Nem csak három pont: ez elvi kérdés
Kevés visszataszítóbb csapata van a 21. század labdarúgásának, mint a Manchester City. Számomra – és ezzel jó eséllyel nem vagyok egyedül – minden mérkőzésük személyes és egyben elvi kérdés is, ugyanis ez a csapat nem csak tizenegy embert küld fel a pályára, hanem egy egész filozófiát, aminél nehéz hányingerkeltőbbet találni: “pénzzel a Jóisten is levadászható az égről – persze van az az összeg, amiért fent maradhat”. Hajtás után nekivetjük magunkat Manchester kisebbik csapatának, pontosabban a ma estének.
Utálom a Manchester Cityt. Próbáltam ezt valahogy finomabban megfogalmazni, lepolírozni az éles széleket, kicsit pofozgatni, de nem sikerült. Egyszerűen érthetetlen számomra, hogy mi szerethető lehet egy arab olajsejkek által mesterségesen felpumpált és ennyire erőszakos valamint elvtelen játékos- és focipolitikát folytató klubban? (Természetesen az értetlenkedés nem azoknak szól, akik három éve vagy ennél korábban szerettek bele a világoskékekbe)
1. magyarázat: az eredményeik miatt
Nos. Nézzük csak, a City pontosan annyi trófeát nyert az elmúlt mondjuk öt évben, mint a Liverpool. Hmm, az – ha jól emlékszem – épp nulla.
2. magyarázat: nagy sztárok játszanak náluk
Ez még talán a legvédhetőbb álláspont, bár azért Carlos Tévezt, Silvát vagy épp Dzekót nem nevezhetjük olyan az archetipikus sztárnak, mint akár Ronaldót, akár torrest.
3. magyarázat: látványosan játszanak
Valljuk be, ezzel sem vádolhatóak igazán. Tény, hogy nem egy sokgólos győzelmet tudhatnak maguk mögött, valamint a kötelezőket is általában hozzák, de egyértelműen a vérciki kategóriájába esik az, ahogy például kikaptak a Kijevtől – egy Rorschach-tesztben nem az egyenletes teljesítmény jutna először eszembe a Cityről.
4. magyarázat: jó lesz most szurkolni nekik, mert később sokkal eredményesebbek lesznek
Gratulálunk! Ön a saját elveinek legmegfelelőbb csapatot választotta! Jutalma egy ragyogó világoskék mez, a hátán szivárványokkal!
Azonban bármennyire is rossz ezt kimondanunk, a Manchester City olyan, mint a hétfő reggel: utáljuk, legszívesebben eltörölnénk, de egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni, ott van és kész, nekünk pedig hetente szembesülnünk kell vele. A csapat kerete pedig olyan, akár egy hangosan csörgő ébresztőóra: csak még kellemetlenebbé teszi az élményt.
Jelenleg a Manchester City rendelkezik Anglia egyetlen kapusával, akit még nem érintett meg az angol átok, vagyis a hétmérföldes potyák világa, másként a Robinson-Green-féle rémálom. Joe Hart képességeiről sokat elmond, hogy a rosszabb napjain is sztárcsatárokat alázó Shay Givent sikeresen kiszorította a kezdőcsapatból. Előtte egy egész belga Cég és az ex-evertoni Scarface kerülhetnek bevetésre, míg a széleken az ukrán maffiózó-hangzású Aleksandar Kolarov és Boyata fogják támogatni a védelmet. A középpályán Anglia második legjobban fizetett játékosa, a volt Barcás Yaya Touré, Gareth Barry (akiről érdekes jellemzést adott Joey Barton), illetve a johannesburgi Chuck Norris, Hatem Ben Arfa és vagy egy tucat másik játékos gyilkosa, az európai focipályák van Bommeli és Ibrahimovici magasságokban járó középpályása, Nigel De Jong tetszőleges kettőse kaphat helyet.
Az egyik szélen Adam Johnson (ceterum censeo, meg kellene venni) léphet pályára, míg a másikon a sudár termetű David Silva hasíthat. Vele kapcsolatban érdemes megjegyeznünk, hogy a birtokunkba jutott információk alapján ő az egyetlen játékos, aki nem kötényt ad, hanem ő maga bújik át ellenfele két lába közt. És ha ez még nem lenne elég, az élen találhatjuk majd nagy valószínűséggel a foci Diogenészét, Carlos Tévezt, aki már vagy másfél éve csak szenved, csak szenved, csak szenved, mi meg hallgatjuk a szenvedését, hogy ő már abbahagyná, az élete kiüresedett, a foci nem hozza lázba, a felesége állandóan panaszkodik, letörött a műkörme – de azért az a nagy köteg angol font eleddig sikeresen eldugaszolta a benne rejlő cinikust. És ha azt gondolnánk, hogy ez volt a katarktikus tetőpont, akkor tévedünk: itt van még Mario Balotelli is! A foci Kiszel Tündéje, a csatárok Nobel-díjas gyöngyszeme, a City büszkesége! Igazából elég komoly rejtély a ghánai gyökerekkel rendelkező olasz támadó: képtelen elboldogulni egy nyamvadt mezzel, ugyanakkor Európa nagycsapatai futottak utána jó ideig…
Micsoda parádé, micsoda összetett karakterek! De mi sem panaszkodhatunk ám: védelmünk oszlopa, az Olümposzról alászállt félisten, Kyrgiakos biztos kezdőnk lesz, ahogy a skót bajnokság nagy filozófusaitól tanuló Danny Wilson is. Ha ehhez hozzáadjuk Carragher Barca-stílusú elgondolásait, valamint Skrtel egy rosszabb napját, érintésre robbanó elegyet kapunk. A sérülteket illetően még ennél is kevesebb jót mondhatunk: Gerrard és Agger csak nyáron, míg Johnson és Kelly csak egy hónap múlva léphetnek pályára. Az elméleti formáció 4-4-2 lesz, hogy ez gyakorlatban mivé fog fajulni, azt majd a látottak alapján eldöntjük.
Eddig csak előre tekintgettünk, azonban érdemes lehet hátra is: észrevétlenül ám, de nyakunkba mászott az Everton. Hajlandó lennék a mai három pontot a Citynek adni, ha papírt kapok róla, hogy a városi riválisok mögöttünk végeznek a bajnokságban… Visszatérve a ma estére: a két csapat 150. alkalommal találkozik az angol bajnokságban, a Cityt nézve pedig akad egy elgondolkodtató adat: az utolsó 10 mérkőzésükből csak kettőt játszottak idegenben, de mindkettőt elvesztették.
A Manchester City papíron nem riválisunk. Gyakorlatilag azonban igenis az: egyrészt egy valószínűsíthető nyári erősítés után már felvehetjük majd velük a versenyt, másrészt ez a Liverpool, ami – ha hosszútávon is, de – küzd a Bajnokok Ligájáért, a Premier League-ért, és mindent egybevetve, a két évvel ezelőttig őt megillető helyért: ha kimondjuk, hogy nem riválisaink, középcsapattá degradáljuk magunkat. Fociszurkolóként pedig küzdenünk kell minden City-győzelem ellen, mert ezek csak egy, nagyon komoly és egyben félelmetes üzenetet hordoznak: a fociban pénzzel mindent el lehet érni.
