Goodbye Captain

Méltatlanul hanyagolva rovatunkban elbúcsúzunk Gerrardtól. A nem éppen hálás feladatot négyen teljesítik. Szerintem jók a srácok: olyan lett, amilyennek lennie kell – pontosan ezért jómagam nem is tudtam volna ezt megírni. Ezzel át is adom a szót vendégszerzőinknek.

Rynald

Bár ennek a bejegyzésnek a búcsúról kellene szólnia, én csak a kívánságom szeretném tolmácsolni, amely ha valóra válik, magát a búcsút is elnapolhatjuk: Én utólag annyira már nem bánom, hogy nem egy FA kupa-győzelemmel a szülinapján búcsúzott a kapitányunk, mert bízom benne, hogy ez nem az utolsó fejezet volt a történetben, az még hátra van neki, és még játékosként visszatér a csapathoz. Na nem azért, hogy az MLS téli szünetében nálunk üsse el a szabadidejét, hanem hogy begyűjtse azt, ami még jár. Épp ezért, ha egy kérésem lehetne a futball-istenekhez, az az lenne, hogy amerikai szerződése végeztével (ha jól tudom ez 2016 decembere), visszavonulása előtt még jöjjön vissza egy fél évre, és bármilyen szerepkörben, akárcsak percekre beállva a padról is, de legyen részese a Liverpool bajnoki címének a 2016/17-es szezonban, azzal zárva le játékospályafutását, hogy magasba emeli a bajnoki trófeát. A csúcson a csapatával.

Talán irreálisan hangzik, de végtére is erről szólnak az álmok, melyekből ő már számtalant valóra váltott nekünk. Akár teljesül a kívánságom, akár nem, egy valami számomra biztos: The best there is, the best there was, and the best there ever will be.

Ddodi: Gerrardról

Azon gondolkodtam, mielőtt belevágtam volna a mondandómba, hogy vajon tudok-e írni Gerrardról anélkül, hogy statisztikákat böngésznék. Aztán rájöttem, hogy igen. Ehhez nem kell statisztika. Gerrardhoz nem kell statisztika. Unalomig ismételhetjük még életünk végéig, hogy mennyi olyan statisztikai adat, mutató van, amely kimutatja, hogy micsoda futballisten is volt Liverpoolban Gerrard. De erre most nincs szükség. Most csak a szívemre hallgatok.

Nagyjából 2000 óta drukkolok a csapatnak, akkortájt robbant be a köztudatba Stevie G. A kis suhanc már akkor felszántotta a pályát, fantasztikus elánnal dübörgött a gyepen, igaz ekkor még nem volt ritka tőle a csúnya becsúszás, durvaság sem (amelyet a mai napig nem küzdött le véglegesen). Emellett a gólok is kijutottak neki, de csak azért sem nézem meg, hogy mennyi, mikor, honnan, stb. Úgy is lesznek „Oh ya beauty, what a hit son, what a hit!”-ek bőven, persze ki, ha nem maga Steven Gerrard érdemli meg. Három éve volt egy poszt vele kapcsolatban, amely a „Senki Kapitány” címet kapta. Nem sok olyan poszt volt, amellyel nem tudtam azonosulni az utóbbi években, de ez pont ilyen volt. Persze alapvető igazságok vannak benne, de én túl elfogult vagyok Gerrard kapcsán, képtelen vagyok elfogadni ezeket a tényeket. Az én szememben ő Mr. Liverpool, az a személy, akiről évekig, évtizedekig mindenkinek a Liverpool jut, jutott és jutni fog az eszébe. Akárhogy is alakult a karrierje, a neve élete végéig – és még jócskán azután is – ott fog virítani a legnagyobbak csarnokában. Mert ő joggal tartozik oda. Hány és hány meccset nyert meg a csapatnak? Hány éles szituációban ért oda, csúszott be, passzolt, vagy lőtt gólt, ami a győzelemhez kellett? De a másik oldalról: hányszor ment el „rajta” a meccs, amikor elkésett, esetleg hibázott? Őszintén szólva, nem tudom. Kiragadott példáim vannak, emlékek a múltból, vagy a közelmúltból, de ezekre a kérdésekre is biztosan van statisztika. Azokat sem akarom látni. Nekem Gerrard örökre megmarad annak a fantasztikus focistának, akiről kialakult a kép bennem, aki a magasba emeli a BL trófeát. Makacs vagyok, nem akarom elfogadni, hogy megöregedett. Pedig megtörtént. Amikor a távozás mellett döntött és megtudtam az indítékokat is, azt mondtam, menjen, lásson mást is, megtette, amit a csapatért kellett, hát engedjük szabadon. Ugyanakkor nem ilyen utolsó fél évet érdemelt.

