Fair enough

A Chealsea-vel ikszelni nem a legrosszabb dolog a világon, főleg nem egy olyan meccsen, ami végleg döntetlentől bűzlött. A fejünkbe vert Top 6 bajnoka Pool képet azonban most kell elengednünk.

Egy érzelmileg megterhelő hullámvasút meccs után mindig érdekesek a következő találkozó első percei. Milyen égésfokon futnak ki a srácok a pályára? Miként futtatja ki őket a Klopp? Egyáltalán, miként áll fel a megcsavart kezdő? Mindezen kérdéseket pedig szteroidokra is tudjuk rakni amiatt, mert az ősz egyik legnagyobb anfieldi rangadójáról szólnak, napokkal a reverse-Istanbul után.

Elég hamar választ kaptunk rájuk: ez feszült, intenzív, mocskos, esőben tocsogó észak-brit foci lesz végig, ami nem a legszebb, ellenben kifejezetten élvezetes. Már a kezdőkből levehető volt a Conte és Klopp közti kölcsönös bírás és tisztelet. Mindketten elég óvatosan akartak nekilátni a másik csapat kitapogatásának, a padon hagyva néhány olyan töltényt Manéval, Bobbyval vagy Williannal, akiket majd ki lehet lőni, ha úgy van.

Eleinte nálunk volt többet a labda de, ahogy az várható is volt, sok melóra és türelemre volt szükség ahhoz, hogy feltörjük a Chelsea luxusbuszát. Nem segített a helyzeten, hogy sok minden a középpálya jobb oldalára visszapakolt Millyn keresztül futott, aki eléggé dadogott. Mindeközben a mi védelmünk elég szellős volt egyes pontokon (ahogyan az még inkább várható volt), és egy-egy Dinamo kontránál emelni kellett a kezünket a szívünkhöz, még ha meg is úsztuk egyelőre őket. Volt egy szűk tíz perc aztán, úgy a félidő fele tájékán, amikor 12. emberként focizott a Liverpoolban a szerencse, kicsit még most sem tudom, hogy nem kaptunk gólt valamelyik helyzetből, például abból a Hazard lövésből. Mindezt úgy, hogy ebben az esetben a vörös védelem még egész korrekten állt a lábán, csak hát a fák és a folyók mellett az is Isten alapcsomagjának a része, hogy a Chelsea jó.

A félidő utolsó perceiben már eléggé vártuk a sípszót.

A kloppi Pool egyik legjobb tulajdonsága, hogy fosabb első félidők után rendre másabbakat, jobbakat hoz, ez pedig az előző két menedzserre nem volt jellemző. Így történt most is. Kifejezetten lendületesen kezdtük a másodikat, jó tíz perccel később pedig ott volt az első igazán nagy helyzet Sturridge-nál, amit minden bizonnyal be is vert volna, ha Azpilicueta nem blokkolja az utolsó pillanatban. A sebváltón azonban kétségtelenül felkapcsolt a csapat így is, az Anfield szintén elkezdett meccsbe lendülni, így nem jött váratlanul, hogy Cinderella Man – a.k.a Mohamed Salah – megszerezte a vezetést. 13 PL meccsen 10 gól, Liverpool rekord beállítás ez így.

Külön jó volt látni az előtte lévő Ox gólpasszt, és hogy most már volt pár olyan megmozdulása az elmúlt hetekben, amik arra engednek következtetni, hogy hosszútávon nem is annyira biztos, hogy bust lesz.

Ezt követően ráültünk az 1:0-ra (read: Sturridge – Gini csere), ami nagyjából jól is ment és sokáig az is volt a levegőben, hogy le fogjuk tudni hozni, mivel a kékek utolsó passzai sosem működtek igazán ezen az estén. Aztán persze nem sikerült, és az egész egy lecsúszott Willian beadáson ment el. Többen elkezdték Mignolet nyakába varrni a dolgot, mondván ha nem állt volna annyira kint, ki tudta volna tolni – ellenben kint kellett állnia, a lövés és a beadás miatt is, ez a kettő közé beesett valami meg tényleg egy olyan számukra szerencsés, számunkra szerencsétlen történés volt, amire nem lehetett felkészülni.

Meg azért tegyük a szívünkre a kezünket: sokkal jogosabb volt a döntetlen ezen a meccsen, mint a Liverpool győzelem. Döntetlenezni a Chelsea-vel teljesen fair enough.

Ami mellett ugyanakkor nem szabad elmenni szó nélkül, hogy a „rangadókat mindig hozzuk, azokkal sosincs baj – Liverpool” idén nem létezik: 1 győzelem, 2 döntetlen és 2 vereség a mérleg a Top 6-ban, és nincs az a tavasz, ami ezt közepesnél jobbra ki tudja majd hozni. Mindez annyit jelent, hogy még nagyobb fókusz lesz a kis- és középcsapatok elleni eredményeken. Azok lesznek az igazi kérdések, továbbra is.