Túlegyszerűsített összefoglaló

Először egy Against modern football című posztot kezdtem el írni, de rájöttem, hogy egyszeri traumából nem lehet egy értelmes posztot összehozni ebből, erre sokkal több felkészülés kell, nem véletlenül léteznek komplett blogok a témában. Ezért egy sokkal klasszikusabb, (de szokatlanul rövid) összefoglaló lesz most, se kedvem, se időm nincs komolyabban foglalkozni a történtekkel, én tényleg csak a semlegeseket sajnálom, akik bajnoki döntőt remélve végignézték ezt a 90 percet. Meg persze magunkat, nade nézzük, hogyan rántott vissza mindünket a földre a modern futball méltán legutáltabb alakja, és annak sokkal kevésbé utálható csapata.

Egy, azaz egy dolog van, amit a mai meccsel kapcsolatban nagyon tudok utálni. José Manuel Mourinho Félix. Persze ha jobban belegondolok, akkor persze nem is őt utálom, hanem mindazt amit megtestesít. A Futball antikrisztusát. Valaha Benito még leírhatta, hogy ez a cím Benítezé (azért az első kommentet figyeljétek a posztban), de mára ez vitathatatlanul, megváltoztathatatlanul ráégett Portugália legismertebb alakjára – szerencsétlen portugálok…

Nem is nagyon tudnám most szaporítani a szót, még az összetört álmok üvegszilánkjain térdelek, amíg kiheverem, gyorsan adok is egy kis olvasnivalót nektek. Az a kérésem, hogy tényleg kattintsatok rá a linkekre (ha csak ez a meccs érdekel, akkor elég csak a másodikra is), addig is nyerek egy kis időt, hogy összeszedjem magam. (És nem, nem fizet a Cink, egyszerűen ezek a legjobb írások most a témában.)

Mourinho a kortárs futball pestise
Liverpool-Chelsea > Athletico – Chelsea 

Kábé ez a különbség egy hobbiblogger és egy hivatásos újságíró közt (zárójelben mondom, hogy nagyon érdekel majd sixx cikke is), nekem egyszerű szederbokornak túl nagy az érzelmi túlfűtöttségem ahhoz, hogy ennyire értékelhetőt alkossak.

Amit viszont mindenképpen szeretnék elmondani még a saját gondolataimtól vezérelve, és nem a fent linkelt cikkek hatására: ne a Chelseat vagy a játékosait utáljuk, hanem magát az Antikrisztust. Chelsea Mourinho előtt is volt már, utána is lesz, mindaz amit ezen a héten láttunk tőlük, az kizárólag az ő sara. Az meg a világ tragédiája, hogy olyan játékosokkal teszi mindezt, akik többet érdemelnének a trophy hunter Ikaruszozásnál.Ahhoz viszont, hogy ez a meccs így alakuljon, nyilván mi is kellettünk, és valljuk be, több helyen kevesek voltunk. Illetve nem, ez egy hülyeség, kevesek igazából maximum egy helyen voltunk. Amit tudtunk, azt a végletekig megtettük, a végén a Chelsea-szurkolók már a stadionban fellépő oxigénhiánytól téptek be, nem az eredménytől.

Minyon amit tudott, azt kivédte, a védelem hiba nélkül hozta le a meccset, Sakhonak összesen egy-két rossz megmozdulása az, ami eszembe jut, a középpályánk harcos, agresszív, és kifejezetten potens volt, az egyetlen valódi alul teljesítő Suárez volt a pályán, de ő is csak a saját félistenmércéjéhez képest. Ma mindent megtettünk amit tudtunk, szurkolók és játékosok egyaránt, a meccset egyetlen elcsúszás pecsételte meg, és az a nézhetetlen, halálos, de sajnálatos módon nagyon hatékony taktika, amit az ellenfél egyébként szintén hiba nélkül hozott le – szerezve ezzel a héten pár millióval több ellendrukkert.

Most komolyan, belegondolok, hogy ha mi nem lehetünk bajnokok – még lehetünk, de erről később -, akkor kinek adnám szívesebben a címet? Egy lassan európai szinten is tradicionálisan erős, a modern kori történelmét mostanra kialakító, már nem is annyira újgazdag csapatnak, vagy a szinte még tegnap felfuttatott csapatnak, akinek a pofátlansága ellen az egész FFP-t ki kellett találni. És azt kell, hogy mondjam igen, ha mi nem nyerhetünk, akkor nyerjen az utóbbi, nyerjen a City. Mert ők legalább megérdemelnék, ugyanis a mostani Chelsea-ben nincs semmi érdem, legalábbis a szó klasszikus értelmében egészen biztosan nincs. Ezzel a játékkal csak álmokat lehet törni.

A mi álmainkat épp úgy, mint az átlag fociszurkolóért, hogy ez a játék egy csodálatos, igazságos, érdemen alapuló játék. Nem mennék ebbe bele részleteiben, mert nagyon elmennék a megint abba az irányba, hogy a rögbi mennyivel emberibb, jobb játék a mai nap focijánál, ezt pedig nem csak ti, de még én sem akarom. Legyen elég annyi, hogy az, aki Mourinho-szurkoló tud lenni ez után a hét után (ez szigorúan nem egyenlő a Chelsea-szurkolóval), az vagy valami überfanatikus, vagy egyszerűen csak élvezi annak a bizonyos rohadt almának az édességét. Mert kétség kívül lehet ezt is szeretni, de ugyanígy kétség kívül van igény a rózsaszín szőrös plüssbilincses szexre is.

Heads up! #WeGoAgain still #2togo

— Simon Mignolet (@SMignolet) 2014. április 27.

Na de továbblépve nézzük miben is reménykedhetünk még. A City-Palace meccsnek vége, és bár a City még így is csak harmadik helyen van, vesztett pontokat tekintve már utolértek minket, és jobb gólkülönbségüknek hála immár ők a favoritok. (Mourinho jól kikaparta nekik a gesztenyét, csak ő már nem eszik belőle.) Jövő héten mi élvezhetjük a Crystal Palace vendégszeretetét, és a győzelmen túl vagy a City pontvesztésében kell bíznunk (és még McAllister is szurkolni fog az Evertonnak), mi magunk pedig egy rekordméretű kiütéses győzelemért megyünk.De persze a kettő együtt is jól jönne nekünk.

Az álomnak pedig hivatalosan is vége. Hétfő reggel 6 óra van, már harmadjára csörög az a rohadt telefon. Sajnos épp itt az ideje felkelnünk.

WWWWWWWWWWWL