A Suarez fantom

A jelenlegi Liverpool egyik legnagyobb problémája, hogy a csapat központi karaktere mentálisan alkalmatlan a vezető szerepére. Luis Suarez és a klub viszonyát most még fűti a lelkesedés és a bizalom, amennyiben viszont nem sikerül őt rendszer szinten tehermentesíteni, középtávon szomorú elválásba torkollhat a történet, elvesztegetve értékes éveket mindkét fél életéből.

Suarezt minden hülyesége ellenére szeretjük, és Suarez is szereti a klubot, a klub adta kihívásokat és minket, szurkolókat is. Ez a kötelék valahol már onnantól kezdve tapintható volt, hogy először magára húzta a mezt a Stoke ellen. Az azóta eltelt, elég hektikus szűk két év alatt kevés stabilan fejlődő dolog volt a Liverpool életében, az egyik ilyen viszont kétségkívül Suarez ügyes uruguayi csatárból nagyon fontos szereplővé válása a csapat életében. Egyfelől kitisztultak előtte a viszonyok: Torres az ő érkezésének pillanatában lelépett, a Carrollal megálmodott tandeme Luis hibáján kívül nem működött, a klublegenda Gerrard megöregedett, a pályán pedig úgy alakult, hogy világklasszis vetélytársak helyett inkább csak reményteli fiatalok veszik körül.  Másfelől  maga Suarez is bizonyított, a Premier League egyik legveszélyesebb támadójává vált, amit az edzőtől kezdve a menedzsmenten át a mezei szurkolókig mindenki elismer és nagy becsben is tart a Liverpoolnál. Az élet tehát kegyes is volt a jól teljesítő Luis Suarezzel, a kezébe adott egy lehetőséget, hogy a világ egyik leghíresebb csapatát annak átmeneti gyengélkedése után visszavezesse az elitbe, a sportkönyvekbe pedig beleírathassa a Suarez-érát. Nem is vágyhatna ennél többre egy alázatos, szupertehetséges dél-amerikai srác.

A gond az, hogy Suarez ezt lelkiekben nem bírja végigcsinálni. Ő nem az az alkat, aki klasszis szinten teljesít ha esik, ha fúj, ha szeretik, ha utálják, ha egymagának kell húznia aznap a csapatot, vagy csak a tempót kell diktálnia. Nem lehet ezt neki hibaként felróni, hiszen nagyon kevés ilyen játékos van a labdajátékokban. Ők azok a zsenik, akiket a szeretet és a gyűlölet is fűt, akik a legkiélezettebb helyzetekben mintha lassított felvételre kapcsoltatnák a meccseket maguk körül, mindenkinél két lépéssel előrébb járnak gondolatban, majd hideg kegyetlenséggel a csapatuk oldalára fordítják az eredményt, az imádóktól, a gyűlölködőktől és a milliónyi szemükbe világító vakutól függetlenül.  Lionel Messi vagy Kobe Bryant ilyen ember, ők kivételes képességeik mellett ezzel a mentális adottsággal is rendelkeznek. Suarez egy olyan szupertehetséges focista, akikből időről időre kitermel néhányat Dél-Amerika, akik nagy karriert tudnak befutni Európában és a válogatottjaikban is, majd harmincas éveikben egyszer csak visszavonulnak, termékeny pályafutást maguk mögött hagyva. Ez a kör is kiváló játékosokból áll akiket öröm nézni, ez a kör is begyűjti a maga serlegeit, viszont két generációval később nem innét fognak kikerülni az említett sportkönyvek címlaparcai. Leginkább amiatt nem, mert ők pályafutásuk kiélezett pillanataiban általában leblokkolnak, vagy elgurul náluk a gyógyszer.

Suarez a gyógyszer elgurulós típus, az eseteket jól ismerjük. Ő az az arc, aki egy jó csel és megindulás után sokszor inkább dobja magát mintsem végigvinné azt amiért elindult, akinek a picsogásain már versenyt röhög egymással az FA és az ellendrukker, akit a saját környezetén kívül vélt és valós indokok miatt szinte mindenhol megvetnek és lenéznek. Az ok-okozatokba ne menjünk bele mert sosem fogunk tisztán látni velük kapcsolatban, annyi viszont biztos, hogy Luist mindez nagyon bántja. Minden mozdulatában tetten érhető egyfajta görcsös „Majd én megmutatom!”, az önigazolás és az önzés, ahogyan tudja, nem alszik jól ha nem szerez gólokat és nem nyer a csapata. Ez a tüzesség egy pontig imádható és imádjuk is, egy ponton túl és hátrébbról szemlélve viszont egy rosszul használt és társaitól játékban elidegenedő tehetséget eredményez, idővel természetesen egyre kevesebb lendülettel és egyre több környező frusztrációval. Fájó ezt látni egy olyan srác körül, aki képességei alapján és a fentebb említett tisztulások ismeretében a poszt-Gerrard időszak vezetője lehetne, mindenesetre a helyzet az, hogy nem ő lesz az.

Suarez mellé kell valaki, aki rendszerszerűen komoly terheket vesz le a válláról, aki magabiztos és gólérzékeny, valamint minden meccsen tervezhetően leköti az ellenfél védőinek a figyelmét. Ezt az embert pedig nem tinédzser reménységek fogják kiadni, nem egy lesipuskásnak mondott, de eddig csak a lógó orrát megmutató olasz, de nem is egy hórihorgas geordie, aki szintén nehezen kezeli a rá nehezedő elvárásokat. Suarez mellé egy nagy tekintélyű, veterán csatár kell aki stabil pontként cövekel előtte vagy mellette, akiben megbízik és akinek a jelenléte megnyugtatja, hogy nem neki kell elől megváltania a világot minden meccsen, helyette csinálhatja azt amiben jó, fickándozhat és alázhatja a védőket. Amíg ez az ember nincs itt, Luis Suarez egy olyan vehemens kis kos marad, aki hajlamos a semmiért ütni a falat az agancsaival. Ha nem érkezik mellé egy nagy kaliberű csatár aki nem a kiegészítője, hanem a partnere, akkor Suarez menni fog, nem most januárban vagy augusztusban, de egy nem túl távoli jövőben lévő januárban vagy augusztusban biztosan. Óriási koncepcionális hiba volna a vezetőség részéről köréje húzni az újjáépülő Liverpoolt. Suarez egy remek csatár, aki rengeteg borsot törhet az ellenfelek orra alá és sok gólt rúghat, viszont ha ennél többre vagy másra értékeli a Liverpool, akkor rosszat tesz vele és magával is. Ez esetben tovább táplál a klub egy már megjelent és hétről hétre nyomasztóbb jelenséget, a Suarez fantomot, amiben minden egyes másodpercünket áthatja az idegesség, hogy vajon Luisnak a következő meccsen bejönnek-e a cselei, gólt tud-e rúgni, higgadt tud-e maradni, vagy egyáltalán talpon tud-e maradni – mert ha nem, akkor erősen kérdéses, hogy ki vezeti helyette győzelemre a Liverpoolt. Kevés olyan ember van, akire építeni lehet egy csapatot. Luis Suarez sem olyan.