Viszlát, Xabi

2004. augusztus 23. Manchester-külső, egészen pontosan Bolton. A Liverpool harmadik bajnokiját játssza új menedzsere, Rafa Benítez irányítása alatt, a kezdőben két új, Spanyolországból érkezett játékossal. A Bolton igazi, hagyományos angol focit játszó csapat, Big Sam-mel a kispadon ez nem is meglepő. A meccs egyetlen gólszerzője, Davies már a 13. percben (véletlenül) arcon fejeli Hyypiát, akinek eltörik az orra, és kettős látása miatt nem is tudja folytatni a játékot. Kapusuk, Jaaskelainen viszont még csak véletlenül sem dobná, vagy passzolná a labdát, kizárólag a hosszan előrevágott indításokban hisz, a nagydarab, erős boltoniak izomból megnyerik a meccset. “Isten hozta spanyol barátainkat a Premier League-ben!” – gondolhatta Allardyce a lefújás után. Egyik új szerzeményünk meg azt mondja magában a vereség után leballagva a pályáról: “Xabi fiam, ha itt be akarsz futni, gyorsan kell majd tanulnod”. Na, ezzel nem is volt gond, Alonsónak sosem volt problémája a tanulással. Mindenidők egyik legintelligensebb játékosa búcsúzott idén, remek alkalom arra, hogy mi is megemlékezzünk róla.

Kevesen tudják, de már az apja is elismert játékos volt, Miguel Ángel Alonso ugyanis a Real Sociedad és a Barcelona színeiben közel háromszáz La Liga-meccsen lépett pályára, még válogatott is volt. Jó indítás volt ez a gyerek Xabinak, aki szombatonként mindig elkísérte apját, már ötéves korától. Ennek ellenére – bár természetesen később ő is elkezdett focizni – egészen tizenhétéves koráig nem gondolt arra, hogy végül profi játékos lesz belőle. Hogy ez mégis megtörtént, abban nagy szerepe volt egy liverpooli legendának, John Toshacknak is, aki akkoriban a kiesés ellen küzdő Real Sociedadot menedzselte. Hogy sikerült a bentmaradás, az annak is köszönhető volt, hogy Toshack megadta a lehetőséget a kölcsönből visszatérő Xabinak. A menedzser erre úgy emlékszik vissza, hogy még soha, egyetlen korábbi klubjánál sem látott olyan ifi korú játékost, akinek ilyen nagy befolyása lett volna csapata játékára:

„Úgy tűnt, mindenki jobban játszik, ha ő a pályán van, és ő egyáltalán nem félt felvállalni a felelősséget”

Olyan mély benyomást tett rá a fiatal játékos, hogy 2001 januárjában kinevezte a csapat kapitányának a még mindig csak 20 éves Xabit, pedig a klubnál ezt a kitüntetést a hagyomány szerint addig csak idősebb játékosok tölthették be. De nem csak ennyit tett, kitalált egy kifejezetten Xabira szabott edzésmódszert, mellyel a labdakezelését fejlesztette. Elmondhatjuk hát, hogy egy későbbi liverpooli legenda nagy játékossá válásában komoly szerepet játszott egyik korábbi bálványunk. Ahogy Alonso mondja: „Toshack nem csak a futball megmentője volt városunkban, de ő volt az egyetlen, aki hitt bennem és a felnőttek világában felnőttként mert kezelni egy gyereket”.

Mire eljött a 2004-es év, Xabi a klub vezéralakjává nőtte ki magát, ritka lecserélését a hangosbemondó rendszerint  az „és elhagyja a pályát a 4-es számú játékos, Don Xabi Alonso” mondattal kommentálta. De ő már készen állt a távozásra, és nem sokon múlt, hogy nem lett már akkor a Real Madrid játékosa. A madridiak azonban tétováztak, kétségeik voltak, lassúnak tartották. Közben bejelentkezett Benítez a Liverpooltól, és Xabinak könnyű volt meghoznia a döntést:

„A Reállal hónapok óta húzódtak a tárgyalások, nagyon kimerítő volt. Aztán bejelentkezett a Liverpool, akik komolyan érdeklődtek irántam. Míg a Madriddal két hónapot vett igénybe, hogy eljussunk a tárgyalásoknak egy bizonyos pontjáig, a Liverpoollal két nap alatt elértünk ugyanoda. Döntenem kellett, és mivel a Liverpool annyira akart, őket választottam. Őket és egy nagyszerű esélyt, egy top klubnál”.

