Yolo Touré

A címben lévő szóvicc régi, kicsit már talán elcsépelt is, a yolo annyira 2012-13, de ha már ennyire benne vagyok most a bitliszben, akkor berakom ide a leginkább ideillő képet.

<p style=”text-align: center”>
<a href=”http://pool.taccs.hu/wp-content/uploads/sites/28/2014/02/touresorry.jpg”>
<img alt=”touresorry” src=”http://pool.taccs.hu/wp-content/uploads/sites/28/2014/02/touresorry.jpg” width=”599″ height=”404″>
</a>
</p>

Remélem mindenki látja, érti is, hogy mi ez, mert nem fogom ötvenedjére is berakni magát a grafikai leképződést, pedig ennél viszketőbb alkalom már nem is lehetne, de reményeim szerint bőven elég lesz majd legközelebb a védelem értékelésénél, év végén elővenni újra az egészet.

Ha esetleg az előző képből egy mukkot sem értettél, ne hibáztasd magad, én is csak azért értem, mert én másoltam ki a megfelelő helyről, de egyébként pont olyan értetlenül állnék előtte, mint a mai Skrtel, de főleg, mint a mai Touré teljesítménye előtt. Oké, hogy akkora hajtás, és végül akkora sikerélmény is volt az Arsenal ellen, hogy a nagy eufória simán elfeledtette a WBA elleni kudarcot is, de 10 napon belül kétszer lépni ugyanabba a folyóba, Kolo? Értem én, hogy szar ott a talaj, hogy felpattant, hogy csak egy pillanatnyi kihagyás volt, és még 50 évesen is sokkal többre leszel képes, mint amit az a mozdulat sugallt, de ez az egész a punch-in-the-stomach és a top-thing tough-pill-to-swallow kategóriákon is túlmutat, ráadásul nem is először. (Bár az már önmagában üde meglepetés volt, hogy ha már öngól, akkor nem Skrtel.)

De mindegy, felejtsük el ezt az egészet, hisz végső soron kivakart a csapat a getrágyából, de holnap reggel első utad a tescoba vezessen a rekesz Carlsbergekért, bocsánatkérésképpen minden egyes a csapattársadnak.

Ennyit Koloról.

A hangsúly ma este a szarvakaráson volt. Gyerek kimegy a kertbe háromnapos eső után gilisztát keresni, 3 kiló sárral később visszajön, anyuka lemossa, hogy a kölök aztán egy óvatlan pillanatban ismét elszabaduljon, és önfeledt örömmel ugorjon fejest a mocsokba, hogy anyuka megint orrvérzésig vakarhassa a szmötyit. Csak másodjára már nem fogja elfelejteti bezárni az ajtót.

Gringow kolléga kérdésére sikerült megnyugtató választ adnom úgy a 35. perc környékén, hogy igen, volt már rosszabb félidőnk is a szezonban – ki ne emlékezne a felejthetetlen Hull-idegenre. Őszintén szólva meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mi és hol hibázott itt és most taktikailag (leginkább a Fulham készült nagyon fel, és emellett bántóan pontatlanok is voltunk), de az ilyen esetekre utolsó mentsvárként mindig ott van a telefonos segítség. Srácok, ha valaha hasonló kérdéskörben segítségre lenne szükségetek, vetítsétek guthmate jelét az égre, nekem is működött.

Szóval a telefonos segítség:

Taktikailag nagyot meccselt BR, az első félidős 4-1-2-3-t, ami középen támadós és kiugratós volt, a második félidőre teljesen átalakította. A legfőbb csere a középpályán volt, az 1-2-t megfordította és Hendot Gerrard mellé rendelte a kontráik ellen, így egy 4-2-3-1/4-2-1-3 keveréket kaptunk. A támadások fő hangsúlyát meg középről kitette a szélre. Nagyon jó húzás volt, és bele tudott nyúlni a meccsbe.

Ennyi elég is, térjünk is a lényegre – ahogy Sterling mondaná miután megkérdezte a csaj nevét.

Mert ugyan BR tényleg nagyot mehetett ma a taktikai csereberével – ugye játékosanyagban komoly csere nem történt -, de amit a támadószekció leművelt, azt csak a legnagyobbak tudják. Nem is Sturridge góljára gondolok elsősorban, vagy Gerrard gólpasszára és góljára, sokkal inkább a képességre, hogy a parkoló Ikaruson át is megtalálták az utat kapuba. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Volt ugye még szezon elején a cápás hasonlat: veszélyes, rettegett állat, de ha nem tud mozogni, belefullad a természetes közegébe, méregfog kirántva, onnantól pedig már csak a védelmen múlik, hogy iksz vagy vereség.

