One man show
Nagyon ódzkodtam ettől a beharangtól, amikor rájöttem hogy szabad a péntek délutánom, így muszáj elhoznom ezt a beharangot úgy, hogy a többiek vállaltak helyettem is pár hétig így a szorgalmi időszak végén. Mondjuk kicsit még mindig ódzkodom, mert lehetetlen ennek a posztnak úgy nekiállni, hogy egy Palace elleni hazai meccs, igen, nézzük milyen jó edző Pardew, satöbbi. Mert igen, a Newcastle-t ugyan nem tudta visszajuttatni odáig, mint amikor visszajutottak a PL-be, de mennyire látszik hogy ő volt a beton a szarban és nem fordítva.
Na ez az amit most nem fogunk csinálni. Ez nem egy ilyen meccs.
Meg úgy általában, ez nem is egy meccs lesz igazán, és ezen csak kifejezetten segít az, hogy semmi tétje nincs a nem-meccsnek egyik csapatnak számára sem. Az egésszel kapcsolatban amúgy is csak olyan érzésem van, mint a Kop ’94-es átalakítása előtt a búcsúmeccsel kapcsolatban lett volna, ha nem épp a szobatisztasággal lettem volna elfoglalva.
Mert ez nekem nagyon hasonló. Valami elveszik, végleg. Valami mindig elveszik, persze, és ez valószínűleg pont jól is van így, az élet meg megy tovább, a karaván halad, jön helyette újabb és újabb, ésatöbbi ésatöbbi.
De kár volna bármi hasonlóval elintézni akkor is, ha ez még a (sokadik) Gerrard-poszt, hanem egy egyszerűbb beharang.
Apropó, sokadik Gerrard-poszt. A témában ugye vannak komoly ügyeink itt a Fonaton, még TheScouser volt az aki első próbálkozásra máris a mindenidők szintig kilengette a Gerrard-o-metert a híresen hírhedt Senki kapitánnyal, annyira, hogy Donnelly másnap egy Calm Down! posztot is kénytelen volt írni. Nem mennék ebbe most részletesen bele, a kommentek közt bőven lesz hely századszor is megforgatni a falatot a szánkban, ha még érdemesnek tartjuk rá.
A témával persze azóta se tudtunk leállni, Gerrard neve örökösen a legnagyobb betűkkel szerepel a címkefelhőben, amit most ugyan nem látsz olvasás közben (- másfél éve már, de már feladtuk a skin megformázását -), de annyira megkerülhetetlen tényezője ő a modern Liverpoolnak, hogy a lenne az igazán furcsa, ha nem így volna.
És a Liverpool alatt itt nézhetünk messzebbre is a stadion széksorainál, magának a városnak is megkerülhetetlen tényezője ő, nem is tudom, hogy a Beatles-höz képest hol áll a város legendáinak listáján, de szerintem nagyjából abban a vonalban.
De ez még mindig nem a Gerrard-poszt.
Mivel ez nem a Gerrard-poszt, be is dobtam gyorsan egy képet róla, hamár ez nem az ő posztja. (Amúgy a Space Invaders meglepően szép így utólag, de a Gerrard-Lucas duó már akkor is halálos volt, itt épp a West Ham ellen.)
Ha haladunk szép sorban a Fonat-Gerrard relációban, akkor a következő részt magamtól idézem 2014. Focking Mental januárjából.
Dear Captain, my Captain,
Semmit nem bántam meg. Nem bánom, hogy az idei szezonban annyiszor neveztelek szenttehénnek, nem bánom, hogy sokszor csak egy púpnak láttalak a középpálya hátán, nem bánom, hogy már az egész karrieredet tekintettem már-már befejezettnek. Te is, én is, és mindenki aki ezt a levelet olvassa, pontosan tudja, hogy nem voltak alaptalanok a kritikák és a vádak, mindenki tudja, hogy az idő mindenki felett elszáll, és ez alól nem vagy te se kivétel. Mind tudjuk, hogy napról napra közelebb van az a pillanat, mikor végleg szögre akasztod a stoplist.
De ez a nap nem is lehetne távolabb a mától!
Végső soron viszont be kell valljam, azért mégis van valami, amit megbántam veled kapcsolatban. Pontosabban magammal kapcsolatban, hisz ez az én hibám. Hogy kezdtem feladni a hitet. Kezdtem elhinni, hogy 33 évesen még egy magadfajta kaliberű játékosnak is olyannyira beszűkül már a tér, hogy még a fiatal, tapasztalatlan csikók is a tiednél jobb eredményre képesek. Nézz rá Jordanre. Csupa izom és szív és lelkesedés, kicsit hasonlít is a 10 évvel ezelőtti önmagadra, ha ránéz a pályára, csupán egy aprócska zöld foltot lát a székek közt, bárhonnan bárhová pillanatok alatt és végtelen sokszor elér. Ez egészen fantasztikus, nem? Ezzel szemben számodra évről évre egyre messzebb kerülnek a vonalak, a végtelen is végessé válik, és hiába szeretnéd megfordítani ezt a folyamatot, ezt sajnos most már nem lehet. A józan biofizikai belátások szerint legalábbis nem.