A magam részéről egy, a Holt költők társasága c. filmben látható jelenetet képzeltem el Gerrardnak az utolsó meccseire:

Ehelyett csapattársaktól (a tanítványoktól) a nagy büdös beleszarást kapta… nem ezt érdemelte, nem ezt érdemeltük.

Én most a képzeletbeli padomra állok, búcsúra intem kalapom, és büszkén mondom:

Ó Kapitány, Kapitányom!

Szücsi

Steven George Gerrard. Mr Liverpool. 504/120. Nem szeretnék Gerrard kapcsán erről a szezonról beszélni, hogy kinek a hibája az utolsó két meccs, vagy milyen szerepe volt bennük, vagy akár a MU elleni ámokfutásban. Ezek a sorok többről szólnak, mint egy nagyszerű játékos utolsó momentumai.

Először megküzdeni a nagycsapatba kerülésért, aztán kivívni a stabil kezdővé válást, és lassan már kapitányként szembesülni azzal a teherrel, hogy vissza kell rakni Liverpool csapatát a trófeák térképére. Vállalta a terhet minden szezonban, minden meccsen, minden labdaérintésével. Vállalta, hogy beteljesíti a hiányzó bajnoki cím álmát és mindent meg is tett ennek érdekében.

Az az átütő erő, energia és akarat, amivel leküzdött minden elé gördülő akadályt, az az, ami kiemelte csapattársai közül és ellenfelei közül. Ezen tulajdonságaival viselte kapitányságát a lakájmédia ellenszelében, az ellendrukkerek kárörvendése ellenére, a szirének csábításának ellenállva vezette folyamatosan változó hajóját és nem rémült meg attól sem, hogy akkor lett egyre viharosabb körülötte az európai foci tengere, ahogy ő is vesztett átlag feletti képességei javából.

Minden pillanatban vállalta a kihívásokat, amiket a foci, az új menedzserek, a klub nehezedő helyzete vagy az elbukott bajnokságok hoztak.

Feladni.

Ez a szó hiányzik a Kapitány szótárából. Inkább süllyedt el együtt idén is a hajójával, mint hogy anélkül menjen levezetni, hogy még egyszer neki ne futna újra. Sokan szent tehénnek tartották, és pályán már nem igazolta minden esetben a helyét teljesítménye. Valószínűleg azt, hogy reálisan szembenézzen a helyzettel ő feladásnak, meghátrálásnak élte volna meg. Vagy az is lehet, hogy azok után, amiket a klubért tett úgy érezte jár neki a játék a csapatában. Akárhogy is legyen ez lényegtelen már, hogy ez vezetett a csalódást keltő szezonhoz, nem több pillanatnyi dühnél, ami amilyen nagy lánggal égett már el is lobbant. Példakép volt ő, aki nem a könnyebb utat választotta (még ha „csak” édesapja kérésére is) a rózsaszíncipők, frizurabohócok, színészek, és 100k-s huszonévesek között. Olyat hozott létre, ami a modern labdarúgásban és főleg napjainkban kivételes.

Egy klub, tengernyi siker és bomba gól, hűség, kitartás alázat. Mégis az első gif, amit a google kidob a nevére az elcsúszása. Méltatlan a világ és egyre kevesebb a hozzá hasonló élő legenda. Ha jobban belegondolok, liverpooli pályafutása mindent tartalmaz, ami példát mutat az élet bármelyik szakaszában, ne féljünk feltenni a kérdést: What would Gerrard do? A válasz pedig mindig: Hit it in the top corner!

