Nyertünk

Valahogyan. Legalább.

Az elmúlt jó egy hónap Liverpool játékának ismeretében egy szurkernek sem lehettek annál magasabb elvárásai a tegnapi WBA otthonnal kapcsolatban, minthogy valahogy, bárhogy, akárhogy, de nyerjünk. Pontosan ez is történt, 2-1 lett, közel sem a legszebb belőlük, de a lényeg, hogy meglett és 10 ponttal megyünk az októberi válogatott szünetre a jó esetben 6., rosszabb esetekben 7-8. helyen. Mondom mindezt úgy, hogy akárkivel beszéltem a Liverpoolról az elmúlt hetekben és mielőtt elkezdtünk volna matekozni leszögeztem, hogy szerintem teljesen felesleges matekozni amíg így játszunk. Nos, ezt az ignoranciát feloldotta az Everton – West Brom duó, egy kicsit, legalább.

A pletykáknak megfelelően Balotelli jól megérdemelt padozását töltötte és Lambert kezdett a helyén a mostanság bevett 4-2-3-1es felállásban. Rodgers kevert kártyákkal nyitott abban is, hogy Coutinho és Henderson szokásos szerepeit felcserélte, előbbit hátra húzta Gerrard mellé, utóbbit pedig feltolta Lallanáékhoz a támadó harmadba. Ezek a húzások meg is adták a remélt plusz lendületet a Liverpoolnak a meccs első perceiben, de tiszavirág életűnek bizonyult a dolog és hamar ráálltak a csapatok arra a félidőre, aminél unalmasabbat emlékeim szerint ebben az évben még nem láttam; igaz ezen segít az is, hogy a Pintér-válogatott felkészülési meccsei kimaradtak.

A 44. percben aztán váratlanul megszereztük a vezetést egy takkra olyan tetszetős tizenhatos környéki kényszerítőből, amikkel tavaly számtalan szebbnél szebb gólt rúgtunk. Lallana – Hendo – Lallana volt a script aminek a végén a Southamtpon ex-kapitánya megnyitotta liverpooli gólszámláját. A gólöröme beszédes volt, olyat üvöltött, hogy valószínűleg Manchesterben is hallottak valamennyit belőle, jól szimbolizálva azt a nyomasztó terhet, ami ha nem is került le a Poolról, mindenképp mérséklődött általa.

A Lallana gól farvizén lendületesen kezdték a vörösök a második félidőt, amit Michael Oliver gyorsan és hatásosan megtört akkor amikor tizenegyest ítélt a futballtörténelem legtisztább 17 méternél faultjára. Az addig főként Skrtel által jól karban tartott Berahino belőtte, egál. Egy másik oldalon felmerült szerencsés helyzetet jól kihasználva viszont néhány percen belül visszavette a vezetést a Liverpool: Sterling felpattant egy tizenhatoson belüli büntetőt nem érő ütközésből, visszagurította Hendonak a labdát aki szépen a hosszúra helyezte azt a tátott szájjal álló WBA védők között, akik valószínűleg még a partjelzőt bámulhatták, hogy akkor ez most tizi volt vagy sem.

Egy ide fél órával a vége előtt, a vendégeknek támadniuk kellett a pontért, így kinyíltak, a hazaiak pedig végre megmutattak valamit abból a támadójátékból amibe tavaly ország-világ belezúgott, még ha nem is sikerült megszerezni a harmadik gólt. Rodgers érdekeset húzott a dupla csere alkalmával: a Lambert – Balotelli csere várható volt (Rickie tegnap sem váltotta meg a világot), a Coutinho – Lucas viszont nem volt az, elsőre a szívünkhöz is kaphattunk amiatt, hogy te jó isten, tényleg a bizonyítottan csiga lassú Gerrard – Lucas double pivottal akar kibekkelni BR a West Brom ellen otthon? Végül is a legalább nyerünkbe belefért volna. Ehelyett viszont az történt, hogy Gerrard felkerült közel abba az offensive midfielder poziba amiben még a Benítez időszak második felében játszott Torres mögött és rúgdalta zsákszámra a gólokat. Stevie láthatóan jól érezte magát újra ebben a szerepkörben, és mi tagadás, elég üdítően hathat egy ilyen etap miután nettó ötven órát söpröget meg pontrúgásokhoz kocog fel az ember fia. A racionális énem azt mondja, hogy Gerrardot érdemesebb lenne többször csak ilyen fél-félidős cameokra becserélni, mintsem lefuttatni vele két teljes meccset egy héten, de tudom, hogy 2014 októberében még van akkora szent tehén a csapatban, hogy ez a megközelítés elképzelhetetlen legyen.

Nem volt ez egy megnyugtató, magabiztos győzelem. Mindkét gól a semmiből jött, és még ha megalapozottan is lehet bírózni a tizenegyesnél, az oda vezető helyzetet ismét egy Manquillo – Lovren védelmi hiba idézte elő, az pedig kezd vérlázító lenni, hogy utóbbinak szinte az összes idén kapott gólban benne van a keze (lába). Az egycsatáros rendszer továbbra is csőd, ahogy azt az év elején Sturridge-dzsal, később Balotellivel, majd tegnap Lamberttel láthattuk. Ezt a problémát Studge szünet utáni visszatérése szőnyeg alá söpri majd egy darabig, viszont hosszú távon ki kell találniuk ellene valamit Rodgerséknek, mert elég sok olyan időszak jöhet a szezon során amikor valamilyen oknál fogva nem tud két ékkel kifutni a Liverpool, ezek alatt pedig biztosabban kéne hozni a gólokat. Vannak persze pozitív dolgok is, a védelem már közel sem olyan facepalmos mint volt néhány hete, Skrtel meccsről meccsre bizonyítja, hogy a jelenlegi Liverpool messze legjobb védője. Lallana amint érkezik vissza a teljes fittséghez, úgy láthatjuk egyre inkább, hogy nagyon fontos láncszem lesz az edzői stáb idei elképzeléseiben, és külön szívet melengető, hogy úgy tűnik, Hendersonnal remekül megértik egymást.

Mindent összegezve és eltekintve pluszoktól, mínuszoktól és legalábbaktól, a West Brom ellen tényleg az volt a lényeg, hogy valahogyan legyen meg mindhárom pont azelőtt a válogatott szünet előtt, amit Liverpool szurkoló régóta nem várhatott ennyire. Az Everton és a West Brom meccseknél már tapinthatóan ott voltak az életjelek amik alapján reményeink szerint be fog indulni az ősszel ez a bent ragadt csapat és az évkezdés nemsokára csak egy rossz emlék lehet. Valahogyan. A Queens Park ellen folytatjuk majd idegenben.

A végére pedig a tény ami a pluszok, mínuszok, legalábbok és győzelem felett is áll: Glen Johnson visszatért, és kiváló időhúzó bedobások formájában azonnal meg is csillogtatta klasszisát.