Iskolás röplabdameccs

A képen Luis Suárez mutatja be, hogyan ismerkedik egy gyerek a röplabda alapállásával. Bár a be nem rogyasztott térdek nem látszódnak, jól megfigyelhetőek a további tartásbeli hibák: a könyökeit túl szélesen tartja, a kézfejek a szem vonala alatt, és egymástól M7-es széles távolságban vannak. Ez az elkapott pillanat tartalmazza annak a pozíciónak az összes elemét, mint amit látni szeretnénk, de egyik elemét se tudja nem, hogy tökéletesen, de kielégítően sem végrehajtani. Ez csak az elégséges szint, ami egy ilyen alacsony nívójú röpi-meccsen még el is megy, de ezek mind-mind olyan hibák, amiket soha többé nem akarunk látni, mert máskor, mások ellen ez bizony kevés lesz.

Valahogy nem erre számítottunk, de nagyon nem, az első félidő után meg pláne nem. Tény, hogy úgy nézett ki a pálya, mint a Paksé, vagy mintha egy héttel ezelőtt még legelő lett volna a helyén, tény, hogy a 30 m²-es sárcsapdákban igen nehéz gyors passzokkal operálni, meg az is tény, hogy a pályánál csak a kezdőcsapat gerince volt jobban feltúrva a meccs előtt, de ennél mindenképp szebb győzelemre számítottunk. Ehelyett kaptunk egy olyan, eleinte az unalomtól haldoklós, a végén viszont már egy körmöt tövig rágós meccset, amit ugyan megnyertünk, de pontosan úgy, ahogy soha nem szeretünk meccset nyerni. Úgy, mint a junájtid; az ellenfelet a végén is partiban tartva, és a győzelemre egyáltalán nem rászolgálva. Ez a meccs akkor is kifejezetten fájt, ha végül nyertünk, bár ez a legkevésbé sem rajtunk múlt.

Nehéz eldönteni, hogy a paksi vagy a szombathelyi pályára hasonlít jobban a Mill.

Az első félidő tökéletesen rendben volt; szétuntuk a fejünket, Sturridge bemutatkozott, mint Black Suarez (gól van, csel van, passz nincs), Robinson és Wisdom pedig inkább az ellen kapuja előtt tevékenykedett, mint mifelénk. 0-1, félidő, le is fújhatnák és mindenki tökéletesen elégedett lenne. Mi továbbmegyünk, a Stags nem kap ki jobban, a kint lévőknek nem merevedik be a nyakuk, ahogy az egykapuzást nézik, a tévé előtti népek pedig nem vesztenek el még egy fontos órát az életükből. Mindenki nyert volna.

Ehelyett a másodikban felelevenítettük a már-már feledésbe merülő Udinese és Stoke elleni idegenbeli meccseket, csak a szórakozás kedvéért. Udinese, mert pont ugyanolyan simán kaphattuk volna meg a magunkét a meccs legvégén tulajdonképpen bármikor, és Stoke, mert a Stags hiába csak egy ötödosztályú félprofi csapat, pont ugyanazt csinálja mint a Stoke, csak kevésbé hatékonyan. Ez jelenti a két csapat közt azt a négy osztálynyi különbséget; a Stoke pont ennek a stílusnak az elitje, csak a Stoke jobb annyival, hogy ezzel meg is tud verni minket, míg a Stags-nek csak egy döntetlenre volt esélye az ifinkkel szemben. Pedig az esélyt mi megadtuk, a bírók viszont nem.

Nem hittem volna, hogy látok valaha olyan meccset, ahol a bírók kifejezetten nekünk kedveznek, de ennyi elnézett kezezést már nem nagyon tudok másra fogni. Nem találtam értelmes videós összefoglalót, de emlékeim szerint Carra volt az első a sorban, és simán büntethető lett volna az esete egy tizenegyessel. Nem volt szándékos – ahogy egyik se – de egyértelműen előnyünk származott belőle, ezért pedig meg lehet ítélni a büntetőt. Nem sokkal utána Allen mutatta be a kevésbé látványos felkarozást kétszer, de hál’ég látványban ezt könnyedén felülmúlta Jones térdeplős kosárérintése, ami tényleg sokkal szebb, mint mondjuk egy labdaölelgetés, de a hasznosságát tekintve inkább az utóbbira szavaztam volna. Bár ez legalább nem volt szabálytalan.

Suárez gólja viszont szabálytalan volt, ezt pedig mindenki, ő is elismerte, méghozzá azonnal. Nem szavakkal, vagy egy Klose-féle fair play-díjas beszélgetéssel, de testbeszéddel. Rossz volt a feladás Marriott-tól, az is puszta szerencse, hogy Suárez egyáltalán bele tudott érni, de eredménye így nyilván nem lett, a labda pont a lába előtt pattant a földre. Miután mérgében a hálóba bikázta a labdát, ő lepődött meg a legjobban, hogy a labdamenet után az ő csapata kapta a pontot, ennek megfelelően a csukló csókolgatása is csak komoly fáziskéséssel érkezett. Aki látott már valaha Suárez-gólt, és annak ünneplését, abban fel sem merülhet a felvetés, hogy Suárez egy pillanatig is Maradonának képzelte volna magát, egyszerűen csak azt tette, amit minden kisdiák tesz, ha egy tanár több pontot számol a dogájában, mint amennyi benne van. Csendben marad. Ezek után a Mansfield megtalálta a megérdemelt góljainak a felét, ami elég volt ahhoz, hogy valamivel kevésbé érezzük rosszul magunkat miattuk, magunk miatt viszont ezzel is csak még rosszabbul érezzük magunk, mert ez a gól az, ami legvégül a különbséget jelentette. Ez a meccs mindenképpen fájt, ezt a meccset igyekszünk elefeljteni.

Valahogy túléltük most ez a számonkérést, remélhetőleg tanultunk is belőle, és bízunk benne, hogy ez csak egy gyenge napunk volt, hisz senki se lett még attól gyenge képességű tanuló, hogy a négyesek és az ötösök közé becsúszott egy-egy kettes alá is. Lehetne ez egyes is, de a győzelem ténye, és a tanár jószívűsége miatt megvan a kettes.

A Mansfield előtt pedig le a kalappal.

____________

Akinek lehetősége van rá, készüljön, vasárnap mindenkit várunk a szokásos közös meccsnézésre a Magyarba délután 2-kor.