Henry apánk

Most, hogy a szezon érdemben véget ért – noha még van megszerezhető 18 pont és matematikai esély a TOP4-re, érezhetően egyre kevésbé érdeklődik az egyszeri Pool-szurkoló a következő bajnoki meccs iránt. Egyre többen kezdjük már most értékelni az évet, benne főleg Rodgers teljesítményét, latolgatva, hogy megy vagy marad, főleg, hogy régi kedvencünk, Klopp bejelentette távozását a Dortmundtól. Egy ilyen helyzetben felértékelődik, előtérbe kerül a manager főnöke (és itt természetesen nem Ayre-re gondol senki sem), a róla szóló információk, minden infomorzsa. Ennek szellemében a WBA elleni beharang is főként John W. Henryről és az FSG-ről szól, nagyon kevéssé az aktuális meccsről. (Különben is, kinek van kedve egy Pulis-csapatról írni?!)

Szóval ideje újra kicsit megnézni ki is a klub tulajdonosa, és főleg azt, hogyan is intézi a legfőbb referenciaként szolgáló „testvérklub”, a Boston Red Sox ügyeit. (Mindenkinek figyelmébe ajánlom Scouser régi posztját a hozzá tartozó kommentekkel együtt)

Amit Henryről tudni érdemes, alapvetően három forrásból raktam össze: egy tavalyi Bloomberg-portré róla, egy baseball-rajongó cikke, valamint két Liverpool-szurkoló amerikai baseball-rajongó kommentjei (Jeff és OT), amit kiegészítek itt-ott a liverpooli tapasztalatokkal. Nyilván nagyon nem teljes ez a kép, de jó kiindulási alapot adhat arra nézvést, mit is várhatunk tőlük.

Először is: nem bostoni, hanem arkansasi, ami lényeges, több szempontból is. Egyrészt Bostonban is idegenként tekintettek rá 2002-ben, amikor megvette a Red Soxot, konkrétan pénzéhes nyerészkedőnek tartották. Ez a megítélés nyilván megfordult, amikor két évvel később, 86 éves szünet után ismét bajnokságot (World Series) nyert a klubbal. Olyannyira, hogy amikor megvette „a” helyi újságot, a Boston Globe-ot, már az volt a közvélekedés, hogy milyen jó, hogy egy helyi mágnás vette meg a lapot… Boston viszont fontos abból a szempontból is, hogy relatív jelentősége, mérete hasonlít Liverpooléhoz: nem megapolis, mint a szomszédban található New York vagy LA, esetleg Chicago, hanem jóval kisebb. Bár az MIT jelentősége nyilván óriási a város szellemi és gazdasági életére, de semmiképpen sem bír olyan erővel a sportban sem, mint az említett óriások és csapataik. Erre a későbbiekben még visszatérek, most azonban még Henry karrierjét nézzük meg jobban.

Szülei farmerek voltak, ő gyerekként is nagy baseball-rajongó volt, de már akkor is jobban ment neki a fejben átlagszámítás különféle baseball-statokkal kapcsolatban, mint maga a játék, tekintve, hogy nemcsak vékony, de asztmás is volt. 26 éves koráig belefogott mindenfélébe: tanult filozófiát, jungiánus pszichológiát, basszusozott egy Elysium Fields (Elíziumi Mezők, muhaha) nevű progresszív rockot játszó együttesben, előadva egy rockoperát az idegenekről, akik a Cassiopeiáról érkeztek… Mindezt Vegasban black jacket játszva finanszírozta, egy saját kártyaszámláló módszert alkalmazva (amiért ki is tiltották) – már látom is, amolyan Johnny Deppként egy hatalmas rakétával a szájában.

Apja halála után átveszi a farmot, de maga a szójababtermesztés kevéssé érdekli, ellenben a farmerek kockázatát csökkentő határidős terménykereskedés annál inkább. Rövidre fogva, egy komoly veszteség után, időről-időre napokra eltűnik a könyvtárban, hogy a piacok működéséről információt szerezzen. Bármilyen piacról, akár a középkorból is. A lényeg: tudni akarja, hogyan működnek a piacok, és ezen tudás alapján pedig kidolgozott egy saját matematikai modellt, amivel másfél évtized alatt milliárdos lett. Az algoritmusa hosszú távú adatokkal dolgozott, és nem megérzésből, ahogy a korabeli versenytársainak döntő többsége. Vagyis a kereskedésből kikapcsolta az emberi tényezőt (másrészről viszont nagyon is figyelembe vette, mert a kereskedők hangulatingadozásait figyelte), ami viszont sztoikus nyugalmat követelt meg tőle és (ebből következően főleg intézményi) ügyfeleitől is: általában vesztett, viszont amikor nyert, akkor óriásit szakított. Vagyonát a piacon uralkodó elméletekkel szemben álló unortodox (khm) filozófiára építve szerezte. Emellett rendkívül versengő típus is volt.

Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy miért időztem el ilyen hosszan a karrierjénél, tevékenyégénél, működésénél. A matematikai modellek, statisztikák iránti vonzódása, intenzív és eredeti használata már Comolli kinevezésénél is tetten érhető volt, ez azóta sem változott: egész életműve ezen nyugszik, nem fog változtatni rajta. Mindenki ismeri a Moneyball-sztorit, a sabermetricset, amiből viszont a lényeg az, hogy folyamatosan kutatni kell, melyek azok az adatok, amelyek elkerülik a versenytársak figyelmét, lebecsülik a jelentőségét, de megfelelő használatuk esetén olyan versenyelőnyre lehet szert tenni, amely komoly nyereséggel (győzelmekkel) kecsegtet.

Henry maga is azt mondja, hogy a Red Soxnál sem csinál mást, mint megpróbálja előre jelezni a jövőt, a játékosok jövőbeni teljesítményét, ahogy az üzleti életben is tette. Azzal is tisztában van, hogy a sportban ez sokkal nehezebb: a szójababnak nem szakad el a szalagja és nincs ügynöke vagy családja sem.

Mielőtt a Red Soxhoz kanyarodnék vissza, fontos megjegyezni, hogy Henry 1989 óta tulajdonol különböző baseball-klubokat (leglényegesebb az 1999-es Miami Marlins bevásárlása), vagyis elég régóta követi a lehető legközelebbről a sportágat.

És most visszatérek Bostonhoz. Amikor Henry megvette a Red Soxot, a legfőbb rivális, a szomszédvár a Yankees éppen triplázott, és kongatták a baseballhoz értők a vészharangot: a pénz uralma tönkreteszi a játékot. Ismerős sztori? Henryt azonban kemény fából faragták: nagyon durván agresszívak voltak a bevételek növelésében, minden követ megmozgattak, hogy versenyezhessenek a Yankees-zel. Újjáépítették és kibővítették a Fenway Parkot (a korábbi tulajdonos inkább újat épített volna – egy újabb egyezés) – közel 300 milllió dollárból, amit saját zsebből álltak, tucatnyi szponzori szerződést kötöttek és többséget szereztek az NESN-ben (New England Sports Network, regionális kábelcsatornák összessége), ami tulajdonképpen az aranytojást tojó tyúk lett. (A cég Delaware-ben van bejegyezve, így a valós bevételiről és profitjáról vajmi keveset tudni. A baseballhoz értők szerint bármennyi pénzt elő tudnak teremteni a sportra.) Az eredmény: a 2. legmagasabb fizetéssel működő klub lett a Red Sox, és 12 év alatt 3 bajnoki címet szereztek, miközben a Red Sox csak a 21. a tévés területen a baseball-csapatok között, a teljes piaci nagyságot tekintve pedig csak a 10. legnagyobb.

(Igen, tudom, hogy az amerikai csapatsportok sokkal kiegyenlítettebb viszonyok között működnek, franchise-rendszer, zárt bajnokság, fizetési sapka, draft, miazmás, de itt most a mi szempontunkból az a lényeges, hogy a rendkívüli anyagi hátrány ellenére is megvették a Liverpoolt, mert esélyt látnak rá, hogy a Red Soxhoz hasonló sikereket érjenek el. Egy újabb alvó óriás, hatalmas potenciállal – főleg, ami a globális szurkolói bázist illeti.)

A hogyan az érdekes, természetesen. Nos, nem meglepő módon a fiatal, alulértékelt játékosok kinevelése és szerződtetése révén (esetleg valamiért rendkívül olcsón megszerezhető veteránok), akiket olyan paraméterek alapján választanak ki, amelyeket korábban nem nagyon értékeltek a baseballban. (Ebbe később már belefértek nagyon nagy bukták is: érdekes módon a nagy sztárok vásárlása nem hozott eredményt a Red Soxnál – vissza is tértek az eredeti tervhez.)

Ugyanezt látjuk a Liverpoolban is: a stratégia ugyanaz, kérdés, hogy megvan-e hozzá a megfelelő matematikai-statisztikai modell, illetve a megfelelő scout-rendszer. Előbbivel kapcsolatban Ian Graham neve a lényeg, ő a klub kutatási vezetője, egy elméleti fizikus, aki egy számítógépes programot írt a játékosok teljesítményének adataira, amellyel értékelni lehet őket. Őt a scout-rendszerért felelős Michael Edwards nevezte ki, aki a híres-hírhedt transfer committee tagja is. (Itt egy gyors megjegyzést teszek: ha hinni lehet Tony Evansnak, akkor Rodgers nyáron engedélyt kapott, hogy a tc-t figyelmen kívül hagyva igazoljon. A hírek szerint a Soton triója volt az ő akarata: mindhárman kész focisták, erejük teljében, Lambert már túl is azon…)

Nézzük akkor részletesebben a Red Sox felépítését és történetét Henryék tulajdonosi működése alatt. A baseball-szakértők szerint Rodgers managerként egyszerre tölti be a Red Soxnál található General Manageri és a manageri pozíciót. A Red Soxban a GM-nél nincs magasabb rangú, baseball-hoz értő ember a hierarchiában. A 12 év alatt két GM dolgozott Bostonban, és senkit sem rúgtak, Theo Epstein saját akaratából távozott és lett a Chicago Cubs szakmai vezetője. Sem neki, sem utódjának, Ben Cheringtonnak sem volt semmilyen tapasztalata ilyen poszton. Nem csoda, hiszen Epstein 28 éves volt, amikor 2004-ben kinevezték, Cherington legalább scoutként kezdte a Red Soxnál, de még most is csak 40 éves, noha ez már negyedik éve GM-ként. A baseball-szakértők szerint mindketten Henry kottájából játszanak. Ezt látszik alátámasztani, hogy Epstein a Bocsokkal meg sem közelíti azt a teljesítményt, amit Bostonban nyújtott.

