Távol

Vasárnap az Old Traffordra látogat a morálisan is eléggé rossz passzban lévő Liverpool. Annak a Manchester Unitednek a vendége lesz, akik pont azt a pályát írják le az idényben, amit mi is reméltünk a csapatunknak, de csak nem sikerült: a kezdeti beragadás után erőre kaptak és dobogóra kerültek. A megverésük mindig is nagyot lök a Liverpoolon, akárhol is álljon a tabellán a két csapat, most viszont eléggé távolinak tűnik ez a lökés.

A You’ll Never Walk Alone éneklése mellett két olyan érzelmileg is jobban megmozgató dolog van, amivel gyorsan találkozhat az ember fia azt követően, hogy Liverpool szurkolásra: az Everton derbik és a Manchester United rangadók. Nagyjából tíz éve követem szorosabban a csapatot, ennyi idő alatt pedig bármiről és bárkiről kialakul egy erős érzés az emberben ha folyamatosan találkozik vele, ez az érzés pedig eléggé befészkeli magát a gyomorba és nem nagyon mozdul onnét a következő évtizedekben sem. YNWA-t énekelni mindig felemelő érzés társaságban, főleg miután győzelmek végén szokott ugye leginkább előjönni. Az Everton meccsek körül imádni való a hangulat, szinte addiktív ahogyan áthatja a testet az adrenalin: várjuk a hajtós, kemény, nem egyszer szó szerinti összecsapást a vörösök és a kékek között, az angol foci sava-borsát, és meg is szoktuk kapni azt. Emellett pedig olyan lenyűgöző közös akciókat tart a két csapat Hillsborough kapcsán, ami minden féle-fajta rivalizálás számára példaértékű. Sokkal szegényebb lenne az életünk a Merseyside Derby és a Merseyside United nélkül.

Az egyetlen karakteres poolos jelenség aminek sosem tudtam felhőtlenül örülni, az a Liverpool – Manchester United. Ebben nagy szerepet játszik a szocializálódási faktor, amint a Ferguson érájuk utolsó időszakában szálltam be jobban a bizniszbe, azokban az években, amikor az öreg Whisky Nose hetvenhez közel is rendre sikerre vezette a csapatát, sokszor elkapva a Liverpoolt is útközben. A klubot, amit felvállaltan mindig is gyűlölt, és viszont. Tíz év alatt persze megesett, hogy fordult a kocka, hogyan is lehetne elfelejteni például a 4:1-et, vagy a Kuyt triplát, a legtöbbször viszont fájdalmasan ugyanaz volt a forgatókönyv ellenük: fogadkozunk, felszívjuk magunkat, nekik megyünk, majd kilencven perc múlva egy-két gólos vereséggel lekocogunk a pályáról úgy, hogy sosem volt benne igazán a játékban, hogy nyerhetünk. Amikor pedig újra meg újra ugyanazokat a jellegű MU kudarcokat látja az ember pool szurker fia, idővel nem tudja elnyomni magában azt a gondolatot, hogy „Jó persze, szurkolok én meg üvöltöm a We Only Hate Mancs!-t, de a meccsel kapcsolatban sajnos nincsenek túl nagy elvárásaim…”. Innét jön az az érzés, hogy sosem érzem magamat túl jól a Liverpool – Unitedek előtt, illetve ebből adódóan innét jön az az érzés is, hogy amikor esetenként jól megverjük őket, az eszméletlen extázist okoz. Nem sok olyan jó nap volt egész életemben, mint 2009. március 14-e, pedig még egy rettenetes kutyás vígjátékot is megnéztem este az akkori csajommal/kedvéért.

Visszaugorva a jelenbe leírom azt a mondatot, amiért a Fonat olvasótáborának a romantikusabb része szemmel meg fog ölni a monitorokon keresztül: vasárnap ismét nagyon a Unitednek fog állni a zászló, egy év vakáció után visszatértünk abba a számunkra keserű normába a hozzájuk fűződő viszonyunkban, ami előtte oly hosszú ideig jellemző volt. Pedig nem is oly rég úgy tűnt, közel sem így fogunk nekimenni majd decemberben ennek a meccsnek: az arrogáns pöcsfej edző karakterét kis kisiklás után Luis van Gaallal méltó módon pótló Manchester United teljesen összezavarodva kezdte a szezont, miközben mi három meccsel és két szép győzelemmel a tarsolyunkban úgy éreztük, rendben mennek a dolgok. Azóta viszont elkerüli egymást a két csapat röppályája, és míg a manchesteriek lépésben felpörögtek és az év végére rendre húzzák a nagyobb meccseiket is, a liverpooliak, nos… volt már, hogy jobb passzban nem sétáltak egyedül. Az MU suttyomban a 3. helyre ért a bajnokságban a hétfői Soton verésükkel, míg a Liverpool a 9., és jobb híján olyan pici dolgoknak kell örüljünk, hogy ötmeccses veretlenségi sorozaton van túl a csapat, amiből kettőt clean sheettel hozott, az pedig ritka madár az Anfield egén. Abba meg már bele se megyek, hogy mik azok amiknek nem örülhetünk mostanában.

Elég sok azt feszegető komment kérdés érkezett a Fonat íróihoz az elmúlt hetekben, hogy miért vagyunk ennyire negatívok és pesszimisták a Liverpoollal kapcsolatban? Teljesen jogos a kérdés, magam is elgondolkoztam már azon, hogy vajon miért lehet az, hogy mindenféle tervezett leosztás és összjáték nélkül Mátéék a taktikai formációk hiábavalóságáról írnak, Tomi ködös képeket fest, én meg hagytam volna a francba a BL-t már egy hónapja is, és így tovább?! Arra jutottam, hogy azért lehet ezeket a hónapokat nehezen megélni a liverpoolosoknak, így nekünk is, mert tavaly elhúzta a csapat előttünk a mézesmadzagot annyi év „majd most elindulunk felfelé” várakozás után, ami alatt ugye mindig éppen tulajcsere, edzőcsere, vagy egy-két jónak tűnő igazolás beérésére vártunk. Olyan szexin játszott a csapat, hogy csodájára járt a fele világ, 101 gól, kis híján bajnokság és társai – majd ezt a most már álomszerűnek tűnő időszakot olyan szabadesés követte és követi még mindig, hogy nem tudunk hogyan viszonyulni hozzá. Túl gyorsan jött és túl erős a hanyatlás ahhoz, hogy rendesen fel lehessen dolgozni. Külön fájó pont ráadásul, hogy jelenleg nincs is semmi olyan dolog amibe kapaszkodni tudnánk, csak sodródunk az árral, alig gyűjtjük a pontokat a bajnokságban és nyűglődünk a kupákban is. Fél év múlva ilyenkor talán higgadtabban tudunk majd újra nyilatkozni a Liverpoollal kapcsolatban, most viszont még nem megy mindez nagyfokú tanácstalanság, szomorúság és sírva vigadós gegek nélkül. Ebben a hullámban jön szembe éppen az összeálló Manchester United, aminek nehéz örülni. Hello Pool – United előtti rossz érzés!

Az előre matekozás és a potenciális felállások vizsgálata helyett viszont inkább megköröztetnénk rajtatok azt a kérdést, amivel kapcsolatban mindenkinek határozott álláspontja lehet mostanában: BR out, vagy nem BR out?