King Kenny a mi emberünk
Egészen 2009 szeptemberéig kell visszamennünk, hogy egy ötgólos (abban az esetben hatgólos) sikert találjunk a Liverpool neve mellett: King Kenny nemcsak megtörte, de egész egyszerűen megfordította az birminghami döntetlenek átkát. A mérkőzés talán egyik legnagyobb üzenete pedig az, hogy eljött az ideje Kenny Dalglish kinevezésének. Hajtás után válaszolunk a miértre.
Mielőtt azonban a meccsre térnénk, bocsánatkéréssel tartozunk, amiért reakcióidőnk ilyen hosszúra nyúlt. Olykor-olykor nekünk is elfogy a szabadidőnk: most is úgy vágok neki ennek a beszámolónak, hogy a mérkőzés utolsó 40 percét nem láthattam. Azonban blog elindulása óta minden meccs kapott beharangozót és összefoglalót, ezúttal sem lesz ez másként.
Ha két év múlva megkérdezné valaki, mire emlékszem a Pool 5-0-ás Birmingham-veréséből, rögtön rávágnám: ez volt az a találkozó, amin Skrtel az ellenfél tizenhatosán belül cselezett, amikor Maxi egy hónap padozás után vágott egy mesterhármast, és amin még Joe Cole is betalált.
Végig azt érezhette az ember, hogy itt mindenkinek megvan a helye, mindenki kristálytisztán tudja, mi a feladata és mire képes a csapattárs. Lucast és Spearinget már lassan nincs hova dicsérni. Ha szeptemberben valaki nekem azt mondja, hogy az ő kettősük fogja alkotni az áprilisi középpályás védelmet, valószínűleg elmotyogtam volna egy Miatyánkot és fejbelövöm magam. Mára nem lehet rájuk ismerni: alig pár mérkőzést játszottak együtt, mégis olyan együttműködés van itt kialakulóban, amivel érdemes hosszú távon számolni.
Maxi Rodriguez egekbe magasztalásával óvatosan bánnánk: a kiegyensúlyozott teljesítmény nem épp az argentin szinonimája, de – hogy egy bődületes közhellyel és dakota közmondással éljünk – a mesterhármas az bizony mesterhármas. Egy meccsen háromszor nem lehet átesni a labdán. Azt sem vitatjuk továbbá, hogy Maxi ezúttal kreatív passzjátékkal járult hozzá a liverpooli gépezet olajozottságához – Meirelessel együtt bárhol és bármikor képesek voltak meglepni a mérkőzés végére igencsak elanyátlanodott birminghamieket.
A találkozó egyetlen negatívuma talán Suarez góltalansága volt. A támadások fáradhatatlan motorja egyrészt megérdemelné már az újabb találatot, másrészt egy négyéves dafke-korszakát élő kisgyerek unalmasabb hisztiket vág le, mint az uruguayi. Mielőtt azonban kritizálni kezdenénk, meg kell jegyezzük: nélküle nagyon máshol lett volna ma is ez a Liverpool. Ami kívülről önzőségnek tűnik, az számára magabiztosság – és ez utóbbi jóval fontosabb, mint egy társait mindenáron kiszolgálni akaró játékos. Ez az az erő, ami megcsináltatja vele azokat a cseleket, ez az, amivel megforgat egy komplett védősort, és ez az, ami arra sarkallja, hogy nullszögből bevágja a Sunderland ellen. Más részről azt is meg kell értenünk, min megy most keresztül Suarez: a Premier League-ben jóval nehezebb a gólgyártás, ami különösen egy csatár esetén nehezen nyelhető falat. Vele kapcsolatban mégsem aggódunk, előbb-utóbb be fog találni, hosszú távon pedig megszokja majd az angol ritmust.
A csapat többi tagjára térve: Kuyttel nem tudunk mit kezdeni, meccsről meccsre zseniálisabb, Flanagan lassan alapember, Robinsonon még éreztük a korát, de fél év és kiváló balbekk lehet belőle. Carragher és Skrtel telepátia segítségével kommunikálnak, így szinte tisztességtelen előnyben vannak bármely csapat támadóival szemben.
A ma délután elért eredménnyel a Tottenham befogható távolságba került: ha egy négygyőzelmes ideális ívet rajzolunk fel képzeletbeli jövőnk falára, elég egy Spurs-botlás, és máris liverpooli hátakat bámulhat Redknapp csapata – bár tegyük hozzá, ehhez számtalan csillag szerencsés együttállására lenne szükség.
De nem csak ezt jelenthetjük ki: feketén-fehéren kiderült, a Liverpool jövőjét King Kenny kezébe kell helyezni. Lucas szerint már csak idő kérdése a végleges kinevezés, én valahova május végére tenném, a lényeg inkább az, hogy most már biztosan be fog következni. Nincs mese. He is the man.
