Popcorn time

Majdnem bejött. Olyan közel voltam, hogy trendet tudjak csinálni a #Nyerünk típusú beharang címekből, legalábbis azt elején azt hittem. Szerintem lehetne akár a #legalábbnemvesztünk verzióra átállni, de egyrészt ez elég sovány vigasz, másrészt ez tényleg egy középcsapatra vallana. Hmmm.

Maga a meccs csak az eredményben hozott meglepetést számomra, mert a pályán pontosan az történt, amit az utóbbi évek Liverpoolja a listavezető, vagy úgy általában a nagycsapatok ellen produkál. Mindenki koncentrál, éles fejben, mint a borotva (legalábbis magához képest), van egy jól kitalált action plan, amit lépésről lépésre mindenki végrehajt. Öröm nézni ilyenkor a csapatunkat, az csak a kurva nagy probléma, hogy ez tényleg szinte csak egy komolyabb zakó után, vagy egy rangadón fordul elő. Lehet, hogy meg kéne kérni legközelebb a Palack játékosokat, hogy vegyenek már fel Arsenal mezt, meg beszéljenek rossz fhanszia akcentussal a kvalityiről, hátha akkor elkapja a srácokat a gépszíj.

Szóval az első percektől látszott, hogy tökig van húzva mindenkinél a lendkerék, illetve az is egyértelmű volt, hogy mindkét manager a középpálya uralmát tűzte zászlajára meccs előtt. Én bevallom kicsit fáztam a kezdőtől, az utóbbi időben nem jelentett sok jót, ha egy sérült játékos pont egy ennyre felfokozott iramú, megterhelő meccs előtt kerül vissza a kezdőbe, főleg, ha volt már kehes a szezon folyamán. Így aggódtam (és a MU meccs kapcsán aggódom most is) Hendó és Sakho egészségéért (Milneréért annyira azért nem), de ez tipikusan olyan dolog, amiben utólag tud okos lenni az ember. Vagy utólag sem, mert úgy is megtudom majd, hogy a meccs terhelésnek nincs köze a sérülésekhez, dehát én már csak ilyen egyszerű lény vagyok, na. Maradva az események fonalánál, a recept védekezésben mindkét oldalon elég egyszerű és az adott managertől megszokott volt. Wenger védekezésben egy sima 4-1-4-1-es hadrendet tolt fel, labdavesztéskor általában visszatámadtak (főleg Campbell és Walcott), majd ha nem sikerült labdát szerezni, szépen visszaálltak a saját térfelükre, területet szűkíteni. A középályájuk közepén egyértelmű volt a leosztás: Ramsey lépett föl Özillel egy sorba, hogy a támadásokból is ki tudja venni a részét, Flamini meg a védősor előtt mozgott, amolyan kicsit, kifakult de nagyon effektív verőnégerként.

Védekezésben mi is a labdavesztés után gyors presszing (külön tetszett Moreno mozgása, aki simán belépett a középpálya közepére, hogy zavarja az Arsenal labldakihozatalt), majd visszaállás területet fogni. Támadásban szerencsére megragadni látszik a sokat mozgó, gyakran helyet változtató támadók és középpályások szinergiájára (achievement unlocked: Multis bullshit kifejezés! + 500 xp!) épülő stílus, ami bevallom, az én szívemhez nagyon közeli. Míg a túloldalon világos voltak a szerepek Ramsey és Flamini között, addig nálunk érdekes volt megfigyelni, hogy Hendó és Can gyakorlatilag felváltva (vagy egyszerre is akár) mentek előre, illetve Lallana és Firmino is össze-vissza tűntek fel a legváratlanabb helyeken.
 

Balra Hendó – Can, jobbra Lallana – Firmino duó

Utóbbinak nem is helyezkedése volt váratlan, hanem az, hogy rövid idő alatt kétszer is beköszönt, második alkalommal pedig dícséretes önmérsékletről tett tanúbizonyságot, hogy a mezlevételt nem ismételte meg.

Azért is emelem ki mindkét gólt, mert olyan esemény előzte meg, aminek szerintem a Liverpool alapjátékának a részét kéne képeznie. Az elsőnél Can szerepvállalása volt fontos, bemozgott, elkérte és tolta is rá. Egész meccsen (bár úgy a 75. Percre eléggé elfogyott) azt éreztem rajta, hogy ha lehetne, az puszta akaraterejével elgörbítené a kapufát, mindig, mindenhol, minden helyzetben eltolta a falig. Nem alibi passzok, nem puhapöcs ütközések, kitolta a csövön ami benne volt, aki meg tetszett neki, legyen az bíró vagy bárki, rövid úton küldte el a türkicéül a halál faszára. Érik már nálam az a profilkép csere, na.

Második gól szintén zenész, ehhez viszont Hendó két kiváló labdaszerzése kellett, ez egy beautiful frenship lehet közte és Can között a középpályán a jövőben. Ne vegyük el az érdemet Bobbytól sem, aki nem aklimatizálódott olyan gyorsan, mint anno mondjuk Cou, de ha állandósítani tudja azt jó formáját, amit mondjuk a mai meccsen láttunk, akkor kerül rá a flop bélyeg.

