Megvan a megoldás!

TheScouser kolléga jó előre megmondta, hogy ne idegeskedjünk, mert ez gyakorlatilag már tét nélküli meccs. Csak az a probléma ezzel, hogy a Liverpool FC számára nincs tét nélküli meccs – és ez most nem valami fellengzős duma, mert aki kívülállóként tekint erre a klubra, az is tudja, hogy a filozófiánk az, hogy ha focimeccset játszunk, akkor azt meg kell nyerni. Lehet, hogy ezt is meg akartuk, gyanítom, hogy igen, de szerkezeti és egyéb problémák miatt esélyünk sem volt rá. Bosszankodni tehát volt min, de nem voltam hajlandó felidegesíteni magam, már reggeltől hangolódtam a délutáni szenvedésre, ami egyébként tanulsággal is szolgált arra vonatkozólag, hogy mit kéne a felállt védelmek ellen játszani.

Mivel tudtam, hogy borzasztó délutánunk lesz, mindent megtettem annak érdekében, hogy felkészítsem szervezetemet a megpróbáltatásokra: a jó alvás és a kivételesen lustán töltött délelőtt után jóízűen megebédeltem, ittam egy pálinkát (aztán később még egyet), olvasgattam a parkban a napon, közben elszívtam egy szivart. A kezdőrúgásra már meg is kötött nyugalmam cementje, nem tudott kimozdítani állapotomból semmi (a 38. perctől már ásítoztam is).

Ezt játszottuk…

Néhány perc játék után meg már az is nyilvánvaló volt, hogy ebből ma még egy szenvedős győzelem se fog összejönni. Sokszor és sokféleképp leírtuk már, hogy mi a baj a Poollal – most megteszem egy újabb képpel is – de ezúttal még a saját játékunkat se tudtuk volna játszani. Ez a 4-3-3, amit az első félidőben próbáltunk, és ami igazából 4-1-2-2-1 (olykor 4-2-3-1 vagy 4-1-4-1), jó esetben, a megfelelő játékosokkal szerelve egy felajzott íjra hasonlít, viszont az íjat ugye közelharcban nem igazán tudjuk többre használni az ellenség sisakjának kongatásánál (ezért van kiegészítő szúró/vágófegyver a jó íjásznál), az csak lőtávolból ütőképes – nekünk is az megy, ha jó messziről, mondjuk a saját térfelünk közepéről engedjük el az ideget, a megfelelő karerő megvan, fülünkig tudjuk feszíteni a hosszú íjat is, csak most már meg kellene tanulnunk célozni. Egyéb fegyverünk nem lévén, ha az ellenfelünk nem egy ittasan poroszkáló, sörhasú, kocsmákban és szajhák lábai között megőszült lovag egy rozzant gebe hátán, zsákmány nélkül megyünk haza.

Ebben az esetben viszont még az ideg is olyan laza volt, ha fel volt egyáltalán ajzva az a szerencsétlen íj, mint egy rossz hácézenekar tehetségtelen, de kitartóan reszelő gitárosának térdig leeresztett E-húrja (héthúros nem játszik, annyira nem vagyunk ügyesek). Kuyt és Kelly biztosította, hogy a jobb oldalunk lassabb legyen egy lajhárokat szállító teherhajónál, Henderson annyira rossz volt az első félidőben, mint a szezon első meccsein, és ez már elég is volt ahhoz, hogy ha esetleg valahogy indítunk egy kontrát, még véletlenül se tudjuk végigvinni. Mást nem is remélhettünk, de volt egy jelenet, ami elgondolkodtatott.

…aztán meg ezt…

Az első félidőben egyszer véletlenül összejött középen, vagy inkább valahol Puskás helyén Suárez, Bellamy és Kuyt hármasa, és rögtön volt egy kis kavargatás, valami játékkezdemény – még ha nem is lett belőle semmi. Ez a jelenet lehetett volna a változtatás alapja a szünetben:

1) a széleket elfelejteni, mert

a) beadásból a büdös életben nem fogunk gólt lőni
b) Suárez akárhány embert cselez ki, a vonal mellől soha nem fog a kapu elé kerülni
c) Kuyt lassú, körülményes és pontatlan
d) Bellamy láthatóan nem volt olyan formában, hogy valami komolyabb dolgot vigyen véghez egyedül

2) átalakítani a csapatot úgy, hogy középen elöl legyen mondjuk egy Maxi, Gerrard – Kuyt, Suárez doboz, akik ha egymáshoz közel helyezkednek, akkor valami játékra emlékeztetőt is kialakíthatnak. Gerrard helyett lehet Bellamy is, de Maxi Rodriguez mindenképp kiválóan érezné magát ebben a rendszerben, hiszen ő egy tornante (eredetileg egy védekezni visszajáró összekötő, a négy támadóból a rendre leghátrább helyezkedő), és csak azért nem tudják Angliában, hogy milyen típusú játékos valójában, mert a brit fociban ilyen nem létezik. Tehát sokkal inkább egy akármilyen Maxi, mint egy rossz Henderson (még ha a második félidőre kicsit össze is kapta magát), mert Spearing hátul ugyan elpilinszkázik, de abból semmi nem lesz, ha ő gyorsít rá a védelemre.

…ehelyett.

Ezzel egyébként hosszú távon is érdemes lenne próbálkozni, mert a, b és c a meccseink túlnyomó többségére igazak. Dalglisht és Clarkot viszont sajnos nem ez a jelenet gondolkodtatta el, ők inkább valami 25 évvel ezelőtti meccset flashelhettek, mert a második félidőre egy lapos 4-4-2-ben küldték ki a srácokat, amiről mindenki tudja, hogy a modern fociban csak az eredmény őrzésére lehet használni (bár tény, hogy a 0-0 jobb lett volna, mint a 0-1), és ennek köszönhetően nemhogy építkezni nem tudtunk, de még a labda is csak elvétve volt nálunk. A kettős csere után meg jött a teljes káosz, a meccsnek azon szakaszáról jobb nem is beszélni, még egy helyzetet sem sikerült összeszerencsétlenkedni 20 perc alatt.

Ezzel a produkcióval pontosan ennyit érdemeltünk, kár, hogy edzőbáék nem olvassák a fonatot, mert érdemes lenne kipróbálni, amit rajzolgattam.