Ha a védelmen múlt volna, ma ebből egyértelmű vereség lett volna. Kettő überamatőr gól, ráadásul mindkettővel megszerezték a vezetést, szóval minden adott volt ahhoz, hogy mint azt hosszú-hosszú meccseken át játszottuk a múltban, most is a busz előtt fossuk össze a bokánk. Na és az az igazán nagy tett, hogy ma nem ez történt. Gyönyörű, de főleg számos góllal, gólokkal tömjük ki azt, aki megpróbál feltolt védelemmel védekezni ellenünk, pontrúgásból és bármilyen kontrából kifejezetten veszélyesek vagyunk, meccsenként 2,5-nél több gólt lövünk, de mégis, mindezek ellenére, még mindig rohadtul megfojtható az a cápa. A WBA-nak is sikerült másfél hete.

A Fulhamnek viszont nem, pedig mindent megtett amit tudott. Az kiugratásokat semlegesítették (vagyis inkább túlválaltatták), kontrából, pontrúgásból se sikerült az istennek se begyötörnünk a labdát – közel sem -, és a megszállásos módszerrel örökös emberfölényt alakítottak ki a kapujuk előtt. Ennek ellenére mi mégis megtaláltuk a rést, pedig nem volt az valami sok. Na persze így nem is ment valami gyorsan, épp, hogy a meccs végére sikerült egy érdemi hibába belehajszolni a védelmet, de a lényeg ebben az esetben nem is ez, hanem pusztán a végeredmény, a kemény munkával kiharcolt győzelem, és a hátrányból kétszer is véghez vitt feltápászkodás.

Így nyer egy nagycsapat. Egy igazi, nagybetűs Nagycsapat. Hiába szakad a cérna, a kötél, ha megvan az akarat és a képesség, a nagyobb végül majdnem mindig begyűri a kicsit. A majdnem pedig nem most volt.

Ez az egész valahol a 2 szezonnal ezelőtti Blackburn elleni meccsre emlékeztetett, pedig ott Maxi duplájával mentünk is 2-0-ra, hogy aztán 2-2-ről, emberhátrányban játszva a végén 3-2-re nyerjünk. Akkor elhittem, hogy az fordulópont lehet, hogy ott tényleg megkezdjük már a felzárkózást, hogy akkor elkapjuk végre a járatot, ami egyenesen az élmezőnybe repít minket, Carrollostul, Downingostul (meg Maxistul, Kuytöstül, meg mindenestül). Komoly tévedés volt, utólag meg nevetséges is.

De hogy akkor miért ez jut most eszembe? Talán a 3-2, talán a lelki padlóról felállás, ilyenek, de a ebben nem is ez most lényeg. Mert ez nem egy fordulópont volt, ez csupán a valóság egy megnyilvánulása lehetett, hogy igen, képesek vagyunk hátrányból felállni, és igen, akár többször is egy meccsen. Ráadásul ezt nem csak egy szezonban egyszer, hanem akár holnap is, meg holnapután is, és azután is. Miért is ne? A maiak alapján abszolút képesek lehetünk rá, bármikor, és tulajdonképpen bárki ellen. Ez a gondolat pedig igencsak simogatja a megtépázott lelkünket.

Lehet csak én hype-olom túl a dolgot, de ekkora győztes mentalitást rég láttam nálunk, és egyszerűen dagad a mellkasom a büszkeségtől, az örömtől (meg a tüdőmtől). Hétközin, a kötelezőt, kétszer hátrányba kerülve, kétszer felállva, és igen, ezt is meg tudjuk nyerni. Az ilyen meccsek után nehéz lenne elvitatni, hogy méltó, kiérdemelt helyen vagyunk mi a BL-es szekciónál. Idén egyértelműen ide tartozunk.

______________

A posztban méltatlanul elhagytam Gerrard és Sturridge megünneplését, pedig mindketten alaposan rászolgáltak, csak elszaladt velem a ló egy egészen másik irányba, így az ő dicsőítésük most alapvetően a videó lesz. Az a hasra-esek-de-még-betekerem-passz, az a kapufás gól, az a higgadtság a végén… na ezt már nem tudja elmesélni pár informatikus karakter.
http://goal.lfc.vn/fulham-liverpool-goals-hd-s14-w26/ (felteszem a gólok linkje volt itt, így csere egy működőre guthmate)