He’ll Never Walk Alone

Azt mondják az emberek nem arra fognak emlékezni valakiről hosszútávon, hogy mit mondott vagy tett, hanem arra, hogy milyen érzéseket keltett. Ezt néhány éve a legnagyobb hülyeségnek gondoltam amit ember mondhat. Mégis hogy felejthetném el azt amikor X-ről kiderült, hogy torka szakadtából fikáz a hátam mögött, vagy azt, ahogyan a havernak gondolt Y lelépett a lánnyal akivel a se veled – se nélküled köreinket futottuk és tudta, hogy elég fontos, meg annál is kényesebb nálam a téma. Aztán ahogyan telnek az évek és egyre jobban kontextusba kerülnek az események – ezek is meg mások is -, úgy tapasztalom meg mind inkább azt, hogy ez a mondás nagyon igaz. Kifejezetten súlytalanná válnak maguk az esetek, meg főleg az össze-vissza magyarázkodások amik körülveszik őket. Nem emlékszem már arra, hogy történtek, pontosan ki mit mondott vagy tett, és még annyira sem érdekelnek ezek. Maradtak érzések különböző emberekről, melyek ott vannak mindig a gyomorban amikor felmerülnek ők. Vannak akikkel kapcsolatban negatív töltetű ez, szúrás, némileg görcsbe rándulós is, de meg kell hagyni, hála égnek sokakkal kapcsolatban pozitív ez az élmény és melegséggel tölt el. Azt hiszem ezek az érzetek ha tompulni is fognak a jövőben, mindig meglesznek, és addig nem lesz gond amíg balanszban vannak.

Daniel Agger mondott valami olyasmit 2010 őszén vagy télen utána, hogy nem egy patkány, aki elhagyja a süllyedő hajót. Nem emlékszem már arra, pontosan hogy vagy mikor mondta, és ezt kifejezetten meg is akarom tartani ilyennek, direkt nem hívom segítségül a Google-t. Az viszont kristálytisztán megvan, mekkora büszkeséggel töltött ez el azokban a hetekben, hónapokban, amikor az akkori Liverpoollal kapcsolatban vajmi kevés dologra lehetett büszkének lenni. Ott volt ugyanakkor a tömérdek oltás, sajnálat, műegyüttérzés és társai ami jött a környezettől, melyekre jobb híján isztambulozni lehetett csak. Nem volt valami jó érzés Liverpool szurkolónak lenni akkortájt, ezt ismerjük el. A Premier League egyik legjobb középhátvédje viszont fityiszt mutatott az összes károgónak, kérő klubnak, sakkozó menedzsernek, haszonleső ügynöknek és leszögezte, hogy nem megy sehova, mert nem egy patkány. Aztán jöttek a társai, a könyökös Torresnek amiért riválishoz ment, vagy az ujjakra YNWA tetoválás amikor a City licitált rá, hogy csak párat említsek. Mind szerethető és tökös dolgok, de nálam közelébe sem értek a patkányozásnak. A mélyben voltunk, ő pedig talán a saját csúcsán, mégsem voltak transfer sagai sem akkor, sem utána. Maradt és melózott tovább.

Most nyáron volt Agger-saga, el is távozott a végére Liverpoolból. Abszolút láttuk ezt jönni, Rodgers víziójába valamiért nem fért bele és lépésenként kiszorult a csapatból, az iménti szezonban már csak epizódszerepek jutottak neki. 29 évesen nem erre vágyik egy ilyen kaliberű focista, ez tiszta sor, így nem is nagyon haragudhattunk rá amikor arról beszélt, elmehet majd. Részemről teret nyert ezügyben a racionális énem, mondván nem jó az a helyzet egyik félnek sem ami a ’13-14es szezonra kialakult Aggerrel kapcsolatban. Ő menjen játszani, benne van még pár év magas szinten Európában, mi zsebeljük be a saccra tízmilliót érte, és mivel Aggerről van szó, valószínűleg nem a Chelsea-be vagy az Arsenalba fog menni, így azzal se lesz baj, hogy emocionális faktorokkal kell majd szarakodni vele kapcsolatban. Win-win, mondhatni.

Ez az érzelemmentes állapot pont addig tartott, amíg meg nem láttam ma reggel, hogy eligazol. Nem talán el fog, nem elmehet, nem érdeklődés, nem pletyka, hanem eligazol. Bang, mozdul a gyomor. Bármennyire is lerendezte a sztorit az agyam előre, a szív összezavarodott abban a pillanatban amikor rájött, hogy el kell engednie azt az arcot, aki talán az egyetlen Liverpoolhoz köthető boldogsága volt a legrosszabb időkben. Rájöttem, hogy nem lehetett erre teljesen felkészülni, nem egy átlagos távozás ez. Daniel Agger távozik.

Aztán a váratlan szomorúságot felváltotta egy még váratlanabb emelkedett érzés: nevelőegyesületébe, a Brondbyba megy haza 3 millió fontért, ami úgy a piaci ára harmada, negyede. Az ügylettel kapcsolatos első interjúja szerint több Premier League, illetve európai csapat ajánlatát is visszautasította azért, hogy hazatérhessen, mivel csak ott tudja elképzelni a játékot, ha már úgy alakult, hogy a Liverpoolban nem játszhat annyit amennyit szeretne. Még szerencse, hogy itt van ez a szál a történetben, talán ez az egyetlen olyan forgatókönyv, aminél felülkerekedhet az öröm a szomorúság felett. Nagy kredit jár Aggernek, amiért ezt az utat választotta – de nagy kredit jár a klubnak is, amiért nem álltak az útjába, még ha emiatt fontmilliókról is kellett lemondaniuk. Ez a sztori szépen mutatja azt a köteléket ami a Liverpool FC és Daniel Agger között létrejött az évek során. Ennél aggeresebb nem is lehetne Agger leköszönése.

Éppen emiatt a végső forgatókönyv miatt gondolom azt, hogy itt most a különböző igazolási ár-érték vizsgálatok és kereten elmélkedések helyett meg kell állnunk egy pillanatra, és minden futball- és üzleti szempontot félretéve örülnünk kell annak, hogy egy ilyen embert tudhatott a csapat a soraiban annyi éven át. Agger több, mint egy átlagos ex-poolos focista és pláne sokkal több néhánymillió fontnál. Megkockáztatom, hogy a Liverpool legendái között történelmi távlatokban is helye lesz. Nem elsősorban amiatt, amit a pályán nyújtott – bár amikor egészséges volt és bizalmat élvezett, nem igazán lehetett belekötni abba sem -, hanem azért, amit a gyomrunkban érzünk most vele kapcsolatban.

Jól tudod Danny, hogy mely szavakkal zárnám ezt az írást rólad, ezért inkább csak arra kérlek, hogy nézz le az ujjaidra a jobb kezeden. Most is, meg mindig. Köszönünk mindent!