A fent említett boltoni meccs után a beilleszkedés már könnyen ment. Sokat számított az is, hogy beszélt angolul, hiszen 15 évesen kis ideig Írországban tanult, és mivel szállásadói Man United-szurkolók voltak, a Premier League-et is napi szinten követte. Később, már liverpooli játékosként sem a városszéli, előkelő negyedben választott magának házat, inkább az Albert Dock egyik apartmanjába költözött be, hogy részese lehessen a város életének. Imádta az angol focit körülvevő légkört, már az első perctől kezdve.

„A stadionon belüli hangok adják az egésznek a lényegét. Angliában, még ha csend is van, az nem arról szól, hogy nem érdekli a nézőket a játék, csak figyelnek a történésekre. De ha kimutatják az érzelmeiket – legyen az düh, vagy öröm – az olyan, mint amikor villám csap egy fába. Spanyolországban, ha gólt látnak, felkiáltanak, hogy „Gól!”. Angliában meg azt hallod, hogy „Yeah!”, de nem egyszer, hanem milliószor”.

Visszanézve a ma rendelkezésre álló, borzalmas minőségű videót is az látszik, hogy már azon a számára első, Bolton elleni meccsen is kitűnt. Hihetetlen, ahogy látott a pályán, elképesztő passzokra, indításokra volt képes. A Kop pillanatok alatt a szívébe zárta, az egyik legnagyobb kedvenc lett. Az, ahogy ma megfogalmazza elképzelését az általa betöltött szerepről, mindent elmond arról, miért lett néhány év alatt világsztár, és maradt is az, egészen visszavonulásáig:

„Elborzadva hallom, amikor fiatal játékosok a szerelési képességüket említik fő erősségükként. Nincs semmi bajom a szerelésekkel, én is szeretem művelni. De nálam az már csak az utolsó eszköz. Akkor vagy jó, ha előre gondolkodsz és így már nem is kell szerelned, mert gondolkodásban megelőzted ellenfeledet. Az én elképzelésem a játékról sosem arról szólt, hogy mi lenne jobb nekem, inkább arról mi segítené a csapatot”.

De nem csak a védekezésben gondolkodott előre. A csapat esze volt, saját magát kiszolgáló embernek gondolta, akinek az a feladata, hogy segítse a támadókat. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, mekkora felelősség van rajta a középpályán.

„Az én pozíciómban felelősségteljesnek kellett lennem. A játék középpontjában voltam, nem kockáztathattam túl sokat. Egy csatár mindent megpróbálhat, de az én szerepem lényege a biztonság, az egyensúly és a csapatjáték volt. Ha nyersz a középpályán, jó esély van arra, hogy a meccset is megnyered”.

„Ahhoz, hogy az én játékom jobb legyen, arra volt szükség, hogy nálam jobb játékosok vegyenek körül. Az én játékom nem arról szól, hogy valami nagy dolgot vigyek végbe. Inkább arról, hogy mindig hozzak egy szintet: hogy eljuttassam a labdát a nálam jobb játékosokhoz, a lehető legjobb és leggyorsabb módon, hogy befejezhessék az akciót”.

Nagyon szerette az életet Liverpoolban, mert ahogy korábban Torres is beszámolt róla, normális életet élhetett ott. Az Everton-drukkerek ugyan időnként megtalálták, de ezek inkább csak félig komoly szívatások voltak, a Liverpool-szurkolók viszont nem rohanták le az utcán, tiszteletben tartották magánszféráját. Ő pedig mindent megtett a beilleszkedésért.

„Egy csomó latin-amerikai játékosnak nehézségei vannak a beilleszkedéssel Angliában. Furcsa, hogy míg náluk éjfél körül tele vannak az éttermek, Angliában este 11 körül már minden bezár. De én nem csináltam ebből problémát. A nyelvet is beszéltem, hamar megtaláltam a közös hangot a csapattársakkal. Szerintem ez csak intelligencia kérdése. Nem változtathatod meg egy ország kultúráját, alkalmazkodnod kell ahhoz. Amikor Angliába érkeztem, elég pocsék volt az angolom, de legalább megpróbáltam használni, már az első interjúmat angolul adtam.”

A 2005-ös isztambuli diadal óriási meglepetés volt, hiszen egy nem túl erős, nem is igazán jól játszó csapat érte el. Két évvel később egy már sokkal erősebb Liverpool, sokkal jobban játszva kapott ki a döntőben. Akkoriban a szurkolók a világ legjobb középpályáját éltették az athéni döntő előtt, a felsorolást Xabival kezdve:

Az a csapat a 2008-2009-es bajnokság idején ért fel a csúcsra, és bár hajszálnyira volt csak a bajnokság megnyerésétől, végül egyetlen trófeát sem sikerült behúzniuk.