De ez az nap egészen más volt, a biofizikai józanság eltávot kapott erre a napra . Ahogy a művelt Fonat-olvasó mondaná: Form is temporary, class is permanent.
Én nem tudom hogy csináltad. Nem tudom, honnan, mit, és hogy szedtél elő, de csak pislogtam, mint egy kisgyerek, ha a Mikulást látja. És minden egyes pillanatát élveztem. Felnőtt vagyok, és egy ikont láthattam. Vagyis az Ikont. A Legendát. A gyermekkorom hősét, hogy újra gyerekké válhassak. És nem is igazán tudom szavakba önteni milyen jó érzés volt ez, egyszerűen csak köszönöm. Mindet.
Őszinte tisztelettel,
szederbokor
Igen, ezen a ponton már jól sejted, hogy Fonat-történelmi tárlatvezetés ez a poszt. Lehetne a karrierre kicsit jobban kitekintő ez az egész, de egy senkinek érzem magam a témához, és szerintem nagyon kevesen tudnának igazán felnőni a dologhoz, úgyhogy most marad ez a verzió.
Meg egyébként is, ez még nem a Gerrard-poszt.
Csütörtök este pár percig elszállt a net a koliban, és mivel a mai kollegisták már nem isznak rendesen, ilyenkor az _élet_ egyszerűen megáll. Az emberek elkezdenek egymással beszélgetni, kinyílnak a szobaajtók, és egy valójában sokkal jobb világ nyílik meg. Na ennek során találtuk az egyik szobatársammal abban a helyzetben magunk, hogy leckézni nem tudunk net nélkül, akkor mi legyen. Nekem megvolt a tavalyi Liverpool-Everton meccsem, neki meg a rá két héttel következő Arsenal elleni gyönyör. Azt elnéztük húsz percig (mindenkinek ajánlom a legfurább életszituációkban is), és akkor döntöttem el, hogy igen, meg lehet írni ezt a nem Gerrard-posztot.
Mert tudjátok, ez még nem a Gerrard-poszt.
De elkalandoztunk, haladjunk tovább a tárlaton a kis hülye matricás cipőnyomokon, amit valamelyik őrült jó ötletnek tartott a márványpadlóra ragasztani haladási irányt jelzendő. (Már úgyse nem lesznek többé hülye ötletei annyi jaccuzzi-vízzel a tüdejében.)
Következő lépcsőnk Gringow-tól A Hiba, ami már a nagyon sokadik best of Fonat gyűjteménybe való írás ha lesz valaha ilyen bővebb tárlat, de aki most lusta átkattintani, annak mégis csak az utolsó bekezdését helyezném el itt, hogy legalább azt olvassa.
Egy biztos pont van a rengeteg feltételezésben: nem akarjuk azt látni Stevie, hogy egy pillanatra is a saját hibádként éled meg ezt az egészet. Te nem tehetsz róla, nélküled a Liverpool menthetetlen középcsapattá süllyedt volna az előző évtizedben. Veled együtt nagyon frusztráltak és szomorúak leszünk ha nem jön össze neked – de azt még ennél is jobban utálnánk látni, ha emiatt magadat emészted, és nem mosolyogsz büszkén. Te egy Valamiről tehetsz csak: emberek milliói kötődnek ma is világszerte a Liverpoolhoz. Bajnoksággal, vagy anélkül.
Annyira jó ez a bekezdés, hogy egyenesen sajnálom, hogy tovább kell írnom az én hülye kis fogalmazásomban – ti meg ráadásul ezt olvassátok is -, de ha nem tenném, akkor az esti meccs utáni záráskor a biztonsági őr rugdosna ki minket innen. Gyalog.
Még ha a történet innentől már nem is tartogat szép fordulatokat.
Ahogy a csapaté, úgy a Gerrard egyéni, és főleg konzisztens jó teljesítménye is bezuhant az idényre, és a kettő nagyon szorosan kapcsolódik is. A Gerrard-tag mentén végig lehet haladni a fázisokon, egy nagyon erős, sokezer szavas, gödörfenékről írt McAllister-poszttal a Stoke elleni győzelem után, vagy egy halálosan kiábrándult Szent Tehénezéssel guthmate-tól az FA-kiesés után, de a lényeg nem változik.
A lényeg, hogy januárban nem csak az újév jött el, hanem Gerrard visszavonulásának híre is. Ami persze, eligazolás, és biztos vagyok benne, hogy lesz majd Henry-Arsenal-féle visszázás is ha az egészségi állapota megmarad Stevie-nek, de mindenki tudja, hogy ez visszavonulás.
És akkor a történet ma itt véget ér. Nem tűnik el, nem szűnik meg, egyszerűen csak lezárul. És ha minden megy tovább, mi akkor is állunk majd egy darabig egy helyben, és nézzük, ahogy az élő történelem egy méretes szelete a múltba lép.
Akárhová is tartasz ezek után, jó utat, Kapitány!