Támadásban, középpályán jók voltunk, tudtuk, hogy mit akarunk csinálni és magas intenzitással ezt végre is tudtuk hajtani. Ráadásul most nem is foghattunk semmit a szerencsére, lőttünk két gólt és egyiket se a stranlabdán pattintottuk a kapuba. Igen ám, de Wengerék se feltartott kézzel jöttek seggrepacsit játszani, mivel a labdakihozatal a visszatámadó AM-ek, illetve az ebbe bekapcsolódó Milner – Moreno duó által eléggé akadályozva volt arra mentek, hogy Giroudra játszák fel a labdákat, amiket ő osztogat le az érkezőknek.

Ez volt a meccs sarokpontja, mert ebben az összevetésben kurvára megbuktunk. Giroud konkrétan megkajálta a Sakho – Touré duót, akik közül egy mindig szépen fellépett lefejleni a háromlábú franciát, általában nem sikerült, érkezett is a gyorsan mozgó Arsenal támadó sor és úszott is a védelem, ahogy kell. A két vasutas időnként elképesztő elváltásokat, párszor meg csak sima elcsúszásokat mutatott be, nem véletlen, amit Klopp nyilatkozott Caulker leigazolása kapcsán: Presszingelni fogunk, emiatt sok lesz az ellenféltől a felívelés, kell valaki, aki ezeket a párharcokat megnyerni. És bár Yolo csinált szép dolgokat, sokkal jobban jártunk volna, ha van valaki, aki akár szabálytalanság árán begyalulja a földbe a bójájukat. Kaptunk és szépen három gólt: Az első kettőnél jár a dícséret Minyonnak is, bár egyik sem volt az a “elrúgok a labda fölött és begurul” típusú potya, mintha hallottam volna már párszor azt a kifejezést, hogy rövidbe nem illik. Az van, hogy ezek azok a kritikus helyzetek, amikor kéne a kapusunktól egy kicsi plussz, vagy legalábbis legalábbis hogy hozza a kötelezőt.

Itt azért felmerül a „miért nincs ember a kapufánál” kérdéskör is

Így bár döntetlen volt a félidő vége, hamar hátrányba kerültünk, amikor Giroud csinálta meg, ezúttal nem egy riviérai technodisco 2-es VIP-nak a teljes női lakosságát, hanem a mi két szép szerecsen legényünket. Ízlés dolga.

Innentől pedig az történt, amit igazából nekünk kellett volna csinálni, beálltak szépen ikarusba, próbálták mindig annyira zavarni a labdakihozatalt, hogy visszat tudjanak rendeződni, aztán csóközön. Nálunk meg a korábbi lelkes céltudatosság kicsit elkezdett erőltetett sárdagasztásra váltani, fogcsikorgatva próbálkoztunk okozni valamit, több kevesebb sikerrel. Ezen változtatott Klopp a formális logika szabályait követve Benteke (aztán nyomorában Caluker) behozatalával. A lépés teljesen logikus volt, kellett egy ember középre, akinek a feje megjátszható, vagy valahogyan ki tud brusztolni egy helyzetet. Igen ám, de Bendegúzunk még mindig nagyon nem, vagy csak időnként érzni azt, hogy hova a pék faszába is kéne helyezkednie csatárként.

Igen, ki lehet ragadni egy egyáltalán nem tudatos gólpasszt tőle, de ez ugyan úgy, ahogy az eddigi góljai, semmilyen szinten nem legitimálják a csapatjátékban elfoglalt szerepét, pontosabban annak hiányát. Legjobb példa a közte és Giroud közti összehasonlításban, hogy előbbi nagyon szépen és tudatosan tudja lekészíteni a labdákat a többieknek, gyorsan igyekszik szabadulni a labdától (mert tudja, hogy nem dolga 30m-t cipelni, gyalog), a kapu elég meg próbál érkezni, aztán lesz valami. Szinte egy az egyben lejátszódott ugyan az a helyzet a két kapu előtt: Egy alapvonalig lejátszott labdára Giroud jól érkezett (és ért bele nagyon sután), míg Benteke a 16-os (!) vonalán várta, hogy visszategyék neki a labdát.

A végén meg jött a dráma, nyilván, a Pirlo fizimiskával, újabban hasznos középpályásként reinkarnálódó Allen pörgette be az előbb említett, kiugró homloklebenyre pattanó labdát. Ez most azon ritka esetek eggyike volt, amikor nem mi kaptuk a csokicsövet az arcunkba a meccs végén, így minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk kihasználni közvetlen riválisaink, a Palack, a WBA vagy az Everton botlását.

Az a helyzet, hogy ez a meccs így magában tetszett. Igazi popcorn mozi, szórakoztató, van dráma, a végén meg jött a közepesen érdekes happy end. Az van, hogy a csapat megmutatta, hogy a sok visszatérő, a mégtöbb sérült és az annál is több meccs ellenére tud céltudatosan, szépen, okosan játszani, ráadásul a listavezető ellen. Nagyon, de nagyon-nagyon tetszett a Hendó – Can duó Boss öltönyben, Firmino simán rúghatott volna egy harmadikat is, illetve a joga bonito ősatyja, Hamesz se ment annyira az agyamra, csinált hasznos dolgokat.

Igen ám, csak azt, hogy így fogunk játszani, azért elég könnyen meg lehetett jósolni a meccs előtt. Ahogy azt is, hogy – bár a MU ellen s nyilván felszívjuk magunkat – a következő hasonszőrű középcsapat szépen feltörli felünk a padlót. Amíg nincs meg egyik irányban sem a konsziztencia, nincs értelme se top4-ről, se kiesésről beszélni, mert a skála végpontjait ismerjük, de hogy melyik a Liverpool igazi arca, az még messze nem dőlt el.