Fine margins

Túlvagyunk rajta. Hogy igazából min is, az első ránézésre olyan szokásosnak tűnik: outscore, csúcsok és mélypontok, jó támadások, gyengébb védekezés, megnyert meccs majdnem elvesztése, bírói bakiparádé, csak a szokásos. Ha viszont egy kicsit jobban megkapargatjuk, érdekesebb lesz a történet.

Mert ahogy Klopp is utalt rá, ide eddig copni jártunk vele: három meccs három vereség Leicesterben, mind kétgólos. Ráadásul a legutóbbi három napja volt. És szó se róla, lehetett volna ez is akármi: ha Taylor nem fújja le Vardy elesését szabadrúgásnak, ha ellenben lefújja Okazaki tök egyértelmű szabálytalanságát Mignolet ellen, ha Can kapufája vagy Salah ziccere bemegy, valószínűleg egy magabiztos, kényelmes győzelemnek örülünk. Viszont ha mondjuk Vardy berúgja a tizenegyest, megadják Can kezezését, vagy Okazaki lesgólját, akkor meg lógó orral távozunk ismét. És persze alakulhatott volna úgy is, hogy mindenki pont ugyanannyi gól lő, és egy döntetlen forgatunk elégedetlenül magunk között.

Szóval, a legtöbb meccs azért ilyen: nüanszok döntenek, akár nagyobb különbségű meccsek esetében is. Ugye senkinek nem kell mondani a példákat? De azért néhány: Watford lesgól – apropó, kis kitérő.

Az megvan, hogy tegnap este ugyanaz a Taylor volt a bíró, mint az első fordulóban? Mai működése után nem mondanám biztosra, hogy tisztában van a futball szabályaival. Hadd mondjak a watfordi után két tegnapi példát: Vardy kétszer csúszott ugyanúgy Morenóra, első alkalommal egy sima bedobást ítélt, le sem fújva az esetet, majd a másodiknál pedig sárga lapot adott Vardynak. Következetesség, biztosan nem Taylor a neved… A másik a két tizenegyes. Igen, kettő (sőt, Can kezezésével három), mert az egy dolog, hogy Mignolet megmozdulását lefújta, jóllehet a belga szemmel jól láthatóan, egyértelműen először a labdát találta el, és csak a mozdulata végén találta telibe Vardyt (ha mondjuk, jól találja el a labdát és elrúgja 5 méterre, de a mozdulat végén eltalálja ugyanígy a csatárt, akkor is tizenegyes?), míg Maguire előtte nem sokkal két kézzel fogta, rántotta le Lovrent. A Leicester védője labdához nem ért, megúszta, míg Lovren sárgát kapott reklamálásért, ahogy Mignolet is – legalább ebben következetes volt Taylor…

Folytatva a kis különbségek szemléjét, szinte minden meccsen vannak ilyen momentumok, még a nagy különbségű győzelmeknél is. Mi van, ha Welbeck 0-0-nál nem az égbe lő, hanem a kapunkba? Mi van, ha Manét nem állítja ki Moss? Benteke helyzete vs Mané gólja. A kihagyott tizenegyesek a Hoffenheim részéről vagy a Sevilla ellen. Tényleg napestig lehetne sorolni, talán nem is ez az érdekes, hanem az, hogy minderre hogyan reagál a játékos és a csapat. Márpedig ez mindig mentális kérdés. Mignolet és a csapat most kiválóan reagálta le ezeket döntő kis különbségeket. Mignolet büntetőrekordja egészen elképesztő: 15 bajnoki tizenegyesből hetet védett, és ez a legutóbbi a legnehezebb lelkiállapotban történt: hibázott, mert nem tudta tisztán elrúgni a labdát, de még így is igazságtalannak érezhette a büntetőt. És ez a csapatot is megnyugtatta: az ohyoubeauty szerint az utolsó 20 percben a Leicesternek csak egy blokkolt 25 méteres Ndidi lövése volt.

Igazából ez ad reményt, bizakodásra okot a jövőre nézve is. Mert a játékunk alapvetően megvan, a következő lépést megtenni a legnehezebb, ahogy egyszer Dalglish mondta: eljutni a tizensokadik helyről a hatodikra könnyebb, mint fellépni a negyedikről az elsőre. Ennek egy része mentális: hogy elhiggyék a játékosok – még ha hibáznak is -, hogy elég jók, hogy odaérjenek, hogy nyugodtak legyenek, hogy a legjobb megoldásokat válasszák, hogy rázós, rossz periódusokban se inogjon meg az önbizalmuk. Ez azért nehéz, mert amíg nem nyernek komoly trófeát, addig nincs referencia, hivatkozási alap, az ott voltam, megcsináltam, elég jó vagyok hozzá érzése, amely a magabiztosságot adja. A győztes mentalitást.

