Hodgsonnak küldetése volt

Ilyen béna, savanyú vereséget nem is tudom mikor láthattunk utoljára. De mégis: Hodgson regnálása alatt. Fel tudunk hozni pár mentséget, ami hosszú távon valamelyest megnyugtat majd bennünket, de a ma délutáni produkciót nem tudjuk megvédeni. Természetesen nem is akarjuk, mert amit láttunk, az egészen egyszerűen borzalmas volt. Hajtás után levonjuk a tanulságokat.

Első mentségünk: nagyon nehéz egy olyan mérkőzést megnyerni, amelynek első 30 percében a csapat elveszti védelmének 50%-át, helyükre pedig két, békeidőben is legfeljebb labdaszedőnek/pályamunkásnak/biztonsági őrnek/ingyengulyás-standosnak való játékost állítunk. Az már más kérdés, hogy ilyenkor érdemes magunkban felkiáltani, hogy „de hát emberek! Ez a Liverpool! Hogy kerülnek ide ilyenek?”.

Danny Wilson egyszerűen botrány volt. Bár nem is ő a legnagyobb probléma, hanem inkább annak ténye, hogy Danny Wilsonnál nincs jobb – elvégre egy 19 éves srácról beszélünk, aki belső védő létére állandóan wingback szerepkörben kap munkát, védhető álláspont. De hogy ő legyen a megoldás bármilyen szituációban is?

Kyrgiakos egyszerűen botrány volt. Vannak pillanatok, amikor képes vagyok bemesélni magamnak, hogy ő igenis Liverpool-szintű játékos, de aztán jönnek ezek a performanszai, és vele együtt jön a kiábrándító valóság is: nem, a görög határozottan nem éri el még csak az angol standardet sem. Két olyan tizenegyest adományozott a West Bromnak, amik alaphangon is az „elkerülhető” kategóriába tartoznak. Na jó, próbáljuk meg megvédeni: az első büntetőnél reflexből cselekedett, tegyük fel nem ordított neki senki, hogy „Pista ne lődd, mer’ az enyém!”Van ez így, vidékre jó lesz. A második esetnél azonban jól megnézte a labdát, volt ideje kigondolni a lépést, majd a hozzá képest fele akkora Odemwringe fogta és felborította úgy a 190 centis görögöt, hogy az még Reina közbelépésekor is csak a helyszín megállapításáig jutott (stadion, mérkőzés, esetleg Anglia – ebben már nem volt biztos).

Martin Atkinson egyszerűen botrány volt. Én igazán nem vagyok híve a bírók kritizálásának: úgy érzem ez egy öngerjesztő folyamat, amelyben a panaszáradat hatására a bírók egyre nagyobb stresszként élik meg a meccseket, ami természetesen egyre több hibát eredményez – ami természetesen egyre több panaszt, és így tovább. No de Martin Atkinson mégis hanyadszorra bizonyítja be, hogy a megyekettőnél nem kellett volna feljebb engedni?

Második mentségünk a kulcsemberek hiányzása lehet: Kelly, Shelvey és Gerrard sérülései igenis éreztetik hatásukat, míg Johnson és Agger kiesésével együtt ez már halálos dózis volt a Liverpool számára.

Harmadik mentségünk a nemzetközi hajtás lehet: Kuyt ma egész egyszerűen rémes volt. Elszórta a labdákat, a passzai pontatlanok voltak, a támadásban nem segített, egy kapura lövésén kívül nem is emlékszem maradandó alkotására. Meireles ugyanez: lerítt róla, hogy fáradt, a szögleteken kívül ő sem volt épp pályája csúcsán. És akkor jöjjön Andy Carroll: az első félidőben közel állt hozzá, hogy begyűjtsön egy mezmintát, majd ezek után… Majd ezek után mi is történt? Leginkább semmi. A válogatottban szerzett gólját megpróbálta lekopírozni, de ezen kívül ugyanaz a fásultság jellemezte, mint általában az egész csapatot. Hármuk teljesítményét magyarázhatja a fáradtság.

De nem Spearingét: majdnem adott egy gólpasszt a West Brom egy játékosának, szerencsére sem a hazaiak támadói, sem Reina nem gondolta úgy, hogy a kínos helyzetet góllal kellene zárni, ezért az angol középpályás megúszta Carragher ordítozásával. Továbbra is képtelenség hosszú távon elképzelni a Liverpoolban.

Tompa. Talán ez az a szó, ami legjobban leírja, hogyan is hatott ma a csapat: a rossz egyéni teljesítmények csapatszinten is megmutatkoztak, ma nem játékosok, hanem a Liverpool egésze volt gyenge. Reina egyértelműen a meccs embere, mindkét tizenegyes a görögé volt, ő csak megtette, amit egy kapusnak meg kellett és lehetett tennie azokban a helyzetekben – a többiben pedig földöntúli mentéseket hajtott végre. Az ötödik helyért folytatott versenyből jó eséllyel kiszálltunk, mostantól inkább hátrafelé kell tekintgetni. Talán a sors iróniája, talán Hodgson sorsa szólt így: az első félévben majdnem vesztünket hozó Roy egy másik csapat padjáról teljesítette be a Liverpool 2010/2011-es fátumát.