TT

Amikor Stevie G bejelentette távozását, hamar eszembe jutott, hogy hálátlan feladat lesz méltó búcsúposztot írni neki. Erre tessék, önként sétálok be a pofonfa alá (amire ezúton is köszönöm, hogy lehetőséget kaptam). Ha elmegy egy olyan legenda, mint Hyypia, Agger, Kuyt vagy éppen egy olyan jó arc, mint Babel, akkor leírjuk, hogy mekkora király voltál. Vagy hős voltál, soha nem felejtünk, szóval lehet ezt fokozni, de akkor milyen kifejezést tartogatunk Gerrardnak?

Nem tudom, milyen jelzőket lehet egymásra halmozni, hogy érzékeltessük, mekkora hős volt Gerrard. Pedig az volt, egy titán. Nem fogom statisztikákkal alátámasztani. Stevie sokkal többet tett le az asztalra annál, mint amit a számok érzékeltetni tudnak. Mert ha egyszer lesz gyerekem és megkérdezi, hogy ki volt a legnagyobb focista a világon (úgyis meg fogja, ezt szerintem minden gyerek megkérdezi előbb-utóbb), nem biztos, hogy a számok fogják meggyőzni őt sem, mint ahogy engem sem. Az igazság pedig az, hogy nekem Stevie G volt a legnagyobb focista.

Igen, lehet hőbörögni, hogy mégis talán az évtizedek alatt végtelen egót eresztő Pelé, meg volt az a kokszos argentin, meg magyar ember hogy mondhat olyan eretnekséget, hogy nem Puskás, és amúgy is ott van minden ovis aktuális kedvence, minden Messilabda-szavazás alapértelmezett győztese… De nekem akkor is Gerrard a legnagyobb.
Gerrard volt MINDEN, ami focista lehet. Az erő, az agy és a szív a pályán. Vezér technikai és mentális értelemben. Stevie varázsolt a pályán. Ezt a kifejezést sajnos elkoptatták már a jöttment cselgépekkel kapcsolatban, pedig Stevie volt az igazi varázsló. Nem cselekkel varázsolt, hanem úgy, hogy ha valamit elhatározott, akkor az úgy történt. Nem hiszed?

Na ugye. De ha már videózás, akkor nézzük is meg Gerrard pályafutásának a legikonikusabb momentumát, és a Liverpool történetének talán legmeghatározóbb gólját.

Oh you beauty. Most már ne hagyjuk, hogy az elménket megmételyezze a kétkedés, mert már elérkeztünk az igazi lényegi kérdéshez. Mert ki csinál ilyet, ha nem a legnagyobb? Kéne még egy gól? Percek vannak már csak hátra? Ez nem is gólhelyzet, maximum félig? Nem gond, ha Stevie úgy dönt, hogy ez be fog menni. Ez az én Gerrard-élményem esszenciája, az a pillanat, amitől mindig kiráz a hideg, akárhányszor nézem vissza.

Sok irigy rivális szurkoló szokott károgni, hogy a BL-győzelmünk szerencse kérdése volt. Pedig az igazság ezzel szemben az, hogy Gerrarddal a pályán ilyen előzmények után puszta formalitás volt. És hányan vannak olyanok, akik a szülővárosuk csapatának kapitányaként és igazi szurkolójaként emelhetik magasba a BL-trófeát? Na ugye, hogy Ő a legnagyobb.

Akkora játékos volt, hogy a világ bármelyik csapatába befért volna és bármelyik edző örömmel vitte volna. Igen, kedves United-drukkerek, ti is örömmel lenyeltétek volna ezt a békát. Csakhogy belőle nem jár másnak, csak a Liverpoolnak, mert más nem érdemli meg. Hiába a gazdasági erő, meg a 21. század realitása, amit fel szoktak hozni a focisták aktuális csapatváltásai mellett, ő erősebbnek bizonyult a kísértésnél. A Galaxy-drukkerek örülhetnek, mert kapnak egy kópiát belőle. De nem az eredetit. Mert Gerrard a Liverpool nélkül nem értelmezhető (vagy legalábbis nem érdemes), és a Liverpool is másként lesz az Gerrard nélkül. A nagyívű történelmünk meghatározó része, és én boldog vagyok, hogy ezt nem csak a múltról szóló tanításként ismertem meg, hanem az orrom előtt lejátszódó, szinte minden érzékemre ható jelenként. És ha majd a gyerekem felteszi a kérdést, ezt is el fogom mondani neki. Tegyetek így Ti is.