A másik összetevő, és itt most megint elkalandozok a mérkőzéstől, a megfelelő játékosok megszerzése és a keret kiegyensúlyozása. Ahogy Rafa mondta annak idején egy csapatnak elég hosszú takarója kell legyen, hogy beférhessen alá a válla és a lábujjai is (ha elfogadjuk ezt a kis képzavart), vagyis le kell fedni a védekezést és a támadást is. Ehhez viszont ilyen játékosok kellenek, mert mondjuk Hyypia és Henchoz lehettek kiválóak egy mélyen ülő, kontrázó Liverpoolban, ahol az apró, de gyors Owen mellé kellett egy fizikális Heskey is, de egy támadóbb (kiegyensúlyozottabb) csapatban már komoly gond a nagy (és kiváló) finn sebességbeli korlátozottsága: egyszerűen túl nagy területet kell bejátszani a középpályásoknak köztük és a támadók között (vagy ha magas védelmi vonalat kell tartani, akkor a mögötte levő terület nyílik meg az ellenfelek számára.

És kezd érdekessé válni a sztori. Az ideális jelöltek az ilyen mindent lefedő játékosok tekintetében a gyors, atletikus, magas, labdaügyes, erős focisták körében keresendők. Hány ilyen van? Nem túl sok. És akik vannak, egy vagyonba kerülnek, esetleg már valamelyik óriásklubnál játszanak. És nagyon kevesen nálunk, ami pedig, ha elfogadjuk ezt a megközelítést, létfontosságú lenne nagyratörő álmaink megvalósításához.

Ami viszont biztos, hogy alapvetően ilyeneket szerettünk volna, és részben ilyeneket vettünk a nyáron. És a fiataljaink is ilyen típusú játékosok, és ha innen nézzük, nem véletlen, hogy őket játszatja Klopp, bevállalva, hogy hibáznak (ami elengedhetetlen a tapasztalatszerzéshez).

Van Dijkhez hasonlóan magas, erős, labdabiztos, jól fejelő, gyors, a másik kapu előtt is veszélyes védőből nem nagyon van (Vincent Kompany, például) a piacon, ő olyan, aki képes mind előre-, mind hátrafelé kimagaslót nyújtani, akivel lehet magas védelmi vonalat tolni, mert gyors, ott lehet hagyni egyedül a csatárral, mert erős és jól fejel, és részt tud venni a támadásépítésben (mint Matip). Karius is ezért jött, hogy a magas védelmi vonal mögött keletkező területet le tudja védeni, és a támadásokat is jobban segítse. Ordító a hasonlóság ebben a tekintetben a Cityvel: Ederson (és már Bravo) is ezért jött, ezért vettek az elmúlt három évben egy jó nagy rakás védőt, fb-ket (magasak, gyorsak, erősek). És ezért nem köt kompromisszumot Klopp: mert a hosszú távra játszik, hiszen Keita jövő nyáron már itt van (akinek egyetlen hátránya az alacsony termete, de egyébként pont az ideáltípusa annak a játékosnak, aki mindent képes lefedni).

Ezért bízik ennyire AA-ban, aki rendkívül gyors, jó támadásban, mivel fiatal, még fizikumot épít, ezért játszik Gomez, aki hihetetlen felépítésű, rendkívül gyors, labdaügyes. Velük lehet magas védelmi vonalat játszani.

De ilyen Salah is, aki bár kis termetű, de borzasztóan gyors, komoly állóképessége és fizikuma van, nagyon jól fedezi a labdát, látjuk, hogy milyen gólerős is. Képes oda-vissza rohanni, ami a védekezésben is rendkívül fontos. És ilyen a tavaly megvett Mané is. De mondhatnánk Oxot is, akinek az adottságai szintén ebbe az irányba mutatnak. Can és Grujic is ez a vonal, bár nyilván a német már jóval kiteljesedettebb e tekintetben is: magas, erős, technikás, jó támadásban és védekezésben is.

A cél egyértelműnek tűnik: minél több ilyen játékost akarunk venni, kinevelni, és mivel nem lehet az összes játékosunk ilyen, így kulcsposztokon nem akar kompromisszumot kötni Klopp.

(És a végén mindenki csak azt mondja majd nekünk, hogy szia, és mi mind vidámak leszünk, például így:)