Ők sem váltják már meg a világot
Szépen bevásároltunk az átigazolási piacon – és a híreket elnézve még egy középső védő be fog férni a csapatba – ezért úgy döntöttünk, végignézzük, kik lesznek azok, akik szeptember 1-től többé nem fognak a Liverpool mezében szaladgálni. Régi idők hírnökei, igazi potyautasok, elbaltázott karrierek listája következik – és azoké, akik rosszkor voltak, rossz helyen.
Elsőként mindjárt egy friss hírrel kezdjük: Philipp Degen után érdeklődik a QPR. Mi pedig örülünk, mert a svájci védő pont három évvel töltött el több időt a klubnál, mint amennyit kellett volna. Mentségére szóljon, a szerencse sem állt a pártján: 2008 őszén két bordáját is eltörte, amikor Hyypiával ütközött. Novemberben visszatért, majd az első meccsén Bale eltörte a lábközépcsontját, januárban pedig sikerült megismételnie sérülését. Hogy eddig sem rózsás karrierjét megkoronázza, első Premier League-meccsén kiállíttatta magát a Craven Cottage-en. Egyetlen emlékezetes mérkőzését a Tottenham ellen játszotta 2010 januárjában. Degennel az az egyik legnagyobb probléma, hogy egyáltalán nem Liverpool-szintű játékos, akit ráadásul a balszerencse is üldözött. Jobb lesz neki máshol.
Degen sosem volt számomra szimpatikus figura, nem úgy Nabil el Zhar, aki – akármennyire is kedvelem – lassan öt éve igyekszik bármit is letenni az asztalra. 2006-ban csatlakozott a Liverpoolhoz, a 2008/2009-es szezonban pedig az első csapatba is bekerült. A Wigan elleni hazai bajnokin még gólpasszt is adott Rierának. Aztán jöttek a sérülések, ő pedig szép lassan nem lett több, mint egy-egy időhúzó csere. Igazából gőzünk nincs, milyen játékos Nabil el Zhar, viszont felmerül a nagy kérdés, hogy vajon mire képes egy olyan játékos, aki 5 éve próbálja bizonyítani, megéri a pénzét? Hajlunk rá, hogy semmire – legalábbis a Liverpool szempontjából. Valószínűleg jelképes összegért távozhat.
Emiliano Insua helyzete jelentősen más: bizonyított már az első csapatban is és csak a mindig és mindenkor ostoba Hodgson miatt nem léphetett pályára tavaly. Ugyanakkor José Enrique érkezésével, valamint Robinson előretörésével (nem beszélve arról az aprócska tényről, hogy Johnsonról kiderült, a bal oldalon jobban játszik) esélytelenné vált állandó szereplése. Nem tudjuk, mi a baj vele, lehet, hogy a török kiruccanás nem kellett volna, lehet, hogy csak rosszkor volt rossz helyen. Ahogy Degen és el Zhar, Insua sem kapott számot visszatérése után, sőt, a nyitóforduló alkalmával is Robinson ült a kispadon, ami arra enged következtetni, hogy nincs messze a távozástól.
Alberto Aquilani személye – az idők során más-más okokból, de – számomra mindig is egy hiba volt a liverpooli mátrixban: aránytalanul drága volt, első szereplései alkalmával pedig játszotta a laza menőcsávót, holott egy rohadt alibipasszt sem tudott pontosan adni. Még ma is emlékszem, volt, hogy könyörögtem egy Aqua-Lucas cseréért – pedig akkoriban még Lucas is a sírőgörcs szinonimája volt. Aztán rájöhetett, több alázattal messzebb fog jutni, és év végére egy egész szerethető játékos kerekedett belőle. Majd jött az a barom és kölcsönbe küldte a Juventushoz. Aquilani liverpooli karrierjének minden bizonnyal ez jelentette a végét, mert abból a tavalyi csapatból simán kitűnhetett volna. Most pedig ott állunk, hogy körülbelül harmadáron akarjuk eladni “Xabi Alonso utódját”, mert miénk a legzsúfoltabb középpálya egész Angliában. Aquilani határozottan rosszkor volt rossz helyen, és valószínűleg ezért bűnhődik – viszont szinte biztos, hogy nincs helye ebben a mai Liverpoolban. Ha a nyakunkon marad, jó, ha eladjuk, még jobb.
Joe Cole-ról egyszerűen nem tudunk már mit mondani, tényleg minden elhangzott, újat pedig azért nem tudunk, mert hőn szeretett Joe-nk első mérkőzése óta makacsul ugyanazt a szintet képviseli: a nagy semmit. Sajnos 90 000 fontos heti fizetésével kirobbanthatatlan tagja lett a liverpooli számlának. A QPR ugyan érdeklődött utána, de Warnock a szívéhez kaphatott, mikor meglátta a cechet.
A középpálya igazi gyöngyével folytatjuk: Christian Poulsen tavaly óta nem gyorsult. Vártam, hogy majd a nyáron előlép egy szőke hajú, dán Walcott-Ronaldo mutáns, de nem történt semmi. Ugyanazok az elkésett belépők, azok a pazar helyezkedési hibák. Christian Poulsen menthetetlen. Bárkinek is adjuk el, bármennyiért, nekem fog égni a pofám, amiért így átverjük a vevőt: ők azt hiszik, egy focistát vesznek, mi tudjuk, hogy nagyon nem azt adunk el.
David Ngog akár megy, akár nem, örökké az a srác marad, aki a klub legsötétebb óráiban beállt, hogy kényszerből eljátssza, ő Fernando Torres. Lehet beszélni arról, hogy ez mennyire sikerült, de hősiesen csinálta, és ezért örömmel fogok rá emlékezni mindig. Suarez és Carroll érkezésével, valamint Kuyt csatárszerepének újragondolásával azonban kiszorult a kezdőből, és nem is igazán látjuk, hogy találhat oda vissza. Viszont csak 21 éves, ami határozottan amellett szól, hogy megtartsuk a srácot, aki már lőtt gólt a Unitednak és az Arsenalnak is. A Sunderland/Bolton érdeklődik utána, mi pedig sok sikert kívánunk arra az esetre, ha elmenne.
Utoljára hagytuk azt a személyt, akit ellentétben a többiekkel, határozottan nem kellene eladnunk: Raul Meirelest. Igen, igen, a kora, meg hogy nagyobb fizetést követel, tudjuk. De egy intelligens játékosról van szó, aki képes meccseket eldönteni, ráadásul Kenny alatt a belét is kitette a csapatért. Amit pedig az eladásánál is fontosabb elkerülnünk: hogy véletlenül kék mezben szaladgáljon ő is. Nemcsak azért, mert már eleget hizlaltuk Abramovics szörnyetegét, hanem azért is, mert a Chelsea ettől az évtől kezdve ismét közvetlen riválisunk. Raul for president!
A trófeákat ma már nem csak edzők és játékosok nyerik: közgazdászok, fizetési mérlegek és wc-papírra hajazó szerződések is harcban állnak. Pontosan tudjuk, milyen az, mikor valaki rendezetlen hátországgal igyekszik meccset nyerni – és habár a tulajdonosváltás óta fel sem merül a klub csődje, érdemes lehet minél jobb, átláthatóbb anyagi háttérrel nekivágni egy olyan háborúnak, amit az angolok gyakran emlegetnek do-or-die, vagy make-or-break néven: mert a Bajnokok Ligája elérése idén nem csak egy “ha meglesz jó, ha nem, nem”-cél. A BL idén élet és halál kérdése.
PS: holnapután blogtalálkozó, aki kedvet érez hozzá, jelentkezzen itt!