„Azok voltak a legszebb napjaim Liverpoolban: Pep adta a labdát Aggernek, ő tovább nekem, én Stevie-nek, aki Torres-hez passzolt. Néha mindez tíz másodpercen belül történt meg. Annak a csapatnak a gerince a  legjobb volt, amiben valaha is játszottam. És akkor még ott volt Carra és Mascherano is. Sosem nyertünk semmit, mégis úgy éreztük, bármit megnyerhetünk. Játszottunk néhány hülye döntetlent hazai pályán, és emiatt elúszott a bajnokság. Pedig mindig megvolt a hitünk és a magabiztosságunk. Senkitől sem féltünk. A Bernabeuba is győzni mentünk és győztünk is. Az Old Traffordon ugyanez volt. A Stamford Bridge-en is. Győzelmek, melyek meghatároznak egy bajnokságot. A mai napig frusztrál, hogy végül nem sikerült.”

Annak ellenére, hogy Xabi 2008-ban Európa-bajnok lett a spanyolokkal, Benítez úgy döntött, lecseréli, mást hoz a helyére. Hiába érezte Rafa korábban úgy, hogy Alonso olyan hatással lehet a klubra, mint korábban Dalglish volt, valami eltörött a két ember kapcsolatában. Nagyon furcsa ezt kívülállóként megítélni, de Benítez nem tudta elfogadni, hogy Xabi kihagyta az Inter elleni BL-visszavágót, mert ott akart lenni gyermeke születésénél. Rafa ilyen kifogást nem fogadott el, hiszen ő maga korábban azért nem jelent meg édesapja temetésén, mert csapata aznap Japánban játszott.

A szurkolók, megtudva Rafa tervét, miszerint Gareth Barry-t hozná Alonso helyére, a meccseken a következő énekkel fejezték ki nemtetszésüket: „You can shove your Gareth Barry up your arse”, vagyis „Feldughatod Gareth Barry-t a seggedbe”. Még mielőtt végleg elítélnénk Benítezt, azért tegyük hozzá, az a 2007-2008-as szezon nem igazán sikerült jól Alonsónak, sérülések miatt csak mindössze 19 bajnokin állt rendelkezésre, és messze volt csúcsformájától. Akárhogy is, Rafa nem talált vevőt, aki kifizette volna a 18 milliós vételárat, és Xabi maradt a klubnál, hogy következő évben ismét régi fényében csillogjon. Ezután viszont már ő akart menni, Benítez hiába marasztalta.

A többi már történelem. Öt szezon a Real Madridnál, három a Bayernnél. Négy bajnoki cím, két belföldi kupa és egy újabb BL-győzelem. Idén vonult vissza, hogy hosszú idő után ne csak évi négy hete jusson a családjára, hogy végre ne csak a stadionokat lássa a világ távoli városaiból. Persze sosem bánta, hogy sűrű volt a programja, hiszen ez azzal járt együtt, hogy a világ egyik legjobb középpályása volt. Liverpoolban született fia ma is a mi csapatunknak drukkol, így visszavonulása után egyik első útja ismét az Anfieldre vezet majd, hogy a kissrác előben láthassa majd az új Main Stand-et. Ő maga pedig stílusosan búcsúzott a játéktól, ahogy mondja, nem akarta volt klubjait megsérteni azzal, hogy bármelyiket is a másik elé helyezi. Hiszen végsősoron ez az egész nem csak klubokról szól, hanem elsősorban és mindenekfelett erről a csodálatos játékról.

Lived it. Loved it.

Farewell beautiful game. pic.twitter.com/1aSN7GGNzZ

— Xabi Alonso (@XabiAlonso) March 9, 2017

Viszonylag kevés gólt lőtt, hiszen elsősorban kiszolgálni szerette a társakat. De ha mégis betalált, akkor nem aprózta el:

https://www.youtube.com/watch?v=nlKQOweFz2g

„Amit nagyon sajnálok, hogy sosem nyertük meg a bajnokságot a Liverpoollal, így már sosem tudom meg, milyen lett volna átélni a város reakcióját. Azt, amit Isztambul után átélhettünk. Ez mindig fájni fog, mert tudom, hogy Liverpoolnak az mindennél többet jelentett volna”.