A csapatért közvetlenül felelő managereknél szintén ez a helyzet: fiatalok, kevés tapasztalattal, nem túl jó korábbi eredményekkel. Grady Little semmilyen manageri tapasztalattal sem bírt, mégis a bajnoki döntő kapujáig jutott. Utána Terry Francona jött, aki ugyan baseball-család sarja, és volt már pár év manageri tapasztalata, de sokkal rosszabb, mint elődjéé… Az eredmény mégis 2 bajnoki cím lett 7 év alatt. Az egyetlen kivétel Bobby Valentine, aki komoly névnek számít a baseballban – egy évet sikerült neki kihúznia Henry mellett, viszont szétszedte a Sox nagy nevekből álló, ámde kudarcos csapatát. Azóta John Farrell a manager, aki első szezonjában bajnokságot nyert, míg a másodikban közel 50 éve a második legrosszabb eredményét hozta – menesztése fel sem merült.

A fentiekből a baseballos hozzáértők egyöntetűen azt a következtetést vonják le, hogy addig senkinek sem esik baja, amíg a Henryék által megszabott stratégiát, forgatókönyvet követik. Fogalmam sincs, hogy így van-e, de pár dolog látszik: Henryék nem szeretnek nagy nevekkel dolgozni, ellenben semmi aggályuk nincs akár tapasztalatlan kezdőkre bízni a klub szakmai vezetését. A legmagasabb poszton nem szeretnek váltani. Nem félnek váltani, kísérletezni, ha úgy látják, nem működik az eredeti terv, nem félnek visszatérni sem hozzá. Tanulnak a hibáikból.

Ami a Liverpoolt illeti: 5 év alatt Rodgers a harmadik manager, ez a fentiek tükrében szokatlan, bár a posztok keveredése miatt nehéz összehasonlítani a kettőt. Egy biztos a szentimentalizmus vagy pillanatnyi eredmények, hangulati tényezők nem fognak szerepet játszani a döntésükben. Így – ellentétben azzal, amit korábban hangoztattam – a hátralevő hat meccs nem valószínű, hogy bármilyen szerepet játszana a döntésükben. Ehhez hasonlóan az sem fogja őket befolyásolni, hogy Klopp elérhető, ráadásul a Soxnál sem alkalmaztak nagy nevet, aki korábban trófeákat nyert volna. Igazából egyik vezetőjük sem nyert soha semmit, a Sox mégis az utóbbi másfél évtized legsikeresebb baseball-klubja, vélhetően a kialakított struktúra és az alkalmazott stratégia miatt. Az is igaz, hogy minden bizonnyal ilyen kiforrott stratégia még nincs nálunk, noha a fő elemei nyilvánvalóan már itt vannak: a statisztikai kitörési pontok, az előrejelzési modell, a scout-rendszer és a fiatalok, rejtett tehetségek felkutatása és beépítése.

Azt most BR is megerősítette: az FSG nem változtat a modelljén, hisznek benne, mert sikeres volt másutt is, fiatalokat fogunk ezután is igazolni, akik nálunk fejlődnek majd. Ráadásul azt is mondta, hogy beszélt Henryékkel, akik teljes mellszélességgel támogatják. A fentiek tükrében ez egyértelmű: amíg a manager követi a megszabott irányvonalat, maradhat.

Az is biztos, hogy Henry sosem ül a babérjain, és bár nem szeret a középpontban lenni, de győzni akar, a „változásokhoz folyton alkalmazkodni kell, a pihenés úgysem nagy öröm” – vallja.

Epilógus

Szombaton 16 órakor játszunk a WBA ellen, amelyet január óta az a Tony Pulis irányít, akinek csapatai ellen nem igazán megy nekünk, mondhatni pocsék a mérlegünk, főleg az idegenbeli: 7 meccsből egy győzelem, 3-3 döntetlen és vereség, 7 lőtt és 11 kapott gól. Borzalmas. Mindehhez járul, hogy számunkra a szezon nagyjából tét nélkülivé vált, ami rendkívüli csalódás. Kérdés, hogy ebből a csalódott hangulatból mit tud kihozni BR és a csapat. Egy esetleges döntetlen vagy vereség gyakorlatilag végképp eltüntetné azt az iciri-piciri maradék reményt is a TOP4-re, így azt remélem, hogy lesz annyi tartás, akaraterő, hogy valahogy kibrusztoljuk a győzelmet.