös nekem, mikor valakiről azt mondják: elcsábította ezt meg ezt az asszonyt. Olyan mintha azt mondanák valakiről: úszni tanította ezt meg ezt a halat…
/Gárdonyi Géza: Földre néző szem – Nő/