A sajnálat vége

Steven Gerrard liverpooli karrierjének utolsó hazai meccsén 3:1-re verte a Liverpoolt a Crystal Palace. Pont olyan volt a meccs, hogy sajnáljuk miatta Gerrardot, és pont elég ideje sajnáljuk már Gerrardot ahhoz, hogy vége legyen.

3:1-re verte a világverőnek nem nevezhető Palace a világverőnek szintén nem nevezhető Liverpoolt azon a meccsen, amire minden ott lévő szerencsés kivitte a leggerrardosabb sálját és zászlóját, amin a rendezők megformálták a lelátón a „Captain”-t és az „SG8”-at és amit a főszereplő ugyanazzal a kétségbeesett arccal játszott végig, amivel szinte mindig látjuk, nagyon hosszú ideje. Nem hinném, hogy holnaptól a keményvonalas BROut!-ozókon és a palace-osokon kívül bárki mást is érdekelne, hogy konkrétan mi történt ezen a találkozón, de – lévén papíron összefoglaló ez most, vagy mi – álljon itt egy gyorstalpaló jelentés:

• A Liverpool sokat birtokolta az elején a labdát és Lallana védelmi hibát kihasználó góljával vezetett is
• Ekkor úgy tűnt, hogy biztosan be tudják húzni ezt a meccset és mindenki tartalékolhatja a mancsait Stevie utolsó percekbeli lecserélésekor jövő tapsviharára
• Aztán egyszer csak feléledt a Palace és a félidő előtt be is baszott Puncheon egy szabadot
• A második félidőben pedig ahelyett, hogy erőre kaptak volna a vörösök, még jobban magukra húzták a még mindig nem világverő Palace-t (most komolyan, arról a csapatról beszélünk, amiben Marouane Chamakh a kezdő csatár), akik köszönték szépen és egy benézhető mintha-les-lett volna góllal megszerezték a vezetést
• Ekkor már az volt benne a levegőben, hogy bizony ki fog kapni a Liverpool Gerrard utolsó hazai meccsén
• Minderre az i-re feltette Murray a hosszabbításban a pontot, miután kihagyta a tizenegyest, de a kipattanót visszakanalazta
• Akik pedig bíróznának, azoknak jusson eszébe, hogy az ellenfél kezdő csatára Marouane Chamakh volt

Összességében csak akkor éreztem magamat hülyének egy ideig, amikor a második félidő közepén egy pár percig meglepődtem azon, hogy Gerrard utolsó meccséből kínos vereség lesz. Nem voltak nagyon átellenes elvárásaim a szombat estétől mondjuk – javarészt semmilyen elvárásaim sem voltak -, de így visszagondolva szinte törvényszerű is volt, hogy A Búcsúmeccs valamilyen formában keserédes legyen. Egy otthoni Palace fiaskó pedig elég jól kimeríti ezt a jelzőt.

Ez a meccs arra jó volt, hogy még egyszer utoljára jól megsajnáljuk Gerrardot. Mert természetesen szeretjük őt, szerettük és mindig is szeretni fogjuk. De azt utáltuk nézni, ahogy a karrierjében valakik, valahol, valamit elvágtak mielőtt betöltötte volna a harmincat és úgy 2008 óta már csak azt figyelhettük rajta, hogy mi nem sikerült neki éppen. Nem tudom magánemberként mit pakolt bele a bad karmába, de hogy kemény cucc lehetett, az biztos, másképpen nem szólna egy generációs játékos karrierjének teljes második fele a kudarcról és a sajnálatról. Tavaly már minden nem-poolgyűlölő egy emberként szorított azért, hogy végre meglegyen neki a bajnoki cím, erre elcsúszott. Idén már minden, őt nem szektásan imádó szurkoló azt kívánta, hogy bárcsak egy évvel korábban ment volna koktélozni Kaliforniába és nem kevesen vannak azok, akik szerint a pályán lévők közül ő tett a legtöbbet azért, hogy elúszott a Top 4. Mindkét szezon csalódáskeltő volt a maga nemében, mindkettőnek a végén sajnálat övezte Steven Gerrardot, és tisztában lehet azzal, hogy jövőre valami hasonló várná, ha maradna. Ezért is lépett.

Megérdemelte volna persze a mai meccsen is azt, hogy ide legyen a 3:1 és nem egy frusztrált, hanem egy örömteli Anfielden fussa le az utolsó körét. Ugyanúgy, ahogy egy nyamvadt bajnoki arany kieshetett volna abból a három ezüstből, amire odaért. De nem az lett a vége, hanem vereség, illetve ezüstök. Ami persze nem meglepő, mivel – Máté sokszor használt és nagyon pontos szófordulatával élve – Steven Gerrard egy igazi tragikus hős, és egy tragikus hős nem nyerhet. Pláne a végén nem.