Újra van kilencesünk

Most már tény, manchesteri csapat háromnál kevesebbel nem úszhatja meg az Anfieldet. Tegnap valami egész elmondhatatlan élményben volt részünk: egy első ránézésre kicsontozott Liverpool nem csak legyőzte a Cityt, de amputálta végtagjait, a maradékot ledarálta, és ott helyben, nyersen fel is zabálta. Carroll kettőt, Kuyt egyet vágott egy első csapattal kiálló, ám morálisan instabil és enervált City ellen. John Flanagan debütált, Spearing pedig élete meccsét játszotta Hajtás után az egekbe magasztalunk mindenkit.

Nehéz kiemelni bárkit is, mert egész egyszerűen mint csapat volt tegnap tökéletes a Liverpool: Carragher és Skrtel kősziklaként álltak a szebb napokat is megélt védelemben, nem is emlékszem, mikor láthattuk őket ilyen magabiztosnak. Fabio Aurelio 90 percet bírt, ami már önmagában is csodálatos, de a rossz becsúszását és egy Adam Johnson-elrohanást leszámítva végre ismét volt egy bal wingbackünk. John Flanagannel kapcsolatban felmerül bennem a kérdés, hogy mégis ki tartotta távol eddig ezt a kölköt az első csapattól? Egyáltalán: hogy nem adtuk még el Johnsont? Ha valakinek 18 évesen, első tétmérkőzésén van akkora pofája, hogy Edin Dzekót, a City 35 millió eurós csatárát egy laza csellel alázza meg a szélen utolsó emberként, akkor ott a helye a kezdőben. Semmi görcs nem volt a gyerekben, semmi lámpaláz, szórta a labdákat jobbra, balra, mintha csak egy jótékonysági meccs bemelegítésén lennénk. De Reináról sem szabad megfeledkeznünk: komolyabban csak Yaya Touré kísérleténél kellett védenie, de kidobásai nem egy kontratámadást indítottak el – pechünkre eredménytelenül.

Jay Spearing élete meccsét játszotta, Lucas-szal együtt úgy uralták a középpályát, mint egy Mascherano-Xabi Alonso kettős. Habár papíron Raul Meireles kikényszerült a bal oldalra, nehéz lenne azt mondani, hogy szélsőt játszott: változatos helyeken bukkant fel, és úgy osztotta a jobbnál jobb labdákat, mint más az ENSZ-segélyt.

Kuytről nehéz beszélni, mert egyrészt kapott már külön posztot, másrészt egekbe magasztaltuk már sokszor, de azért muszáj róla is szólnunk: nálam az Év Embere, tegnap egyszerűen nem tudott vele mit kezdeni a City. Elvileg jobbszélső volt, de gyakorlatban valahogy őt láthattuk a csatárposzton is, néha a másik oldalon, néha a tizenhatosról hozta ki a labdát, néha összekötőt játszott…

Suarez tegnap gólt érdemelt volna. A tegnapra nézve kár, a jövőre nézve továbbra is bíztató, hogy jelenleg ő a Liverpool egyedüli olyan játékosa, akinek egyetlen ellenfele van csak a pályán: saját maga. A kötény számára nem egy kivételes megoldás, hanem egy teljesen átlagos módja az őt fogó eltávolításának. A védők számára bóják, amiket megfelelő módon kell csak kerülgetni. Az ellenfél számára egy játékszer, akit nevetségessé kell tenni.

És akkor végül Andy Carroll, aki tegnap két góllal hivatalosan is megkezdte liverpooli gólgyártását. Vannak azok a gólok, amelyeknél az ember tudja, hogy a labdának egyszerűen ez volt a sorsa, hogy a kapus ebben a jelenetben nem kapott szerepet, és összességében minden ellenállás hasztalan. Pont ilyen volt az első találat is. Szegény Hart úgy kapott tegnap három gólt, hogy igazán egyikről sem tehetett. De nem ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy a Liverpoolnak újra van 9-ese, és remélhetőleg megnyílnak ezzel megnyílnak a gólcsapok.

szólj hozzá: Liver 3-0 M.City | Highilights

De akkor ki az a Gerrard? Kinek kell Agger? És Johnson? Kirjakosz hogy került ide? A kezdő láttán sok érzés elfoghatott minket, de a bizakodás biztosan nem volt köztük: egy zöldfülű jobb-bekk, a rémesen közepes Spearing, vagy épp Meireles a balszélen. És mégis, a City összetörve távozott az Anfieldről, ahogy tette azt a United és a Chelsea is előtte.

És akkor hol a jó életben jár ez a forma olyan nevetségesnek mondható csapatok ellen, mint a Wigan, a West Brom, a West Ham vagy épp a Blackpool? Amíg a konzisztencia nem jellemzi a csapat teljesítményét, addig a nagyok ellen aratott győzelmek nem fognak többet jelenteni átlagos három pontoknál.

Azonban nem csak ez elgondolkodtató: tegnap este hálát adtam az égnek, amiért megváltunk fernando torrestől. Az ő személyében megszabadultunk egy olyan tehertől, ami egyrészt megnyilvánult a tőle való függésben, másrészt az állandó félelemben, hogy itt hagy minket. Kaptunk cserébe egy felszabadult légkört – ami Kenny érkezésének is köszönhető – valamint két minőségi csatárt. Érdemes továbbá abba is belegondolnunk, hogy mennyire jó hely lesz ez a Liverpool, ha valóban érkezik egy-két minőségi erősítés. Harmadrészt öröm látni azt is, hogy a tehetségek igenis megtalálják az utat a kezdőcsapatba: alap emberré vált Kelly, Spearing és Shelvey, ami nemcsak kifelé üzenet, de egyben befelé is.

Hat fordulóval a vége előtt, és a United 3-1 legyőzése után bátortalanul, de a szezon meccsének nevezhetjük a tegnap estét. Egyszerűen nem igaz, hogy a City előre feladta volna ezt a találkozót, kezdőcsapatuk a legjobbakat sorakoztatta fel, egyedül De Jong és Silva pihentek – de esetükben olyan minőségi váltóemberekről beszélhetünk, mint Touré és Barry, illetve Adam Johnson és Milner. A Liverpool mindezek ellenére olyan játszi könnyedséggel vágott be három gólt – ami egy kis pontossággal simán lehetett volna négy, vagy öt – hogy a citeh még csak válaszolni sem tudott.

A Manchester City továbbra is Anglia egyik leggazdagabb klubja, a szigetország egyik legerősebb keretével, amely azonban morálisan olyan instabil, mint egy átlagos dél-amerikai diktátor. Amíg ez a helyzet fennmarad – márpedig a változás nem tűnik közelinek (ha egyáltalán lesz), a Liverpoolnak lesz keresnivalója a klasszikus Big Four helyreállítását célzó háborúban.