A bágyadtság bosszúja

A Liverpool rafkós rendszergazda módjára megkezdett órákban számlázta ki a United elleni meccsét. Egy órán keresztül semmit sem csinált, majd a következő egységben gyorsan megrázta magát és megmutatta, hogy ért a szakmájához, majd végül a bő kilencvenedik percnél feltette a kezét, hogy ő most ezzel a géppel ennyit tudott tenni. A végeredmény egy 2:1-es vereség az elmúlt évek legszínvonaltalanabb Manchester – Liverpoolján.

Izgalmas lenne megkaparintani egy kiszivárgott hangfelvételt arról, hogy Rodgers milyen taktikai utasításokat adott a Liverpool öltözőjében a vasárnapi meccs előtt. Olyan bágyadtan játszott ugyanis a csapat az első félidőben, hogy az vagy valami hiperintelligens, United-killer kontrarendszer volt rosszul kivitelezve, vagy valami teljesen más az edző fejéből, ami annyiban közös jegyeket hordoz az első forgatókönyvvel, hogy nullához közelien sikerült megvalósítani. Pontosabban éppen nullára. A labdabirtoklási fölényre épülő filozófiának tökéletesen ellentmondtak az események, apró másodpercekre dadogott csak piros sportszárak környékén a labda, majd szerezték azt vissza olyan könnyedén a manchesteriek, hogy azon maguk is meglepődhettek. Abból a nettó néhány percből, amikor nálunk volt a labda az rajzolódott ki, hogy Gerrard ismét hátrébb vonva, Lucasszal majdnem egy sorból indul előre box-to-boxként, Allen pedig a Swansea-s pozíciójára hajazva inkább a támadást vezetné már fel, előtte Suarezzel. Ettől függetlenül olyan mélységekben volt a labdatartásunk, hogy ez a felállás rendre felborult és hajtépve loholt hátra mindenki védekezni. Az első félidő a rangadó nimbuszából fakadó alap feszültségen túl enerváltan csordogált, a liverpooli védők és középpályások nem tudtak mit kezdeni a United pressingjével és jó néhány komoly gólszerzési lehetőséget odaajándékoztak nekik, melyekből végül egy kevésbé hibának tekinthető esetből jött a menetrendszerű van Persie gól. Sem Skrtel, sem Agger nem volt az igazi, a védelem általános teljesítményéről pedig sokat elárul, hogy a második gólt gyakorlatilag Evra fejeséből kaptuk. Joe Allen eszméletlenül rossz volt, valami liverbird sziluettű csillagzat műve csak, hogy nem kaptunk miatta minimum egy gólt. Gerrardnak sem sikerült most annyira felszívnia magát mint a United ellen általában, Sterling pedig ismételten lehozott egy láthatatlan meccset. Az első negyvenötről mindent elmond, hogy nem volt benne liverpooli kapura lövés.

A szünetben aztán az elvárható Allen csere helyett a besárgult Lucas ment le, és jött be helyette az a bizonyos új igazolás. Rögtön ki is rajzolódott, hogy Daniel Sturridge-ra olyan szüksége van a Liverpoolnak, mint egy falat kenyérre. A világot ugyan nem váltotta meg, de talált egy gólt és kialakított néhány helyzetet, amivel végül is többet tett, mint a többi tizenhárom pályára lépő vörös a délután folyamán. A találata után felpezsdült a meccs, olyannyira, hogy egyszer az addig rém unottan rágózó Ferguson is úgy felpattant, mint a ’99-es Bajnokok Ligája döntő óta nem sokszor. Kis szerencsével egyenlíthettünk volna a gólt követő negyed órában, legközelebb a sérüléséből visszatérő és abszolút biztatóan játszó Borini volt hozzá egy szép lövéssel. Ellenben – bármennyire is szívszorító ezt leírni – a United pont úgy fejezte be a meccset, ahogy egy dörzsölt bajnokhoz illik. Elakasztotta a liverpooli rohamokat és az ellenfél szemszögéből frusztráló játéktördeléssel és defenzív passzolgatással elmúlatta az időt a lefújásig úgy, hogy komoly veszélyt csak egyszer tudott jelenteni a liverpooli támadósor a zárásnál.

Végül csak egy gólt ítélt oda az Úr

Fújni lehet rájuk emiatt a destruktív szellem miatt, le lehet antifocizni az ilyen periódusaikat, viszont el kell ismerni, hogy amit ilyenkor csinálnak – akár most ellenünk, akár máskor mások ellen – az működik. Az egyik olyan kis arányú győzelmük volt ez a meccs a sok közül, amivel idén is megnyerhetik a bajnokságot. Relatív ez a kis arányú győzelem is, illetve a Liverpool szempontjából vereség, ugyanis ha az első órában négyet kapunk akkor egy szavunk nem lehet, viszont az egyenlítéshez is többször közel kerültünk. Ha pedig messzebbről nézzük a szezonbeli Liverpool – Unitedeket, akkor egészen dühítő, hogy nem tudtunk egy pontot sem szerezni ellenük, holott főleg az Anfielden annyira minimum rászolgáltunk. Tegnap viszont megtapasztalhattuk, hogy azért ritkán adnak pontot egy csapatnak Angliában, ha 15 percig játszik jól a 90-ből.