A játék

Sose szerettem a füstöt. Mármint persze, van hangulata a gőzmozdony hatalmas felhőjének, meg a hideg téli éjjelen is szép látvány a házak tetejéről leváló gomolyag, de a füst romantikája ebben a két esetben ki is merül számomra.

Tisztán a szemem előtt van egy tetszőleges tábortűz begyújtása, lehetőleg már úgy, hogy a gyufa fején megvillanó szikra jelenti az egyetlen fényforrást az éjsötét éjszakában, és amikor már épp megcsapna a dolog szépsége a csillagokkal, akkor felpöfékel a tűz helyetti füst, és körbefojt mindenkit a közelben.

Ez a füst nem pont ilyen, de sok szempontból sokkal kellemetlenebb. Na jó, az édeskés illata pont nem az, de a dohos, nedves falakról leváló aromákkal keveredve már bőven nem olyan kellemes, de ami még sokkal undorítóbb, az a mozdulatlansága. Ez a füst áll egy helyben, és ez így nem tűnik rendjén valónak. A pislákoló körte fényében kicsit kékesnek hat, de valójában nem is látok belőle semmit, mert épp annyi fényt enged át csupán, hogy az izzó körvonala körül a vöröses-sárgás fény kékesre váltson.

Hogy őszinte legyek, kurvára nem látok semmit.

Maradnak az egyéb érzékeim. Az orrom és a szám megtelt már a penészes aromával, ez kilőve. A szememet nyitva tartani is nehéz már, a szemlencsém elé tóduló, de frissülést, vagy a fájdalom csillapítását  nem hozó könnycseppeken már amúgy is olyan törést szenved a fény, hogy értelmetlen lenne nyitva tartanom. A kezemmel tapogatózok útmutatásért, de csak a nedves falat érem. A fülem viszont még funkcionál, bár erre csak egy üvöltés hívja fel a figyelmem.

– A BÜDÖS KURVA ÉLETBE!

Ez a mondat olyasmi, amire az ember általában felkapja a fejét, az én helyzetemben pedig elég hasznos támpontként szolgál.

– Van fogalmad róla, hogy ez mit jelent? Tudod te mennyibe kerül ez az egész? Tudod te egyáltalán, hogy mi a kurvaanyádért vagy?

Választ nem nagyon hallok a kérdésre, azonban határozott cipőkopogást igen. Valami fatalpú lesz az, a lépteinek koppanására pedig észrevétlenül el is tudok indulni a hang irányába a nyikorgó gumihangomon. A lábamat nem látom a kurva füst miatt, de határozottan ismeretlen nekem ez a talajborítás, még ha van is egy olyan érzésem, hogy jártam már itt korábban. Ilyen volna a hajópadló?

– És élvezed?! Hát persze, hogy élvezed. Hogy ne élveznéd a feszes kis szőke libádat, a csillogást meg a napfény ízét a szádban, és a picsa meg a farkadét a sajátjában. Csak ehhez ez kurvára kevés, fiam!

Fatalp láthatóan nem gyengít a szorításon, bár a felállás továbbra se világos. Felőlem lehet egy teljes dél-floridai kosárcsapat a szoba túlvégében, vagy egy tiroli néptáncegyüttes, de a füst sűrűségéből ítélve itt kicsit komolyabb lehet a tét.

– Kaptál időt. Kaptál pénzt. Kaptál támogatást, és kaptál szerencsét is bőven. Mégis kevés voltál hozzá, bazdmeg!

Üveg csörren a mondatok közben, majd egy fotel nyekken fájdalmasan. A lassú kortyokat meglepően nyugodt hangok követik.

– Ez az én ügyem. Ez az én családom. Az én felelősségem, és az én feladatom. Hogy veled mi lesz, azt nem tudom. Amit tudok, hogy meg kell védenem azt ami az enyém, és nem vagyok hajlandó helyetted elvinni a balhét.

Közben fészkelődést, egy halk krákogást hallok, ami elüt Fatalp hangjától, valószínűleg nem az ificsapat centere lesz az.

– Ne feledd, te is így kerülhettél ide, de most a lapát túlsó felére sodródtál. A nyélből a lapra, a nyelet pedig én fogom.

Fészkelődő Segg levegőt vesz a füstből, de szóhoz már nem jut.

– Ne merészeld bazdmeg. Nem érdekel. Már nem. Saját magamból csinálnék hülyét, ha bárhogy máshogy tennék. Nem vagy hülye gyerek, te is pontosan érted mi ez az egész.

És Fészkelődő Segg hallhatóan pontosan érti mi ez az egész.

– És ez egyébként baromi érdekes volna, ha nem volna kibaszott szomorú. Mert tényleg nem vagy hülye. Vannak zseniális húzásaid, baromi okos meglátásaid, és tényleg érted a játéknak olyan dimenzióit, amit 90% nem. Olyan képességeid vannak, amik bőven kiemelnek téged a tömegből. Tehetséges vagy, fiam, három év után fikarcnyi kétségem sincs efelől, de a nagy tragédiád, hogy ezt te is tudod. Tudod, és elhiszed, hogy ez mindig segít, mindig kiemel, és mindig megment majd. Hogy jó vagy.

Egy korty, egy szisszenés, és ahogy a beszélgetés alatt közelebb húzódtam a hangokhoz, immár sziluetteket is látok. Két sötét alak ül a dohányzóasztal(?) két szélén nehéz fotelekben, a jobb oldali görnyedten, lehajtott fejjel, a másik keresztbe vetett lábakkal hátradőlve.

– Az a baj, hogy ki lát az emberekbe? Ugyanitt ültünk ketten azon a bizonyos pár évvel ezelőtti első találkozásunkkor, és egy senki voltál. Egy senki, akinek van már némi hangzatos címe, de egyetlen valódi konkrétuma a potenciálja volt. A tehetség és az akarat olyan párosa, amely kiadta azt, akiért aláírtam a papírt. És most, három évvel később ki áll itt? 

Egy pillanatnyi csend üt be a mostanra már meglepően nyugodt és folyamatos beszélgetésbe, mintha Fatalp tényleg elgondolkodna a költői kérdésén, miközben Fészkelődő Segg nem mozdul választott tartásából.

– Fogalmam sincs. Tippem sincs ki ül velem szemben. Egy férfi, aki jól csinálja amit csinál, akkor, amikor nem vakítja el a saját zsenialitásának mítosza. Amikor ő maga sem hiszi el, amit mond az újságoknak, amikor két lábbal a földön áll. Ez a te nagy bajod fiam. Elhitted, hogy vagy valaki, amikor a szerencse is veled volt, és képtelen vagy szakítani ezzel.

Fatalp hirtelen előrébb dől, lábait terpeszbe helyezi, könyökével a combjaira támaszkodva választ kisebb távolságot.

– Illetve ez nem is igaz, és most már értelmetlen volna bármit elhallgatni. Te már álltál fel a padlóról, szálltál már le az égből, és megtaláltad a kiutat a saját fejed ködéből. És biztos vagyok benne, hogy ezt még nagyon sokszor meg tudnád tenni, és hitetnéd el mindenkivel, hogy tényleg a legjobb vagy. De nem hiszek már abban, hogy ezt nem hinnéd el újra magadnak, hogy nem vesznél bele újra a fejedbe, és ezt egyszerűen nem engedhetem meg. Magamnak sem, és azoknak sem, akiknek felelősséggel tartozom. De hát tudod ezt, nem vagy hülye gyerek. Érted a játékot.

És Fészkelődő Segg tudta ezt. Ő nem hülyegyerek. Értette a játékot.